A hazai ellenzéki nyilvánosságban a populizmus kifejezése hatalmas karriert futott be az elmúlt években. Sikerét annak köszönhette, hogy képes volt átvenni azt a szerepet, amit korábban a „fasiszta”, az „antiszemita”, vagy a „kommunista” szitokszavak töltöttek be:

a hegemón pozícióban lévő liberális elitcsoportok által elfogadhatatlannak és veszélyesnek tartott politikai alternatívák és szereplők megjelölését és szalonképtelenné tételét.

A populizmus témáját elsősorban azok a szereplők kapták fel, akik értetlenül álltak a Brexit népszavazás sikere, Donald Trump elnökválasztási győzelme, vagy Orbán Viktor népszerűsége előtt és zsigeri gyűlöletet éreztek velük szemben. Szerintük ezek a „politikai patológiák” csak úgy következhettek be, hogy az embereket aljas módon elhülyítették, visszaéltek félelmeikkel, szabadjára engedték korábban elfojtott alpári vágyaikat és vállalhatatlan nézeteiket.

A liberális anti-populista analíziseknek visszatérő eleme, hogy a populisták sikerének kulcsa az álhírekből és egyoldalúan szelektált valóságelemekből szerkesztett „post truth” valóság létrehozása, vagy ahogy a magyarországi balliberális ellenzék egyetlen megmaradt napilapja fogalmaz: „a nemrégiben beiktatott amerikai elnök is kénytelen lesz elismerni, hogy választási győzelmében az orosz hackerek és a populizmust szolgáló algoritmusok fogságába esett közösségi média fontos szerepet játszottak”.

Ebben a hisztérizált és átideologizált szellemi légkörben nincs könnyű helyzetben az, aki baloldaliként a populizmusról kíván beszélni, mert könnyen az a látszat keletkezhet, mintha azt akarná bizonygatni, hogy a mai kor politikájának egyik legszörnyűbb jelensége tulajdonképpen valami jó dolog, amit érdemes egy újjászületni kívánó baloldalnak hasznosítania.

A baloldali populizmus – ahogyan az ténylegesen volt

A baloldali populizmus kérdése kapcsán mindenek előtt érdemes tehát eloszlatni egy félreértést. Miközben sok mindenben egyetértek elemzésével, Kapelner Zsolt írása azt sugallja, mintha a populizmusról szóló viták a baloldalon az elmúlt időszakban akörül forogtak volna, hogy megengedhető-e egy „fenyegetésben lehetőséget látni”, Lukáccsal szólva „az igazsághoz keresztülhazudni magunkat”, hogy szabad-e populistává válni a politikai siker érdekében, vagy ez olyan csábítás, aminek ellent kell állni – hiszen a populizmus szükségszerűen a baloldaliság valamifajta demokratikus, egalitárius és emancipációs lényegének felszámolását eredményezi.

Bár érveit kétségtelenül a tőle megszokott magas szinten fejti ki – Kapelner Zsolt megközelítésének legnagyobb problémája, hogy tulajdonképpen ugyanúgy a populizmus fikciójával, kísértetével, démonával harcol csupán, mint a liberálisok. A populizmus valamifajta filozófiai absztrakciójától óvja a baloldalt  – ahelyett, hogy abból indulna ki, ami a baloldali populizmus ténylegesen volt a mögöttünk hagyott két-három évtizedben.

Így jár el például, amikor maga is kiemeli Ernesto Laclau központi szerepét a baloldali populizmusról folyó elméleti diskurzusban. Az argentin gondolkodó bemutatása során azonban éppen azt hagyja figyelmen kívül, ami elgondolásaiban eredeti és inspiráló volt a korszak baloldala számára Latin-Amerikától Görögországig.

Laclau annak az állításnak köszönhette elsöprő sikerét, hogy szerinte a populizmus a neoliberális globalizáció korában a politika egyetlen lehetséges formája, vagy más szóval „a politika logikája”.

A globális korban tehát nem lehet másként politikát csinálni, csak populista módon.

