Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nem kell félni a Facebooktól, meg is lehet szabályozni

Miközben görcsösen ragaszkodott a szólásszabadság mindent felülíró értékéhez, a közösségi média valójában éppenhogy beengedte az ajtón a cenzúra legújabb és legnehezebben felismerhető formáit. Az elmúlt években a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy hová vezet a Facebookkal és társaival szembeni kritikátlan optimizmus, de mielőtt lemondanánk a techóriásokról, jusson eszünkbe, hogy a többi iparág is így kezdte. Cikkünk Zeynep Tufekci, a Wired.com munkatársa írásának átdolgozott változata.

A régi cenzúra

A modern történelem nagy részében egy gondolat vagy eszme terjedésének megakadályozásához többnyire elegendő volt megszüntetni egy újságot, nyomást gyakorolni a főszerkesztőre, vagy cenzort állítani a kiadó élére. Ha pedig a helyzet úgy hozta, és nem volt más választás, akár töltött fegyvert is lehetett szegezni az újságíró fejéhez.

Törökországban 1960 tavaszán ugyanis egyszer valóban volt példa ilyesmire. A Menderes miniszterelnök ellen elkövetett katonai puccs alkalmával a fellázadt tisztek egy csoportja a média sakkban tartásával és teljes információs zárlattal titokban tudta tartani a zendülés tényét. Pedig még olyan kihívásokkal is meg kellett küzdeniük, mint a puccs idejére szervezett Törökország-Skócia labdarúgó-mérkőzés, amelynek élő rádiós közvetítését országszerte milliók hallgatták, így valós kockázatot jelentett az, hogy a szpíker a meccs alatt egyszer csak elszólja magát.

Az összeesküvés vezetői tudták, hogy a meccs elmaradása tömegeket bőszítene fel, ezért rövid gondolkodás után a legkézenfekvőbb megoldással rukkoltak elő: az összesen két óráig és negyvenöt percig tartó közvetítés teljes ideje alatt egyszerre több fegyvert is a kommentátorra szegeztek.

Noha még ez is rizikós megoldásnak számított, végül is bejött az ötlet: a riporter csak a mérkőzéssel foglalkozott, a törökök pedig boldogok voltak, hiszen 4-2-re nyertek. A lázadók az egyetlen, végső kimeneti információs csatorna elzárásával tökéletes tudatlanságban tudták tartani az ország népét.

A cenzúrának ez a gyakorlata – a központosított információs rendszer egy adott ponton történő megfojtása – egészen a közelmúltig általános gyakorlatnak számított, hiszen a hagyományos média mechanizmusai könnyen irányíthatók, működtetése és fenntartása pedig költséges volt.  Mára ez a módszer elavulttá vált. Nincs egyetlen kilőhető csatorna abban a korban, amikor a világ összes fontos – és kevésbé fontos – eseményét okostelefonokkal rögzítik. A mai hálózati környezetben úgy tűnhet, nincs az a hatalom, amely valódi cenzúrát tudna gyakorolni, beköszöntött a szólásszabadság aranykora.

A szólásszabadság aranykora

A látszat azonban csal. Ki mondja meg, hogy a videó, amit nézünk, valódi-e, valóban ott és akkor készült-e? Honnan tudjuk, hogy nem az orosz botok vagy az alt-right trollok osztották meg? Egyáltalán emberi kéz készítette-e a felvételt? Vagy tegyük fel, hogy mi magunk vagyunk azok, akik megosztották a videót. Nézi egyáltalán valaki, vagy elveszett azoknak a posztoknak a tengerében, amiket milliószám ont magából a tartalomgyártóvá előlépett közönség? A megfelelő helyre sodorja-e a megfelelő időben a Facebook algoritmusa? Megjelenik-e a Youtube javaslatai között?

Ha mindezeken szerencsésen túl vagyunk, talán közönséget is találunk tartalmainknak. Egy olyan közönséget, amelyik vagy szereti, vagy gyűlöli, amit csinálunk. Jobb esetben rajongói, rosszabb esetben zaklató és fenyegető üzenetek százait kaphatjuk tőlük. Akárhogy is, de legalább van, aki fogyasztja a tartalmainkat.

