A nemzeti ünnep erődemonstráció. Egy szelet a történelemből, egy mese, amit minden gyereknek meg kell tanulnia az iskolában, hogy azután fejből elmondhassa, egy dicsőséges pillanat, amire emlékeznünk kell – ha másért nem, azért, hogy tudjuk, egyszer, valakik, akik ugyanúgy éltek és levegőt vettek, ahogy mi, nagy tetteket vittek véghez.

Egy nemzeti ünnepen nem csak emlékezünk, de meg is erősítjük a nemzetbe vetett hitünket, felelevenítjük, hogy miről szól az összetartozás, hogy mit keresünk mi mind egy országhatáron belül, mi köt minket össze.

A nemzeti ünnepen szimbolikusan megmutatjuk, hogy nem felejtettük még el azokat, akikre büszkék lehetünk, hogy szimbólumokkal kifejezzük, az örököseiknek tekintjük magunkat, és egyben magunkat is biztosítsuk arról, méltók vagyunk erre az örökségre.

A nemzeti ünnep a választások előtt három héttel: alkalom arra, hogy megmutassuk, kik vagyunk valójában, miben hiszünk, milyen országban akarunk élni.

Tegnap, március 15-én a Mérce az összes budapesti megemlékezésen ott volt. Talpaltunk reggeltől, a zászlófelvonástól késő estig. Én végigmentem a Békemeneten, meghallgattam Orbán Viktort, majd Vona Gábort, közben folyamatosan néztem, ahogy a többiek tudósítanak előbb a Kutyapártos Békemenetről, aztán az ellenzéki tüntetésről, hogy a diákok demonstrációján végül összefussunk, és késő estébe nyúlóan gyalogoljunk ide-oda velük, majd háromnegyed órát álljunk a rendőrök gyűrűjében, akik azért igazoltatták őket (meg persze minket is), mert megálltak egy úttest közepén, néhányan pedig még le is ültek.

Nagy ívet jártunk be tegnap.

Az egyetlen tanulság viszont, ami erről az egész napos menetelésről eszembe jutott, nem túl vidám. Mert tegnap, amikor a főváros legkülönfélébb pontjain a legkülönfélébb beszédek hangzottak el, az egyik legszimbolikusabb, az ünnephez köthető jelenség az volt, hogy egy időpontban két Békemenet is gyalogolt az utcákon. Lényegében ennél jobban semmi sem beszél a mai Magyarországról: a nemzeti ünnepünk egy széttöredezett, sokszor tanácstalan társadalom képét mutatta. A különbség pedig csak annyi: az egyik oldalon tudják, hogy mit kell mondani a híveknek, a másik oldalon pedig nem.

Persze, sok mindent elmondhatnánk a busztoztatott vidékiekről meg a vonatoztatott lengyelekről, még akár arról is, hogy így se voltak olyan sokan a kormány Békemenetén, amennyire ők számítottak, vagy amennyi a korábbi években volt. De a résztvevőkkel végigállva Orbán beszédét egy dolog biztosan látszott: a miniszterelnök és stábja érti a magyar társadalmat. És persze a saját céljaira (elsősorban a hatalom megtartására) fel is használja a nép minden szorongását, minden bizonytalanságát, minden rezdülését.

Igen, a Fidesz régóta használja azt a harci retorikát, aminek tegnap is tanúi lehettünk. Igen, a gyűlöletpropaganda bizonyos rétegeiben a társadalomnak működik. Igen, még mindig lehet sorosozni, és igen, még akkor is nagy ováció fogadta a miniszterelnök elégtételről szóló mondatait, amikor épp egy győztes pozícióban (hát mégiscsak ő a miniszterelnök!) fenyegette meg mindazokat, akik nem kormánypárti érzelműek. Az üzenet egyértelmű volt: le kell számolni azokkal, akik kilógnak a sorból.

És ez elsősorban tényleg azt bizonyítja, hogy ők látják, hogy mire van szüksége jelenlegi helyzetében a társadalom jelentős részének.