Laclau azonban arra sarkall, hogy ne féljünk ettől a helyzettől: bebizonyítja, hogy a populizmus éppen úgy lehet demokratikus, egyenlősítő és emancipációs politikák kerete, mint a hatalom megszerzésének és megtartásának üres technikája, az elnyomás és a politikai cinizmus eszköze. A baloldali populisták számára ez igen lelkesítő megállapítás volt, hiszen azt üzeni, hogy a populizmusnak nincs eleve elrendelt bűnös természete (mint a liberálisok azt bizonyítani igyekeznek) – sőt éppen ellenkezőleg: a globális kapitalizmus korában azokat a lehetőségeket hordozhatja magában, amikre sokan vártak a marxizmus utáni baloldal válságos évtizedeiben.

A populizmus tehát – tulajdonképpen erre az érzületre rezonált Ernesto Laclau elmélete – az elmúlt két évtizedben a baloldal számára a neoliberális globalizáció politikai konstellációjának megértését kínálta. A baloldal úgy érzékelte, hogy fokozatosan kiépül egy sajátos felállás: a „globális erősek” mérhetetlen fölénybe kerülnek, hálózatokba szerveződnek és perverz működési elveket erőltetnek a társadalmakra és a gazdaságra.

A neoliberális globalizáció korában a nemzetközi korporációk (IMF, Világbank, NATO stb), a multinacionális vállalatok és a spekulatív tőkés osztály, valamint a velük szövetséges politikai és médiaelitek elképesztő mértékű demokrácia deficitet idéztek elő azáltal, hogy lebontottak minden kontrollt saját tevékenységükkel, érdekeik feltétlen érvényesülésével szemben. Felszámolják a demokratikus, munkavállalói és szociális jogokat, kiiktatják a társadalmi önszerveződés és az állami tervezés/önvédelem legtöbb eszközét és gyakorlatát.

Egyszóval a neoliberális globalizáció korában az alapfelállás vált populistává – abban az értelemben, ahogyan például a 19. század alapfelállása a kortársak sokasága számára az osztályharc teoretikus keretében volt megragadható, a „gazdagok” és a „nincstelenek” közötti „küszöbön álló világháború” képében. A jelen korszak maga a populista tehát, amiben élünk, mert abban egyre inkább egy szervezett és szűk „erőközpont” (power) és egy szervezetlen, gyenge és milliárdnyi embert magába foglaló „kiszolgáltatott, esélytelen” (underdog) pólus áll egymással szemben.

Ezt a helyzetet csak súlyosbítja, hogy a neoliberális globalizáció korában a baloldal mindennapi élményévé válik (különösen az alterglobalizációs mozgalmak agóniája kapcsán), hogy

a „gyengék” megszervezésének opcióit maga a rendszer tökéletesen beszűkítette.

A neoliberális korszak ideológiai és politikai offenzívája sikeresen kezdte ki az önvédelem és önszerveződés korábbi formáit, a társadalom depolitizálása (fogyasztói demokrácia), individualizálása (verseny és öngondoskodás), atomizálása (egoizmus és individualizmus), spektakularizálása (médiavalóság és amerikanizáció) és posztmodernizálása (identitásközpontúság és a társadalmi-gazdasági szerepek fragmentációja/flexibilitása) után a „radikális” baloldali politika számára (a mozgalmak, a pártpolitika, a képviseleti demokrácia és a kormányzás dimenziójában legalábbis) egész egyszerűen alig maradt hely.

Vagyis ha „nagypolitika, akkor populizmus”.

A populista politikai logika

Ráadásul a neoliberális globalizáció korszaka olyan mennyiségben és annyi formában termelte a vele szembeni igényeket, sérelmeket és alávetett helyzeteket a Föld különböző pontjain, hogy lehetetlenné vált azok „direkt” politikai felvállalása és képviselete mentén egy erős demokratikus pólus megszervezése. Laclau szóhasználatával a képviseletre és artikulációra építkező „különbözőség logika” nem lehet a demokratikus politika alapja a széttöredezett globális térben, csak az úgynevezett „egyenértékűségi láncolat létrehozása” vezethet sikerre – az a stratégia, amit a populisták mindig is követtek.