Így működik tehát a szabad beszéd aranykora: a gondolatok terjedését és megosztását nem nehezíti többé drága és központosított infrastruktúra.

Meghatározza azonban más: az egyénnek az a képessége, amellyel megragadja a közönség figyelmét. Ebben pedig olyan gigászokkal kell versenyeznie a tartalom-előállítóknak, mint a Facebook, a Google (és vele a Youtube) vagy éppen a Twitter.

Ezek az óriáscégek – amelyek szeretik magukat a véleménynyilvánítás önjelölt üdvöskéiként feltüntetni – olyan nagy, a történelemben precedens nélküli méretet öltöttek, amivel nemcsak a terjesztői piacot uralják, hanem egyre inkább a nyilvánosság legfontosabb tényezőjévé lépnek elő. Az üzleti modelljük ugyanakkor ehhez képest pofonegyszerű: hirdetésekkel kereskednek. Áruba bocsátják azt a tulajdonságukat, hogy minden korábbi eszköznél precízebben tudják bemérni a hirdetők célközönségét. Ehhez folyamatosan megfigyelik az online – sőt az offline – viselkedésünket, és egyre pontosabb információik vannak arról, hogy milyen tartalmakra vagyunk fogékonyak, mire kattintunk rá szívesen, és mely oldalakon időzünk a legtöbbet.

Szétesett nyilvánosság

De hogyan is működik ez az algoritmikus nyilvánosság? A szakzsargon szerint a Facebookot és a Youtube-ot az elköteleződés növelésére optimalizálták, amit a megengedőbb magyarázatok úgy értelmeznek,

hogy egyszerűen azt adja nekünk, amire vágyunk. Abban ugyanakkor nincsen semmi organikus, ahogyan a Facebook és társai egy előre kijelölt karámba terelik a figyelmünket.

Az ember társas lény, fogékony az új ingerekre, üzenetekre, igényli a megerősítést vagy éppen az ellenséges csoport szidalmazásának lehetőségét. Ez a kommunikációs szükséglet éppúgy kielégítésre szorul, mint mondjuk az étvágy. A Facebook pedig ezt a vágyunkat csillapítja a folyamatosan záporozó társas megerősítő ingerekkel.

A Facebook számára azonban onnantól, hogy aktivitást generál, minden tartalom egyforma. Legyen az egy rendkívüli hír, állatos videó, borotvareklám vagy éppen egy antiszemita mém. Egy felhasználó személyes posztja nagyon hasonlíthat egy hirdetéshez, nézhet úgy ki, mint egy New York Times-cikk, ami pedig első ránézésre akár egy álhír is lehetne, amit aznap délután gyártottak.

Ráadásul az online diskurzusok a hagyományos értelemben már nem is ugyanannak a nyilvánosságnak a részei. A Facebook és társai mintha különböző valóságoknak szolgáltatna platformot. Az a nyilvánosság, amelyet korábban ismertünk, széttöredezett rengeteg apró részre. Miközben látszólag könnyebbé vált nyitott párbeszédet kezdeményezni, valójában rengeteg kis diskurzus indult meg a hátunk mögött – illetve mindenki háta mögött. Ez pedig jobbára ellentétes azzal, amit ideális esetben a szabad véleménynyilvánításról gondolunk – úgy fogalmi, mint jogi és erkölcsi értelemben.

Cenzúra új köntösben

A cenzúra ma hatékony formái nem magát a mondandót lúgozzák ki, hanem a figyelemmel és a bizalommal trükköznek. Ennek az az egyik folyománya, hogy nem is hasonlítanak a korábban ismert cenzúrára, így pedig legtöbbször fel sem ismerjük őket. Annál jobban hasonlítanak mondjuk szervezett gyűlöletkeltő kampányokra, amelyek a közösség haragjából táplálkoznak.