Hogy tudják, hogy a társadalom (leginkább általuk) elnyomott rétegeit hogyan kell manipulálni, és ha ez sem segít, akkor kifárasztani és kivéreztetni. Az elszegényedőket magára hagyó, és mind többeket sanyargató, az oktatást tudatosan szétverő, a munkásérdekeket letörő és semmibe vevő politika attól működőképes, hogy tud olyan történetet mesélni a valóság köré, amitől elviselhetőbben látszik a mindennapok nyomorúsága.

És ebben a nagyon is tudatosan kialakított helyzetben

a Fidesz elmond egy mesét

Történetbe ágyazza a jelenkor eseményeit, és ezzel olyan közeget teremt, amelyben a megalázottak és megszomorítottak egy része fel tud oldódni. Mert valahol minden ember szeretné hinni, hogy ő a legkisebb királyfi, aki a történet végén, a sok szenvedés után majd erkölcsi és elvi győzelmet arat, pénzt, paripát és királykisasszonyt nyer, majd pedig boldogan él, amíg meg nem hal. Jöjjön csak a Soros, az ENSZ, Brüsszel, vagy bárki, le fogjuk győzni, ha együtt vagyunk. Ez egy történet, egy népmese (bár persze hazugságokra épül), amiben Magyarország éppen újra forradalmat robbant ki, harcot vív, követőket szerez, akik elismerik, és a végén majd nem mi leszünk a lesajnált legkisebbek, hanem dicsőségesen a mennybe menetelünk.

És ezzel a történettel Orbán még akkor is, ha időnként kénytelen lecserélni az ellenség nevét, és még akkor is, ha néha külföldről kap egy kokit vagy tockost, képes az országhatáron belül jelen pillanatban egyedüliként olyan közösséget teremteni, amelyik tűzön-vízen át mellette vonul. Ezen a történeten nem üt igazán nagy lyukat egy Tiborcz-ügy, de még egy Semjén-féle rénszarvasvadászat sem, és Kósa 1300 milliárdja se tudja elsüllyeszteni. Mert a mese végén mindig ott van a győzelem, és a kiérdemelt jutalom.

Egészen addig, amíg nem jön vele szemben egy másik történet, ami hasonló egységet képes kovácsolni.

És ez az, amiben ma az ellenzék hibázik. Abban, hogy elképzelése sincs arról, hogy a magyar társadalomnak mire van szüksége. Persze, technikailag tudják, nem véletlen, hogy most éppen csaknem mindenki az oktatással, az egészségüggyel, a munkaerőpiaccal kampányol. És persze jönnek az olyan, sokak számára érthetetlen megfogalmazásokkal, mint a koordináció, a technikai szavazás, a legesélyesebb ellenzéki jelölt. Mindezek azonban csak a választásokig érvényes mondások. Az az utáni időszakra viszont nincsen folytatása a történetnek, nincs szó arról, hogy a másnap milyen áldozatokkal jár majd.

A politika egy választópolgár szemében nem a technikáról szól, hanem érzelmi elköteleződés – jó esetben elvi alapon. Egy Fidesz-szavazónak ilyenkor viszonylag egyszerű a helyzete: folytatják, amit eddig is, tiszta sor, mintha mi se történt volna. De egy ellenzéki szavazónak milyen jövőképe lehet? Mi történik április 9-én? És mi lesz egy hónappal később? Milyen vége lesz ennek a történetnek, érezhetjük majd magunkat győztesnek?

Nem véletlen, hogy a Bajnai-féle „Fájni fog” (meg az egész szakértői kormányzás úgy általában) nem mozgatta meg az emberek fantáziáját, nem volt képes érzelmi bevonódásra ösztönözni az embereket. Senki se akar egy szomorújáték szereplője lenni.

Most is ez a helyzet, és ez talán a hétfői, a Független Diákparlament által szervezett miniszterelnök-jelölti vitán látszott eddig a legjobban. Ahol Orbán Viktor még csak részt sem vett, mert minek, a többiek pedig vagy őt, vagy egymást ostorozták (ki-ki habitusa szerint), illetve a szakértők által jól összerakott oktatási programjaik jelszavait hadarták. De arról, hogy ezen az úton maga a magyar nép hogyan halad majd végig, arról nem sokat tudtak mondani.

