Csak a populizmus mentheti meg a demokráciát

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

Európa ma „populista pillanatot” él meg. Ez fordulópont demokráciáink számára, és a jövő az erre a kihívásra adott válaszunktól függ. Ahhoz, hogy reagáljunk erre a helyzetre, el kell vetnünk a média leegyszerűsítő képét, amely a populizmust puszta demagógiaként mutatja be, és elemző szemléletet kell alkalmaznunk. Azt ajánlom, kövessük itt Ernesto Laclaut, aki a populizmust mint a politika megalkotásának egy módját mutatja be, vagyis mint olyan módszert, amely új határok közé teszi át a politikát, két táborra osztja a társadalmat, és az „elnyomottak” mozgósítására hív fel a „hatalmon lévők” ellen.

podemos_crop1432696773004_jpg_1718483346.jpg

Pablo Iglesias, a spanyol Podemos vezetője a párt egyik meetingjén

A populizmus nem egy ideológia vagy politikai rezsim, és konkrét politikai programhoz sem kapcsolható. A kormányzás különböző formáiban jelenhet meg. A politikacsinálás olyan módja, amely maga is számos alakot ölthet időszaktól és helyszíntől függően. Akkor tűnik föl, amikor valaki a kollektív, közösségi cselekvésnek új alanyát – a népet – akarja megépíteni, hogy a cselekvés képes legyen újraalkotni a társadalmi rendet, amelyet igazságtalannak élnek meg.

Ebből a szempontból vizsgálva, a populista politika nemrég bekövetkezett áttörése Európában a liberális demokrácia politikai viszonyainak válságából fakad.

Ez utóbbi több jelenség összefonódásának eredménye, amelyek az elmúlt években befolyásolták a demokrácia gyakorlásának feltételeit. Az első jelenség az, amelynek én a „poszt-politika” (a politika utáni politika – a szerk.) nevet adtam, a politikai határvonalak elmosását jelenti a jobboldal és baloldal között. Ez annak a jobbközép és balközép pártok között létrejött konszenzusnak az eredménye, amely szerint a neoliberális globalizációnak nincs alternatívája. A „modernizáció” parancsszavát követve diktátumokat fogadtak el a globalizált pénzügyi kapitalizmusról és az állami beavatkozás, illetve a közpolitikák alkalmazásának korlátairól. A szerepet, amelyet a parlamentek és intézmények gyakoroltak, és amelyek a polgárok számára a politikák befolyásolását biztosították, drasztikusan visszaszorították. Az elképzelést, amely egykor a demokratikus gondolat központi eleme volt, vagyis a néphatalom elvét, maguk mögött hagyták. Ma „demokrácia” alatt csak olyan dolgokat értünk, mint hogy vannak szabad választások, vagy hogy az emberi jogokat megvédik.

Ez a sajátos átalakulás nem egy érettebb társadalom felé vezetett, ahogyan azt néha állítják, hanem éppen a demokrácia nyugati modelljének, a liberális demokráciának nevezett modellnek az alapjait ásta alá. Ez a rendszer kétféle létező hagyomány közös érvényre juttatásának eredménye volt. Az első, a joguralom, a hatalmi ágak szétválasztása és az egyéni szabadságjogok liberális tradíciója. A második az egyenlőség és a népfelség demokratikus tradíciója. Kétségtelen, hogy e két politikai logika végső soron kibékíthetetlen egymással, hiszen mindig létezni fog egyfajta feszültség a szabadság és az egyenlőség elvei között. De ez a feszültség alapvető a demokratikus modellünk működésében, hiszen ez garantálja a pluralizmust is.

Az európai történelem során ez a rend egyeztetések és viták hosszú sorában formálódott ki, a szabadságot favorizáló „jobboldal” és az egyenlőséget akaró „baloldal” „versengő” küzdelme során. Ahogyan ez a jobb/bal határvonal egyre inkább elmosódott a demokrácia liberális dimenzióba való visszaszorulása során, a tér, amelyben ez a versengő szembenállás és harc folytatódhatott volna, eltűnt és ma a demokratikus ambíciók többé nem találnak jó önkifejezési csatornát a hagyományos politikai keretek között.

A „démoszt”, az önrendelkező népet „zombivá” nyilvánították, és ezért élünk ma már „posztdemokratikus” társadalmakban.

