Néhány éve történt, hogy koncertre mentem a barátaimmal. Azt az egész társaság sejtette, hogy az egyik barátnőm partnerével nincs egészen rendben minden, de arra senki nem számított, hogy a szórakozóhely közepén fog hatalmas féltékenységi jelenetet rendezni.

Pillanatok alatt hisztérikus állapotba került, ezért a barátnőm mellett álltunk mindannyian, ösztönösen jó közel, mert benne volt a levegőben, hogy akár bánthatja is, de ezt egyikünk se mondta ki. Mivel odajönni így nem mert, a hozzánk közeli bárpultot tartó faoszlophoz ment, és miután rámutatott a barátnőmre és mélyen a szemébe nézett, egy jó nagyot belebokszolt az oszlopba.

Az üzenet világos volt, de a társaságon belül kevesen gondolták úgy, hogy a féltékenységi rohamnak és a jelenetnek bármi jelentőséget kellene tulajdonítani, hiszen konkrét, ember elleni erőszak nem történt. Ugyanakkor ott abban a helyzetben érezhető volt a feszültség, ami órákig megmaradt. A feszültség amiatt, hogy ilyen nyílt durvaságra, erőszakos viselkedésre senki sem számított, és a célzás miatt, hogy az ütés valójában a barátnőmnek szólt, a jelenet az ő megszégyenítésére irányult.

Bár annak tűnik, ez nem egy partnerkapcsolati erőszakról szóló cikk felvezetése. A cikk arról a politikai erőszakról szól, amit a kormány évek óta elkövet politikai ellenfelei ellen, és azok ellen, akiket ezek az ellenfelek szerintük képviselnek. A Fidesz-KDNP kormányok 2010 óta folyamatosan és egyre erőszakosabban lépnek fel azok ellen a társadalmi csoportok ellen, akiktől bármiféle ellenzéki tevékenységet folytatnak vagy folytathatnak (civil szervezetek, csoportok tagjai, kutatók, egyetemi hallgatók, pedagógusok, stb.), vagy azok, akik ezekkel az „ellenzéki” emberekkel, tevékenységekkel összefüggésbe hozhatók.

A kormány a faoszlopba bokszoló erőszakos fél. Nem alkalmaz egészen direkt erőszakot azokkal szemben, akik fölött uralkodni akar, nem záratja őket börtönbe, nem rúgja ki az állásukból őket nyíltan az ellenzékiségükre hivatkozva, nem utasítja ki őket az országból.

Ehelyett a közbeszéd és közterületek teljes gyarmatosításával azt éri el a kormány, hogy az ellenzékiként elkönyvelt emberek közül mind erkölcsileg, mind egzisztenciálisan elfogyjon a levegő, és ezáltal maguk hagyják el akár a munkahelyüket, akár az országot.

Azok pedig, akik maradnak, féljenek a további következményektől, hiszen ki tudja, ki lesz a következő, mi lesz a következő intézmény vagy akár teljesen fiktív társadalmi csoport (mint a „Soros-bérencek”), akik ellen hadat üzen a kormány. A kormány, aki direkt erőszakot nem követ el az ellenzék ellen, de akár meg is tehetné, mert egyáltalán nem lehetnek benne biztosak az emberek, hogy abban az esetben egy nagyobb tüntetéshullámon kívül bármi más történne .

A kormány mindeközben úgy tehet, mint aki nem erőszakos, mint aki egyszerűen csak az ország jólétéért kormányoz, nem pedig az a célja, hogy mindent és mindenkit az uralma alá hajtson. Pedig az ellenzék és bármiféle ellenzéki politizálás kinyírása pontosan erről szól.

Szűnjenek meg a közterek fizikai értelemben: ne lehessen ételt osztani vagy másképp segíteni, szegénynek/hajléktalannak lenni, ne legyenek szabad, zöld terek, ahol az emberek összegyűlhetnek, jól érezhetik magukat, azokat gyarmatosítsák a kormányközeli vállalkozók. Szűnjenek meg a közterek politikai értelemben is: az elvont közös tereink, a közmédia, amin az ellenzék és a kormány osztozna, a közös politikai terek, pl. az Országgyűlés bizottsági ülései, önkormányzati testületi ülések, ahol a nép is felszólalhatna, illetve a független és ellenzéki média sem lenne eltiltva a politikusok számonkérésétől.

A válasz erre az, hogy minderre maga a nép adott legitimitást, tehát mindez a demokratikus működés része. Csakhogy ez olyan, mint azt mondani, hogy a bántalmazott nők legitimitást adnak a partnerüknek arra, hogy megverje, megalázza, fenyegesse őket, hiszen ő a partnerük, ők választották négy évvel azelőtt.

A demokrácia nem a többség vagy az erősebb, erőszakosabb fél uralmáról szól, hanem arról, hogy vannak bizonyos minimumok, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni, nem lehet erőszakosnak lenni, egyeduralomra törni.

