Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Tényleg ennyire rettegünk a szegényektől?

Tóth Bertalan, az MSZP frissen megválasztott elnöke a Heti Válasznak adott interjújában arról beszél, hogy „a villamosokon bűzölgő hajléktalanok” zavarják, de nem elfogadható a hetedik alaptörvény-módosítás, mert nincsenek benne szociális pillérek.

A Pesterzsébeten végül megmenekült végtag nélküli kisfiú családjának kilakoltatása kapcsán arról értekezett a helyi szocialista frakció, hogy a családnak feladata “biztosítani a szomszédok számára is az otthon nyugalmához való jogot, azaz betartják a normális együttélési szabályokat”. Az MSZP-frakció Zuglóban azzal utasította el a Baptista Szeretetszolgálat kérelmét arra, hogy 3 üres lakást szociális lakhatásra használhassanak, hogy ebből 2 helyen a lakókkal gond lehet, mert előre egyeztetni kell velük, hogy hajléktalanok költöznek melléjük.

A Város Mindenkié tüntetése a hajléktalanság krimimalizációja ellen, 2016. április 12én; kép: Csoszó Gabriella

És ezek még csak az ellenzéki megszólalások szegény embereket érintő ügyekben. A kormánypártiakat inkább hagyjuk is, azok általában ezeknél is durvábbak.

A hetedik alaptörvény-módosításnak az utcán való életvitelszerű lakhatás megtiltásáról szóló része kapcsán csak és kizárólag az aluljárókban, Budapesten alvó hajléktalan emberekről volt szó, és amikor róluk beszélt a média vagy a politikusok, csak mentális problémákkal élő, alkoholista, büdös “csövesekként” beszéltek a hajléktalan emberekről.

Nyilván engem is zavar, ha valaki büdösen felszáll a villamosra, de azt állítani, hogy ő lenne az az ember, akit tipikusan érint például ez az alaptörvény-módosítás, egyszerű hazugság. Itt egy torzítási folyamatról van szó, ami azért lehetséges, mert senkire nincs ráírva, hogy hajléktalan vagy szegény lenne. Miközben a budapesti aluljárókban legfeljebb néhány száz ember aludhat, életvitelszerűen közterületen több ezren is élhetnek akár, évszaktól függően. Csak ők nem látszanak, mert nem feltűnőek, és többségük, az elsöprő többségük nem büdös (istenem, ezt komolyan le kellett írnom emberekről?), nem alkoholista, nem mentális beteg, sokan dolgoznak is közülük.

A közterületen, utcán élő emberek többsége ugyanis megoldja a tisztálkodást, az ellátórendszerbe csak annak veszélyei miatt (lopás, erőszak, tömegnyomor, bogarak stb.) nem akar bemenni. Ezek az intézmények egyébként a statisztikák szerint egyáltalán nem is segítenek kivezetni a hajléktalan létből.

A közterületen élő hajléktalan emberek nagy része kalyibákban és kunyhókban lakik, megteremti a szegényes módján azt, hogy valami csúf lakhatása lehessen. Sokan csak napközben vannak az utcán, és éjjel menedékhelyre mennek.

Személyesen is elég sok hajléktalan és szegény emberrel találkoztam az elmúlt években, több hajléktalan haverom van, mivel barátnőm utcai szociális munkás, az Utcáról Lakásba Egyesület vezetője, és számtalan helyzetben találkoztam már A Város Mindenkié hajléktalan tagjaival is.

Ezek az emberek ugyanolyanok, mint mi. Csak rosszabb a ruházatuk (vagy éppen nem), szegényebbek, általában betegebbek, és általában alacsonyabb az iskolai végzettségük.

De akkor miért van szükség arra, hogy ezeket az embereket megbélyegezzük? Miért hangozhatnak el olyan mondatok, hogy a lakosokat fel kell készíteni arra, hogy egy hajléktalan honfitársunk költözik a szomszédjukba? A helyzet abszurditása ugye az, hogy aki lakásba költözik, az nem is hajléktalan.

És itt jön a csuka fogta róka esete. Pontosan azért kell felkészíteni a lakosságot, mert eddig ment a hülyítés. Amikor Tóth Bertalan a hajléktalan emberek kapcsán csak a büdösen villamosra fellépő embert tudja felidézni (miközben a büdösen villamoson utazó ember lehet, hogy speciel lakásban lakik), amikor egy atipikus szituációt állít be tipikusként, amikor a média csak ezeket az embereket idézi fel, amikor a politika szánt szándékkal csak ezekről az emberekről, a látható kisebbségről beszél mint a hajléktalan emberek egészéről, akkor állítják elő azt a szituációt, ami után a lakosság félni fog attól, hogy egy szegény ember melléjük költözik. Miközben egyébként akár ezeknek az embereknek a segítésére is számos működő programot tudnának sorolni a szakemberek.

Abban a pillanatban, amikor a lakosság fél attól, hogy egy szegény ember melléjük költözik, el kéne gondolkodni azon, hogy milyen képet sugároz a politika és a média a szegénységről, és mennyire figyel oda, hogy ez a kép igazságos és hiteles legyen, és ne legyen megalázó. Már csak azért is, mert láthatjuk, ez a hamis kép lesz aztán a problémák megoldásának akadálya.

Mert alapeseteben a magyar lakosság nem fél a szegényektől, támogatja őket. Csakhogy mostanra előállt egy olyan kép, amelyben a  hajléktalan emberek lettek a szegénység rossz arca: büdös, mentális beteg, ordítozó emberek. Azt pedig nehéz nem észrevenni, hogy ennek a képnek a kialakulása és kialakítása hogyan függ össze a szegénység elleni harcra költött állami források csökkenésével.

Ebben a helyzetben pedig elképesztő gusztustalan, amikor a saját hibájukból előállított hamis képet kihasználva utasítják el a politikusok a szegénység megoldásnak lehetőségét a kerületekben, és hoznak szegényellenes intézkedéseket országos szinten.

Maguk állítják elő azt az ellenségképet, amely utána ellehetetleníti a szegénység megoldását. Ne dőljünk be nekik.

Olvass tovább!