Ezek a változások a politikai szinten történtek meg az új „neoliberális” hegemónia kiformálódása során, amelyet a kapitalizmus szabályozásának olyan módja jellemez, amelyben a pénzügyi tőke szerepe központi. Láttuk az egyenlőtlenség exponenciális növekedését, amely nemcsak a munkásosztályt, de a középosztály nagy tömegeit is érinti, akik az elszegényedéssel és a peremre kerüléssel kell, hogy szembenézzenek. Így tehát társadalmainkban ma valóban az „oligarchizálódás” folyamatáról beszélhetünk

A szociális és politikai válságnak ebben az állapotában populista mozgalmak egész kavalkádja emelkedett föl, amelyek elutasították a posztpolitika és a posztdemokrácia ezen kereteit. Azt állítják, hogy visszaadják a nép hangját, amelyet az elitek tőle elkoboztak. Eltekintve a problematikus formáktól, amelyeket ezek a mozgalmak felvehetnek, fontos felismerni, hogy valóban létező és legitim demokratikus követeléseket képviselnek. Ezzel együtt elég különböző módokon alkothatják meg a nép fogalmát, és a baj éppen abban rejlik, hogy nem mindig éppen progresszív irányba menetelnek. Számos európai országban a népszuverenitás visszaszerzésének vágyát jobboldali populisták ejtették foglyul, akik sikeresen konstruálták meg saját „népüket” idegenellenes történetekben, amelyek a bevándorlókat, mint a nemzeti fejlődés kerékkötőit, kizárják. Ezek a pártok olyan népet alkotnak maguknak, amelynek hangja csupán a „valódi nemzettársak” érdekeit védő demokráciát akar.

Az egyetlen eszköz, amellyel az ilyen pártok felemelkedése megállítható, és amellyel a már létező hasonló mozgalmakkal is szembeszállhatunk, az egy másik népfogalom megalkotása, illetve olyan progresszív populista mozgalmak támogatása, amelyek a demokratikus vágyakat képesek megjeleníteni, és azokat az egyenlőség és társadalmi igazságosság megvédése felé terelni.

Hiányzik a narratíva, amely új szókészletet kínálna ezen demokratikus követelések megjelenítésére, és ez meg is magyarázza, miért ver nagyobb visszhangot egyre több társadalmi rétegben a jobboldali populizmus. Sürgősen be kéne látnunk, hogy ahhoz, hogy ezt a fajta populizmust kihívjuk, támogatóik erkölcsi szempontból való elítélése, démonizálása rossz eszköz. Ez a stratégia tökéletesen kontraproduktív, hiszen csupán ráerősít az elitellenes érzésekre az alsóbb néposztályokban. Követeléseik egyszerű elvetése helyett progresszív módon kell átfogalmaznunk azokat, ellenfélként azon erők összességét megjelölve, amelyek a neoliberális projektet támogatják. Ami itt a tét, az nem más, mint annak a kollektív akaratnak a megteremtése, amely összefonja azokat a sokféle társadalmi mozgalmakat és politikai erőket, amelyek célja a demokrácia újbóli elmélyítése. Tekintve, hogy számos társadalmi szektor szenved a pénzügyi kapitalizmus hatásaitól, a lehetőség adott ennek a kollektív akaratnak, hogy átlépje a hagyományos jobb/bal kettéosztást. Ahhoz, hogy meg tudjunk felelni annak a kihívásnak, amelyet a mai populista pillanat jelent a jövő demokráciája számára, olyan politika kell, amely a liberális és demokratikus logikák közötti versengő feszültséget újra tudja termelni. Annak ellenére, amit néha mondanak, ez az alapvető demokratikus intézmények veszélyeztetése nélkül is elérhető.

Haladó módon megfogalmazva a populizmus távol áll attól, hogy a demokrácia eltorzítója legyen, ehelyett azon leghitelesebb politikai erővé válhat, amely a demokráciát megmenti és kiterjesztheti napjaink Európájában.

Chantal Mouffe
A szerző filozófus, a radikális baloldali politika egyik legfontosabb kortárs teoretikusa.
A szöveg angolul az OpenDemocracy oldalon jelent meg. Fordította Tóth Csaba Tibor.

Olvass tovább!