Dezinformációs kampányok és trollhadjáratok alakját öltik magukra, amelyek aláássák a hiteles hírforrások tekintélyét, és elterelik azok figyelmét a valóban fontos eseményekről.

Ezek a taktikák önmagukban a legtöbbször még csak nem is törvénysértőek, de mind ugyanazt a célt szolgálják, amit korábban a hagyományos cenzúra: elszívják a levegőt az értékes gondolatok megosztása elől, méghozzá a lehető leghatékonyabban.

A szólásszabadságról alkotott régi, nemes gondolatok nagy része egyszerűen nem működőképes a mai médiakörnyezetben. John Stuart Mill szólásszabadságról alkotott fogalmi keretének egyik állítására, amely szerint az „eszmék piacán” az igazság valóban érvényesülni tud, durván rácáfolt az álhírek tobzódása a közösségi médiában.

Ez persze messze nem annak a múltnak a visszasírása, ahol a partvonalra kényszerített vélemények állandó szélmalomharcot folytattak annak érdekében, hogy érdemi közönségük legyen. A legtöbbjük nem jutott át a legbefolyásosabb szerkesztőségekből álló kapuőrökön, csupán elvétve akadt néhány szerencsés „disszidens” hang.

Akkoriban viszont legalább minden politikai aktorhoz többé kevésbé ugyanazok az információk jutottak el. Ma azonban a legbefolyásosabb elitek sem képesek időben, hatékonyan észlelni, szétszálazni és lereagálni a virálisan terjedő üzeneteket. 2016-ban a Bloomberg cikke arról számolt be, hogy a Trump-kampány során úgynevezett „sötét” posztokat alkalmaztak: olyan nem nyilvános bejegyzéseket, amelyeket specifikusan zárt, jól körülhatárolható közönségnek céloztak annak érdekében, hogy elbizonytalanítsák az afroamerikai népességet a „billegő” államokban. A Clinton-stábnak tudomása is alig volt ezekről az üzenetekről, nemhogy ellensúlyozni tudták volna őket valahogyan.

Azt viszont fontos látni, hogy ezzel a húzással semmi ördögtől valót nem tettek a Facebookkal, csupán arra használták, amire annak idején tervezték. Egyszersmind rengeteget spóroltak a kampánybüdzsének azzal, hogy a piszkosmunkát így lényegében a Facebook személyzetével végeztették el. Kőkeményen kihasználták azt, hogy

a Facebook nem törődik azzal, hogy kitől származik az üzenet, kinek szól, mit tartalmaz és milyen következményei lehetnek.

Szólásszabadság über alles

Mark Zuckerberg továbbra is azt tartja cége legfőbb erényének, hogy összeköti a világ különböző pontjain élő embereket. A 2016-os amerikai elnökválasztásra reflektálva azzal dicsekedett egy videóban, hogy „hogy emberek milliárdjai léphettek egymással interakcióba és vitatkozhattak egymással fontos témákról”, a jelölteknek pedig „közvetlen csatornát biztosított” a Facebook, hogy szólhassanak a szavazóikhoz.

A technológiai iparban régóta hangoztatott érv az, hogy a szólás minél korlátlanabb lehetősége és a részvétel a diskurzusban mindenek felett álló érték. Egy történész erre azonnal rávágná, hogy ez bizony óriási tévedés. Az emberek alkotta hálózat nem játék: a Facebook nem csak a demokráciapárti egyiptomi disszidenseket és a Civilization videojáték rajongóit köti össze, hanem politikai szélsőségeseket, fajgyűlölőket is, akik sokkal hatékonyabban tudnak általa szerveződni. Ugyanígy összekötötte a mianmari radikális buddhista szerzeteseket, akik így sokkal könnyebben tudtak etnikai tisztogatásra buzdítani – ezzel közvetve lökést adott a világ leggyorsabban eszkalálódó menekültválságának is.