A populizmus arra törekszik, hogy megkonstruálja egy univerzális, sorsdöntő küzdelem, vagy szembenállás imázsát azon a módon, hogy abban a felvázolt harcban a társadalom tagjainak többsége – függetlenül tényleges követeléseiktől, vagy társadalmi pozícióiktól – egy oldalon érezze magát.

A baloldali populisták szerint mivel a jelenkor politikusainak nincs más választása a képviseleti demokráciák játékszabályai között, érdemes a siker lehetőségeként és a mozgósítás-felvilágosítás-mozgalomépítés tereként tekinteni a népi politizálásra.

Mikor Bernie Sanders megfogalmazta központi kampányüzenetét, miszerint „szerezzük vissza a hatalmat a milliárdosoktól”; miközben a nagyon gazdagok és a társadalom többi tagja közötti szakadékot rögzítette, amellett érvelt, hogy a nagyon gazdagok érzéketlenek, önzők, korruptak, a kormányzatok és kampányok befolyásolásával kiüresítik a demokráciát és fenntartanak egy olyan rendszert, ami miatt az emberek többsége egyre rosszabb helyzetbe kerül a Földön.

De hasonlóan gondolkodott Alexisz Ciprasz és a Sziriza is, amikor az alul- és felül lévők közötti szembeállítást a „megszorításokat végrehajtók” és azok elszenvedői között konstruálta meg.

A görög példát már csak azért sem szabad elintézni egyetlen kézlegyintéssel, mert a nemzetközi baloldal legjelesebb elméi és egy széles hazai mozgalmi bázis tagjai fáradoztak azon, hogy a baloldali populizmus idővel egy tényleges demokratikus, antikapitalista és közösségi politikává alakuljon át – sajnos a Trojka hathatós közbelépése miatt nem tudhattuk meg, hogy ez a projekt sikerrel járt volna-e.

Ehhez adott teoretikus támogatást maga Laclau is, aki Dél-Amerikából érkezve zsigerből mást gondolt magáról a populista eszközkészletről, mint sok európai: hiszen arrafelé a populizmus az anti-imperialista harc, a demokratikus politizálás, a dekolonializációs küzdelmek egyik legnemesebb hagyományának számít.

Egy kis gyurcsányozás – a baloldali populizmus elszalasztott pillanata

Vajon nem az egyre inkább neoliberális pályára álló rendszerváltás zavarosában felemelkedő, majd a vadkapitalista ideológiákat kiszolgáló posztkommunista és neoliberális elitcsoportokkal szembeni társadalmi ellenállás megszervezése lett volna a baloldal legfontosabb feladata a kétezres években idehaza is – ha úgy tetszik, a baloldali populizmus maga? Az alternatíva kiépítése a Gyurcsány, Bajnai, Horváth Ágnes, Kóka János nevével fémjelzett „bankárpolitika” (a szakértők, a piacok és a liberális elitek politikája) és az őket mindhalálig védelmező értelmiségi- és médiacsoportokkal szemben?^[1] (Valahogy így)

Úgy gondolom, hogy Magyarországon a baloldali populizmussal kapcsolatos vitákat tíz évvel ezelőtt kellett volna lefolytatni.

Abban az időszakban, amely a 2006-os „őszödi igazságbeszéddel” kezdődött – és amelyben az állítólagos baloldal már meg sem próbált baloldalinak látszani, ehelyett nyíltan azt mantrázta, hogy nincs más választás, mint a neoliberális reformok hosszú sora. Abban a két évben, ami azután a vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj elleni népszavazással végződött – végérvényesen megsemmisítve ezzel a balliberális oldalt és szövetségeseit.