És az ellenzéknek ebben a helyzetben kéne a bizonytalanokat megszólítania, az otthon maradókat megmozdítania. A tegnapi ellenzéki tüntetéseken viszont még így is többször hangzott el Orbán Viktor neve, és a Fidesz minden hibája, mint az, hogy egy megnyert választás után hogyan fogunk mi, magyar választópolgárok élni.

Nyilván az, hogy a társadalom jelentős része a politikából és a politikusokból is ki van ábrándulva, nem kizárólag a mostani ellenzék hibája. De az biztos, hogy a 2014-es választások óta (de már előtte is bőven) leginkább csak egymás gyalulását láttuk az ellenzéktől, kevesebb mint egy hónappal a április 8. előtt pedig még mindig csak egyezkedésre hívják egymást, meg a sajtóban üzengetnek, és egyedül Gyurcsány Ferenc tud egy fél magasztos politikai pillanatot kicsiholni magából, amikor egy visszalépést jelent be. Katarzisra senki se számítson.

Az ellenzéki oldalon nincsenek már történetek

Azt mindenki el tudja mondani, hogy az ‘elmúltnyolcév’ milyen borzalmas közállapotokat teremtett. Hogy hogyan élt vissza a kormány a rá ruházott hatalommal, hogyan fosztogat és miként gyarapodik. A baj csak az, hogy ez a történet bevezetése csupán, illetve a bonyodalom, de hogy hogyan lesz megoldva, arról fogalmunk sincsen. Ahhoz, hogy katarzis is legyen, sok minden másra is szükség lenne. Például egy történetre, amiben az emberek el tudnák hinni, hogy bármilyen ellenzéki erő (vagy a különböző pártok akármilyen kombinációja) képes lenne kormányozni az országot, ha elbukik a Fidesz meg a KDNP.

És ehhez nem elég arról beszélni, hogy jobb oktatás meg jobb egészségügy kell.

A Kétfarkú Kutyapárt viccet csinált a Békemenetből. És valahol tényleg iszonyatosan szimbolikus az, hogy ez volt tegnap a legnagyobb ellenzéki megmozdulás. Miközben a kormánybarát hívek a nemzet főterére vonultak meghallgatni a miniszterelnök gyűlöletre és harcra hívó beszédét, az ellenzéki érzelmű, tüntetni kívánó emberek egy vicctüntetésen vonultak. Végülis – ha más nincs, sírva vigad a magyar, hát nem?

De volt még egy másik szimbolikus jelenete is a tegnapi napnak. A diáktüntetés végeztével olyan 100-200 fiatal még nem akart hazamenni, így vonulni kezdtek a Múzeum körúton. Aztán befordultak, hogy elmenjenek a közrádió épületéhez, de félúton a tömeg egy része megállt, aztán győzködték egymást, majd mégis csak odamentek, néhányan szavalni meg beszédet mondani próbáltak, mások a rendőröket próbálták kikerülni, a többség meg csak álldogált, és azon gondolkodott, hogy hova menjen tovább.

Aztán tovább indultak, bár fogalmuk sem volt, hogy hova, végül a java része az embereknek már réges-régen hazament, mire a rendőrök a maradék pár tucatnyi fiatalt körbevették, hogy szabálysértés miatt igazoltassák. Mire ennek a procedúrának vége lett, mindenki szétszéledt.

Hát így állunk jelenleg. Ha nincs senki, aki megmondja, hogy merre tart a történet, a többség inkább el se indul. A mégis menetelők nagyja időközben megunja a céltalanságot és visszafordul, a jelenlegi hatalom pedig mindenféle mondvacsinált indokokkal szépen leforgácsolja az maradékot. A végén pedig mindenki inkább hazamegy.

Ebből nem lesz népmese, se nemzeti ünnep, de még a történelemkönyvekben is maximum lábjegyzetre fogja futni.

(Címlapkép: Orbán Viktor / Facebook)