Lassan két évtizede dolgozom szociális munkásként, évek óta önkéntesként ételt viszek aluljárókban, közterületeken élőknek.

Ennyi tapasztalattal a hátam mögött nem kívánok azért harcolni, hogy bárkinek joga legyen utcán élni. Sőt, támogatom azt, hogy átalakulás legyen ezen a területen, mert az emberi méltósággal semmilyen nézőpontból nem összeegyeztethető mindaz, amivel együtt kell élnünk.

A nyolcvanas évek Romániájában, gyerekként találkoztam először a koldulással és máig emlékszem, hogy mennyire megdöbbentet, amit akkor láttam. Magyarországon ez, miként a hajléktalanság, akkor szinte teljesen ismeretlen volt. Az elmúlt három évtized legszomorúbb hozománya éppen a tömegnyomor és annak legzordabb megjelenése, az utcai hajléktalanság lett. Az egymást váltó kormányok, köztük háromszor Orbán Viktor vezetésével csak növelték és növelik a bajt.

A rendszerváltással együtt az egyik percről a másikra érkező tömeges munkanélküliséget tömeges otthontalanság, családok szétesése követte és százezrek épültek le szociális és mentális értelemben egyaránt.

Három évtized antiszociális ámokfutása miatt tömegek kerültek a társadalom peremére, sokan estek közülük az alkoholizmus csapdájába, a fiatalok ugyanígy jártak az egyre olcsóbb, de egyre veszélyesebb drogokkal. Az csak növelte a bajt, hogy a fizikai munkát végzők jelentős része képtelen volt munkát találni ötvenöt éves kora fölött és egy ilyen veszélyeztetett időszakban maradt jövedelem, és emiatt nagyon gyorsan otthon nélkül is.

Azt sem feledhetjük, hogy az egykor sok százezer lakásból álló állami bérlakás-szektort az önkormányzatok mára szinte teljesen felszámolták, azokból tudatosan szorították ki a szegényebb társadalmi csoportokat. Az elmúlt évtizedek egyetlen jelentősebb lakásépítési hulláma pedig egyszerűen belefutott a devizahiteles válságba, amely miatt százezrek vesztették el otthonukat és adósodtak el élethosszig úgy, hogy még a lakásukat, házukat is elvették tőlük.

Sajnos ezen a területen ezzel nem ért véget a katasztrófák sorozata. A Quaestor bedőlése után milliárdok tűntek fel a lakáspiacon, felhajtva az árakat. Ma már egy átlagos jövedelmű család nem tudja megengedni magának az otthonvásárlás luxusát, de még az albérletet sem a fővárosban vagy a nagyobb városokban.

Az elmúlt évtizedek egymást érő társadalmi válsághullámai milliókat sújtottak. Voltak, akik felálltak a padlóról, voltak, akik tudták tartani magukat, de rengetegen feladták a harcot a sárga csekkekkel, a bankokkal, a közmű-szolgáltatókkal és az uzsorásokkal.

Egy ember életében három alappillér van: munka, otthon, család. Ha bármelyik területen probléma adódik, akkor nagy eséllyel a másik két terület is beborul.

Aki elveszti munkáját, az rövid idő alatt válhat egyedülálló otthontalanná. Ebben az élethelyzetben pedig elvész a motiváció arra, hogy valaki keresse a visszautat abba a világba, amelyben elbukott. Azt sem szabad elfelejteni, hogy többségüket baljós árnyként követik a végrehajtók sok százezres, milliós követelésekkel, amelyeket legális munkajövedelem, saját bankszámla esetén azonnal vonni kezdenek.

A kilépésre való motiváció ebben a helyzetben szinte a nullával egyenlő, mert a hajléktalanná váló emberek többsége képtelen megkeresni annyi pénzt, amiből önálló otthont tudna fenntartani.

Egy lakás bérleti díja ma Budapesten jóval százezer felett van, de már egy szobát sem kapni ötvenezer alatt. A legolcsóbb munkásszállók hasonló árfekvésűek és elvétve találni munkáltatót, aki szállást is akarna adni dolgozóinak. Ebben a helyzetben fabatkát sem ér a szociális munkás motivációs beszélgetése vagy legtöbbek számára elérhető közmunkából megszerezhető ötvenpárezer forint, amely az álláskeresők segélyével ellentétben már levonásokkal is terhelhető.

Ma a fővárosban ezres nagyságrendben tengődnek hajléktalanok jövedelem nélkül vagy minimális jövedelmet „dobozolásból” előteremtve. Megtörik annak a lelke gyorsan, aki más eldobott sörösdoboza vagy cigarettacsikke után kell lehajoljon. Elveszti a hitet önnön emberi mivoltában és abban is, hogy lehet kiút családtagok által elhagyva, megromlott egészségügyi állapotban ebből a helyzetből. A hajléktalan emberek közösséget szinte csak sorstársaikkal találnak és ezekben a közösségekben sajnos gyakran a legerősebb összekötő kapocs a közös alkoholfogyasztás, az út lerövidítése a halálba.

Szükséges beszélni a kormányközeli politikusok által hivatkozott hajléktalanszállókról is. Ez a terület lényegében a rendszerváltás előtti munkásszállókból alakult át, megőrizve azon rendszer legtöbb rossz tulajdonságát. A szállók zsúfoltak, kevés a női férőhely, páros vagy családos elhelyezés pedig alig van. Sok intézmény ráadásul szolgáltatási szintjét tekintve fölfelé mozdult el, emiatt zártak a „problémás” ügyfelek, alkoholbetegek, drogos fiatalok irányába, szigorú munkásszállókként funkcionálnak, a legkisebb kihágást is azonnali elküldéssel szankcionálva.