Mivel azonban ezek a viták és a baloldali politikai front megnyitása elmaradt, létrejött az a helyzet, amit én 2006-ban a „megvalósult rémálomként” aposztrofáltam egy cikkemben:

a neoliberális globalizáció populista ellenpólusát kizárólag Orbán Viktor és a Fidesz építette ki – saját ízlésére hangszerelve valamennyi témát, amit a baloldalnak kellett volna középpontba állítania.

A populista baloldalnak kellett volna felvállalnia a rendszerváltó elitek kritikáját (bukott baloldal, Gyurcsány-Bajnai kormány), a nemzetközi pénzügyi szervezetek, a tőke és a spekulatív kapitalizmus bírálatát (IMF kiebrudalása, unortodox gazdaságpolitika, bankadó, Soros). Egy önálló baloldali pólus tematizálhatta volna az EU centrum-periféria viszonyainak és nyílt neoliberális projektté válásának antidemokratikus és szociális következményeit (Brüsszel, rezsiharc, devizahitelesek). A baloldalnak kellett volna szembefordulnia a liberális hegemónia túlkapásaival és elnyomó kötelező világnézetével (Politikailag korrekt, Genderfasizmus, Emberjogi fundamentalizmus), vagy éppen kidolgoznia a nyugat civilizációs kritikáját (1968, Illiberális demokrácia, CEU, Multikulti).^[2]

2008 márciusában persze már maga az akkori miniszterelnök is észrevette, hogy vesztét a „reformdiktatúra”, a „reformblabla és a reformgőg” jelentette (ezekről mi már Naomi Klein könyve óta jól tudjuk, hogy a neoliberális sokkterápia és politikacsinálás lényege), ami utat nyitott a jobboldali „radikális populistáknak”.

Ócska populizmusverseny, semmi több

Érdemes észrevenni ugyanakkor az elmúlt két évtized fejleményei kapcsán, hogy a baloldali populizmus számára mindig akkor nyílt valódi játéktér, amikor valamilyen külső hatás, vagy támadás rendítette meg a társadalmak fennálló struktúráit. Ez tipikusan az őrjöngő neoliberális reformdiktatúrák megjelenését és a nemzetközi pénzügyi intézményektől érkező kényszereket, a deregulációs intézkedéseket követő „neoliberális szabad rablást” jelentette az első időben, mint Lula Brazíliájában, Hugo Chávez Venezuelájában, Evo Morales Bolíviájában, vagy Rafael Correa Ecuadorában a kétezres évek első felében. Azután a 2008-as globális gazdasági válság, majd annak neoliberális „kezelése” kapcsán ismétlődött meg az a mély társadalmi szétesés, ami a baloldali populizmus előtt utat nyithatott Spanyolországban, Görögországban, Portugáliában, majd részben Nagy-Britanniában, illetve több fejezetben az Egyesült Államokban.

A jelen hazai viszonyai között nem látok ilyen kedvező „populista pillanatot”.

Már csak azért sem, mert nálunk éppen egy populista rezsim kísérli meg menedzselni az országot – még ha a neoliberális kapitalizmus keretein belül is. Az elmúlt két választási ciklus megmutatta, hogy hova vezet, ha a Fideszt egy populista politika segítésével „saját pályáján” kívánják megverni: az eredmény egy olyan minden tekintetben vállalhatatlan „populizmusverseny” lett, amiben a felek semmitől sem riadnak vissza és semmi sem lesz drága nekik a siker érdekében. A Habony-Rogán gépezet működését nem kell bemutatni. De sok mindent elárul a kialakult helyzetről, hogy Orbán Viktor jobboldali kihívója előbb évekig tartó sunyi cukiságkampányt folytatott, majd „A Nép Párján” szlogennel fordult a választás finisébe – mindezt az egyik legnagyobb magyar oligarcha támogatásával.

De a másik oldalon sem jobb a helyzet. A Donald Trumppal, Nigel Farage-zsal és Orbán Viktorral szemben könyörtelenül kritikus hazai liberális sajtó szemérmesen hallgat arról, hogy a 2010 utáni magyar ellenzék válogatás nélkül használja a populizmus eszközkészletét a „jó ügy érdekében”.