Ráadásul vannak olyan csoportok, akik ellen a kormány direkt módon, nyíltan erőszakot követ el kizárólag politikai okokból. A hajléktalan emberek, menekültek, menedékkérők és a partnerkapcsolati erőszakot elszenvedő nők éppen ilyenek. A hajléktalan embereket, menekülteket nyíltan becsméreli, olyan propagandaanyagokat pénzel, amelyekben hazug, hamis képekben és kommentárral mutatja be őket.

Ezeket a csoportokat bűnözőkként kezeli, és nyíltan megalázza, embertelen bánásmódban részesíti, elzárja őket (a gyerekeket is, akiknek a bűnösségét végképp senki sem gondolhatja komolyan). Miközben megtagadja tőlük az érdemi segítséget (státuszuk rendezését, szabad továbbhaladásuk lehetővé tételét, emberhez méltó lakhatást, stb.). A bántalmazott nőket ugyan nem állítja pellengérre a kormány, de az ő helyzetüket javító szakpolitikai javaslatokat nem csak elutasítja, hanem a gender ideológia (bármi is legyen az) elleni kampányra használja.

Ezek a csoportok a kormány számára olyanok, mint a bántalmazó férfi számára a faoszlop voltak: ezeknek a csoportoknak a tagjai nem emberek, hanem tárgyak. Eszközök arra, hogy erőszakot alkalmazzon rajtuk, és ezzel büntető erejét demonstrálja, miközben ezek az emberek tényleg nem tudják megvédeni magukat. Az ellenzék ellehetetlenítése miatt pedig elfogy a levegő azok körül is, akik velük szolidárisak lehetnének.

Az elmúlt hetek intézkedései mind ennek a politikai erőszaknak a szellemében születtek: a hajléktalanság kriminalizációjának újabb szintre emelése (a hajléktalanság büntetése ma már korlátozások nélkül alkotmányos joga az Országgyűlésnek és az önkormányzatoknak); a menekülteket segíteni akaró civilek pénzügyi büntetése; az MTA elleni lejárató kampány és az intézmény függetlenségének ellehetetlenítése.

A kormány nem csak azért teheti meg mindezt, mert mind a nemzetközi közösség, mind az ellenzék eszköztelen a hatalmának megfékezésében, hanem mert a politikai erőszak eredményei, az emberi tragédiák láthatatlanok maradnak.

Nem látjuk az „idegenrendészeti őrizetben” lévő, tehát elzárt gyerekeket, felnőtteket, akiknek szinte semmi esélye Magyarországon menekültstátuszt szerezni, és nem láthatják őket azok a szervezetek sem, akik segíteni akarnak nekik. Vagy ha láthatják, nincs olyan médium, amin keresztül elmondhatnák, mi történik. Nem látjuk a bántalmazott nőt, akit azért ver meg a partnere, mert az állam nem nyújt számára érdemi segítséget (lakhatási támogatást, a bántalmazás természetrajzában képzett szociális munkát, stb.). Nem látjuk azt sem, hogy mi az emberi következménye annak, hogy a kormány csak a felső-középosztálynak nyújt lakhatási támogatást: a történetét az aluljáróban nyíltan megalázott, majd elvezetett hajléktalan embernek.

Nem csak a következményét nem láthatjuk az erőszaknak, hanem az alternatíváját sem, és ez a legfőbb oka annak, hogy a kormány a mégoly kevés befolyással rendelkező ellenzékinek titulált embereket is vegzálja.

A civileknek, kutatóknak egyértelműen nincsen jelentős befolyása a politikára, és nem is nagyon vannak már olyan médiumok, miken keresztül lehetne. A politikai erőszaknak azonban szüksége van az állandó erődemonstrációra és a terek folyamatos gyarmatosítására ahhoz, hogy fennmaradjon: azzal, hogy minden potenciális ellenzékit ellehetetlenít, lehetetlenné teszi, hogy az emberek politikai és szakpolitikai alternatívákat ismerjenek meg.

Nem feltétlenül forradalmi gondolatokról van szó, hanem például arról, hogy ha az emberek tudnák, hogy utcán élő hajléktalan emberek külföldön és itthon is sikeresen költöznek szociális bérlakásokba, hogy ott valóban emberhez méltó módon éljenek, és mindez olcsóbb, mint a hajléktalanszálló, akkor egyértelmű lenne: a kriminalizáció nem működik. Természetesen nem csak ez a baj vele, de ez is egy szempont, ami mentén alternatívák merülhetnek fel.

Azaz csak felmerülhetnének, de a kormánynak nem ez a célja, hanem a hatalom megőrzése a legitimitás biztosításán keresztül. A legitimitás pedig abból fakad, hogy úgy sincs élhető alternatíva, nincsenek olyan szereplők, akik élhető alternatívákat tudnának nyújtani.

Azok számára pedig, akik ezt nem akarják vagy tudják elfogadni, nem marad más hátra, mint az alternatíva, ami nem szüntethető meg: továbbra is szolidárisnak lenni azokkal, akik a hatalom célkeresztjébe kerülnek. Jelentsen ez egy tál levest, egy tüntetést vagy bármi mást.