A szólásszabadság fontos demokratikus érték, de messze nem az egyetlen. A liberális hagyományban a szabad szólás egy eszköz olyan társadalmi ideálok eléréséhez, mint az emberek jólinformáltsága, az egészséges, ésszerű vita vagy éppen a hatalom elszámoltatása.

Ma a gyakorlatban a szólásszabadság nem eszköz, hanem cél, és a nevében relativizálnak és torzítanak minden olyan értéket, aminek eredendően éppen általa kéne megvalósulnia.

A jólinformáltság fogalma például annyit minimum megkövetelne, hogy egyértelműen különbséget lehessen tenni igaz és hamis hírek között. Az ésszerű vitához egy tömegtársadalomban olyan mechanizmusokra is szükség lenne, amelyek kiemelnek ellenkező nézőpontokat, azoknak is lehetőleg a legerősebb változatait. Azt persze hozzá kell tenni, hogy ezek az az ideális állapotok a maguk teljességében soha egyetlen társadalomban sem valósultak meg – de olyan célok voltak, amelyekre érdemes volt törekedni.

A tudósok jóslatai szerint néhány éven belül a túlsúllyal küzdő gyerekek száma meg fogja haladni azokét, akik éheznek. Hogy miért? Amikor éhínségek sújtották az emberiséget, kézenfekvő volt, hogy több kalóriára és sóra vágytunk. Ma élelmiszerdús környezetben élünk, és ezzel az új helyzettel szemben még nem fejlődtek ki a megfelelő genetikai, kulturális és pszichológiai védekezőmechanizmusok. Ugyanez a helyzet a szólásszabadsággal is:

még nem tanultunk meg védekezni a szabad szólás ideálját fenyegető veszélyekkel szemben.

Még most sem, amikor a véleménynyilvánítás lehetőségei már olyan nagy számban vesznek körül minket, mint még soha.

Van megoldás, csak akarni kell

Mára eleget láttunk a techóriások működéséből ahhoz, hogy lássuk, az üzleti modelljük – amely a figyelem gyarmatosításán és a hálózatba bekapcsolódott személyek viselkedésének részletes megfigyelésén alapul – túlságosan is összeegyeztethető a tekintélyelvűséggel, a propagandával, a dezinformációval és a polarizációval. A cenzúrára korábban adott válaszok – törvények, újságírói etikai kódexek, független felügyelőszervek, közoktatás – mind olyan világban születtek, amelyben elég volt egyetlen kapcsolót megnyomni a szabad beszéd kioltásához. Pontosan ezért ma már nem hatékonyak.

Ettől még azonban nem kell lemondani a status quoról. A Facebook még csak 13 éves, a Twitter 11 és a Google is csak 19. Az autóipar fejlődésének ezen a pontján például még nem voltak biztonsági övek, légzsákok és károsanyag-kibocsátást korlátozó szabályok sem. Ezeknek a szabályoknak és ösztönző struktúráknak a példája is megmutatja, hogy miként kellene változnia az internet szabályozásának. A techóriások védelmében azért annyit meg kell jegyezni, hogy bár sok mindent csinálhatnának jobban, az a megközelítés, miszerint ezekre a problémákra nekik egyedül kellene gyógyírt találniuk, hibás. A gondok némelyikére bizony vannak olyan megoldások, amelyekhez nem kellenek a gigacégek, így Zuckerberg sem tud dönteni róluk.

Ezek bizony mélyen politikai elhatározásokon múlnak.

A huszadik században az USA olyan törvényeket hozott, amelyek megtiltották a festék és a gázolaj ólmozását, amelyek előírták, hogy a főbérlőnek mekkora önrészt kell biztosítania az albérlő számára, és amelyek meghatározták, hogy egy telefontársaság milyen mértékig hallgathatja le az ügyfeleit. Így dönthetünk arról is – ha akarunk –, hogy hogyan akarjuk szabályozni a digitalizációt, a figyelem kiaknázását, az adathalászatot és az algoritmikus döntéshozatalt. Mindössze el kéne kezdenünk vitatkozni róla. Még ma.

Olvass tovább!