A magyar ellenzék populizmusa ugyanis az „antiorbánizmus” maga.

Az „antiorbánista populizmus”, amely a hazai közélet egyik leghazugabb ideológiája, minden követ megmozgatva próbálja érvényesíteni egyetlen tételét: Orbán Viktor a legfőbb rossz és kormányzása minden baj oka.^[3]

Miután nem buktatta meg a jobboldali rezsimet a Nyugat és a nemzetközi nagytőke, beindult a gépezet: a társadalom mozgósítása a diktatúra-narratíva mentén 1989 megismétléseként, majd következtek a „politikusokkal szemben” a szakmából vagy közülünk érkező civilek (Puklitól Gulyás Mártonig), majd a korrupt maffia- és stadionkormány szembeállítása a beomló kórtermekkel és a haldokló milliókkal, majd az „Orbán, a keleti zsarnokok láncos kutyája” portré felvázolása a szabad Nyugat védelmezésének pozíciójából.

Az elkeseredett populizmusversenyben került sor egyszer csak a Bernie Sanders és Jeremy Corbyn nevével fémjelzett balpopulista receptnek a kipróbálására is. Ennek nevében kísérelték meg bizonyos elitcsoportok helyzetbe hozni Botka Lászlót a „Fizessenek a gazdagok” nyugatról importált szlogenje mentén, majd megpuccsolása után megtalálták azt a „kompromisszumos” jelöltet, aki még nála is sokkal kevésbé problémás volt, hiszen nem akart a kampánya központi helyén semmit mondani a globális viszonyokról és az elmúlt 30 év elitjeiről.

A baloldali populizmus nálunk nem a politika innovációját hozta el, sőt éppen azoknak az elitcsoportoknak és eszméknek a rejtett továbbélését szolgálta, amelyek ellen hajdan „kitalálták”.

A perifériára szorult szdsz-es elitcsoportok, a balliberális nyilvánosság újságírói, értelmiségijei és elemzői, a (korábbi) neoliberális pártok (személyükben folytonos) elitjei bújtak mögé, amikor már nem láttak más megoldást.

Ez a „baloldali populizmus” tehát tartalmilag csak teljesen üres lehetett, puszta politikai eszközként funkcionált: az antiorbánizmus leöntése volt vörös festékkel. Szlogenjeit íróasztal mellett tervezték, ígéreteit a közvélemény-kutatók patikamérlegén méricskélték. A nép manipulálásának és megdolgozásának eszköze: „mondjunk az embereknek olyanokat, ami tetszik nekik, ha nem akarnak követni minket”. (A kampány egyik legőszintébb pillanata az volt, amikor a közismerten liberális politikai gyökerekkel bíró Karácsony Gergely egy sajtóbeszélgetésen azt mondta saját kampányfilmjeiről, hogy „hát ezek az ő ízlésének túl plebejusak, de hát így lehet szavazatokat szerezni”.)

..valaminek vége és nem a kezdete…

A katasztrofális választási vereséget követően az antiorbánista populizmus képviselői döntő ütközetre szánták el magukat. A „mi vagyunk a többség” jelszó nevében minden ellenzékit egy táborba terelnének és maguk mögé állítanák „a rezsim által félrevezetett és félelemben tartott” milliókat. Kunhalmi Ágnes egy Vona-pólós fiatalemberrel szelfizik.

A populizmus, amelyre sokan esélyként tekintettek a baloldalon, egyre inkább abszurd rémálommá válik.

Miközben a baloldal tényleges megújulásának (tehát szervezeti elkülönülésének és a liberális hegemónia alóli emancipációjának) esélyét megint feláldozták a politikai cinizmus és a bársonyszékekbe kapaszkodás oltárán – magam a legkevésbé sem vagyok benne biztos, hogy egy „populista fordulat” volna a kortárs baloldal átalakításának kívánatos iránya.