Mi a helyzet az utcán vagy aluljárókban élőkkel? Ők a jéghegy csúcsát képviselő hajléktalan kisebbség. Ma Budapesten körülbelül 1000 emberről van szó, akiket egyáltalán látunk, akiken gyakran a szó legszorosabb értelmében át kell lépnünk. Jelentős részük éppen azért van utcán, mert vagy nem tudnak vagy nem akarnak a szigorú elvárásoknak megfelelő szállókon élni. Nem kell egyből arra gondolni, hogy valaki „kiissza magát” mindenhonnan. Ha valaki például allergiás ágyi poloska csípésére, akkor a legtöbb szállóra be se teszi a lábát. Azok sincsenek könnyű helyzetben, akik párkapcsolatban élés miatt választják a közterületet. Páros elhelyezést nyerni ma a fővárosban majd’ egy évnyi várakozás után lehet csak. Szintén jelentős probléma, hogy ápolásra szoruló pszichiátrai betegek jelentős részét korábbi intézményi elhelyezésből egyszerűen utcára tették.

Szociális munkásként látom, hogy az ellátórendszer próbál megfelelni az elvárásoknak, de ezen a területen is nagyon nehéz a helyzet.

Új intézmények alig nyílnak, a meglevőkön folyamatos nyomás van, hogy válogatott ügyfélkörük legyen vagy ha lehet inkább zárják is be azokat. Az egyik fővárosi női éjjeli menedékhely előtt például a környéken lakók elvárásának megfelelve már nem lehet sorban állni, a várakozók kisebb csoportokban „álcázva magukat” kénytelenek a beengedéshez várakozni.

Az sem igaz, hogy bőven van szabad hajléktalanellátó férőhely.

Orbán Viktor kormányának 2010 után egyik első intézkedése az volt, hogy már nem a férőhelyszám, hanem betöltött férőhely alapján finanszírozott. Emiatt az intézmények arra motiváltak, hogy szinte minden időszakban „teltházasak” legyenek, így minimálisra szűkült a krízishelyzet esetén igénybe vehető férőhelyek száma.

Természetesen nem tagadhatjuk, hogy középosztálybeli mércével az utcán élők jelentős része antiszociális. Többségük például a közterületen pisil vagy kakil, mert a fővárosban nyilvános wc-k nincsenek, a gyorséttermek biztonsági őrök százait foglalkoztatják csupán azért, hogy a szükségletvégzést fogyasztás nélkül eltervező embereket távol tartsák a vécéktől. Azt is kár lenne tagadni, hogy az utcán élők jelentős része fogyaszt alkoholt és ezt gyakran összekapcsolja közösségi életével, hangoskodással. Ugyanez igaz hatványozottan például a nyugati turistacsoportokra is, őket mégsem akarja senki eltávolítani közterületeinkről.

Lehet vitát indítani arról is, hogy mennyire antiszociálisak például az aluljárókban élők. A kormánypárti kezdeményezés legtöbb támogatója szerint a hajléktalan emberek többsége agresszíven kéreget, molesztálja a nőket. Azt a látszatot igyekeznek kelteni, hogy kiszámíthatatlan és bármikor valamiféle bűnelkövetésre hajlamos emberekről van szó. Ez nem igaz. A legtöbben a legkevésbé sem rámenően kéregetnek, ha kéregetnek egyáltalán, a nők molesztálásáról pedig hosszú évek alatt sem hallottam. Az utcán vagy aluljárókban élők többségének élettere lett az a terület, ahol a többség egyszerűen közlekedik, de a legtöbb embert nem az zavarja, hogy molesztálnák őket ezek az emberek, hanem az, hogy látniuk kell a nyomort ennyire nyilvánvalóan minden nap.

A jelenlegi kormánypárti javaslat újdonsága az, hogy immár nem csak a kiemeltnek minősített közterületekről beszélnek, hanem valamennyi közterületről.

Ez azt jelenti, hogy azok is célkeresztbe kerültek, akik „rejtőzködő” életet éltek.

Ma a fővárosban több tucat olyan informális nyomortelep van, ahol sok ezren élnek elhagyott, de lakhatásra alkalmassá tett épületekben, kunyhókban. Az utcán vagy aluljárókban élőket még talán el lehetne helyezni meglévő hajléktalanszállókon, de ezt a sok ezer embert már semmiképp. Többségük egyébként a nyomor és a hatósági üldözés elől menekült Budapestre az ország válságrégióiból.

Ha a kormányfő családjának ügyvédje a szegények helyett a szegénységnek üzenne hadat, azt minden ideológiai fenntartásom ellenére maximálisan támogatnám. Mert a legnagyobb szükség erre van.

A minimálbér és a közmunkások bérének radikális emelésére, sok ezer szociális bérlakásra, az albérletpiac rendezésére,  a legszegényebbek reintegrációját legjobban akadályozó hitel- közmű- és egyéb tartozások elengedésére, tartós lakhatást biztosító munkásszállásokra és még ezer más dologra van szükség ahhoz, hogy elinduljon a hajléktalanság felszámolásának folyamata. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a hajléktalanok üldözés és szabálysértési bírságok helyett valódi esélyt, támogatást és elsősorban tisztes bérezésű munkalehetőséget kapnak. Ha mindenből semmit se, akkor a politikusok legalább annyit tegyenek meg, hogy békén hagyják azokat, akiknek már csak az aluljáró maradt.