A nagyvilágban ugyanis egészen új folyamatok indultak be a mögöttünk hagyott esztendőkben. A baloldali populizmus esélyei kapcsán ezért, véleményem szerint,

a jelen legfontosabb elméleti kérdése, hogy ha az ezredforduló utáni két évtized a populista politika időszaka volt – biztos, hogy a következő években is ez lesz-e a helyzet?

Meggyőződésem szerint napjainkban felemelkedőben van egy új politika gyakorlat, amit én a poszt-marxista B. J. Walker nyomán a Kívül/Belül logikának neveztem el. Ennek lényegét a (nem csak fizikai) falak és kerítések felhúzása jelenti mind az egyes társadalmakat keresztülmetszve, mind a nemzetközi térben. A fal ugyanis lehetőséget biztosít arra, hogy a belülre kerülőket privilegizáltnak tételezzék a kívül rekesztettekkel szemben – akár az utóbbiak rovására is.

Ez az új helyzet már nem írható le az elitek és a nép szembeállításával, hiszen – Slavoj Žižek szavaival – „a globális kapitalizmus nem csak hódítást és nyitottságot jelent, eliteket és alul lévőket, hanem az önmagába zárt Belült és a Kívült folyamatosan elválasztó glóbuszt is. A kapitalizmus végigviszi az egész világon a népesség osztályokra osztását, elválasztva azokat, akiket véd a gömb, azoktól, akiket nem.”

Az elmúlt években – elsősorban a menekültválság hatására – a belült a Föld számtalan pontján megformáló, védelmező és ideológiailag igazoló „globális jobboldal” létrejöttének vagyunk tanúi, amely eredettörténetében minden bizonnyal központi helyet foglal majd el Donald Trump és talán Orbán Viktor is.

Ebben a keretben nyernek értelmet az olyan távoli események, mint a kurdok forradalma Rodzsavában, vagy a közeliek, mint az egyre növekvő „migrációs nyomás” (ahogy ezt napjainkban nevezni szokás) Európában. És ebben a kontextusban kell értékelni azt is, amikor a hazai ellenzék (immár „baloldali populista”) politikusai a 2018-as választási kampányban annyit tudnak mondani a déli határon épült kerítésre, hogy ha már felépült, akkor maradjon, hiszen „biztonságérzetet ad az emberek millióinak. Az ő szavazatuk, lelkük, biztonságérzetük pedig számunkra fontosak”.

Az antiorbánista ellenzék nem érti meg, hogy a bevándorlás kérdése nem tehető zárójelbe, nem minősíthető másodlagosnak, nem tekintünk rá úgy, mint „kényes ügy”, aminél fontosabb a „magyar nép” támogatásának megszerzése és a lehető legszélesebb összefogás kiépítése. Nem érti meg, hogy addig nem győzhető le Orbán Viktor, ameddig éppen politikájának lényegéről nem tudunk és merünk mást mondani. Nem érti meg, hogy olyanokat próbál egy mozgalomba terelni, akik éppen a leginkább kardinális kérdésekben nem érthetnek egyet – vagy ha mégis, akkor megette a fene.

Ahogy száz évvel ezelőtt bebizonyosodott, hogy a valódi baloldal csak internacionalista alapon létezhet, ma egyre nyilvánvalóbb, hogy a globális baloldal korszakába léptünk. Egy új ideológiai küzdelem veszi kezdetét, amelyben a baloldalnak ismét a nagy egyesítő szerep jut azokkal szemben, akik az emberiség széttagolásán munkálkodnak. Annak idején ezt az integráló szerepet a munkásosztály és eszméje, a szocializmus, a nélkülözés- és osztályok nélküli világtársadalom víziója töltötte be. A 21. században nem várathat majd magára sokáig egy hasonló súlyú és mozgósító erejű univerzális elképzelés megszületése – ezt nevezem én a „kívül kommunizmusának”. Hiszen ha a falak felépülnek, előbb-utóbb le is akarja majd dönteni őket valaki.