Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Aki szeret, az nem gyilkol meg

Gyilkosok és bűnelkövetők felelősségét, már ha az áldozatuk nő, főként két mítosz alapján szokás lekicsinyíteni. Az egyik általános mítosz, hogy betegnek (például pszichopatának) gondoljuk az elkövetőket. A másik, hogy a bűncselekményt, gyilkosságot, amit elkövettek, belehelyezzük a romantikus szerelem kereteibe. Amíg felnövünk, rengeteg olyan történetet hallgatunk végig, amiben férfiak a végtelen szerelemtől megszállva súlyosan bántalmazzák vagy meggyilkolják partnerüket, és ezt általában romantikusnak is kell gondolnunk.

Példaként lehetne hozni a Szépség és a Szörnyeteg című mesét, ahol Szépség beleszeret kontrolláló, félelmetes és olykor dühkitörésekkel „küzdő” fogva tartójába, vagy a Twilight című trilógiát, ahol romantikus keretbe helyezve nézzük végig, ahogy egy többszáz éves férfi megszállottan követ, majd abuzál egy lányt. Persze mindkét történetben szerelmes a férfi; azért teszi, amit tesz. Két hete az index.hu is így interpretálta VV Fanni halálát: feltételezett gyilkosa szerelmes volt a VV Fanniként elhíresült nőbe. És már meg is szállja a gondolatainkat egy másik benyomás amellett, hogy egy ember megölt egy másik embert: a szegény férfi, aki nem tudott mit kezdeni végtelen érzelmeivel, melyek el lettek utasítva.

Pedig valójában tudjuk: az erőszak és a gyilkosság nem a szeretet jelei, és ha ezek a bűncselekmények a nők elleni erőszak részeként történnek meg, ugyanolyan bűncselekményekként kéne kezelnünk őket, mint bármilyen más bűncselekményt. A gyakorlatban azonban nem ez történik. Ahogyan azt is ki lehet jelenteni, bizonyított, hogy

a bántalmazó férfiak esetében nem patológiás személyiségekről beszélhetünk, hanem férfiakról, akik kihasználják és gyakorolják a patriarchális társadalom által kapott hatalmukat a nők felett.

Tehát a bántalmazók társasági helyzetekben és a tágabb társadalomban, más férfiakkal szemben, bárkivel szemben, aki fölöttük áll, vagy akit egyenlőnek tekintenek magukkal, nem feltétlenül viselkednek lenézően, erőszakosan, és nem pszichopaták. Sokszor csak a nőkkel szemben tanúsítanak agressziót, és főként azokkal a nőkkel szemben, akiket a tulajdonuknak vélnek (barátnő, feleség, rokon, gyerek).

A romantikus mítosz, amin felnövünk, és minden porcikánkba beissza magát, annak a szocializációnak a része, amely természetessé teszi a társadalom számára a nők férfiak általi elnyomását. Germaine Greer A kasztrált nő című könyvében pontosan festi le ezt a romantikus szerelem-képet.

„A románcban a szerelmes férfi vérbeli profi, egyértelműen felette áll a nőnek legalább egy valamiben, de általában sok mindenben: idősebb vagy magasabb a társadalmi státusa, valamint nagyobb karriert futott be, vagy okosabb és műveltebb. Modora parancsoló, de nagy odaadással törődik szíve hölgyével, akit félreismerhetetlenül paternális modorban védelmez és irányít. Tud szigorú is lenni, zárkózott, sőt fenyegető, de románc-hősnők megolvasztják szerénységük, szépségük és elbűvölő ruháik erejével. Korábbi hódításai veszedelmes hírét keltik, vagy valami titkot őriz, esetleg lenézi a nőket.”

A romantikus szerelem egyértelműen kijelöli egy párkapcsolatban a nők számára az alárendelt szerepet, míg a férfiak számára a védelmező és egyben irányító szerepet. Az interneten található randiútmutatók a következő, és ehhez hasonló tanácsokat osztogatnak:

“Az egyenlőség fontos a munkában, de nem a romantikában. Ne vedd el tőle az örömet, hogy lovagias lehet.”, “Hadd mondja ki ő először: szeretlek. Ő válasszon programnak mozit, éttermet, színházat.”

A kislányokat arra tanítjuk – a társadalom mindenképpen -, hogy lehet esetleg karrierjük, találhatnak az életüknek más célokat is, de az élet tulajdonképpen akkor nyer értelmet, ha elkelnek – ha feleségül veszik őket. Mindeközben a kisfiúk számára azt a perspektívát helyezzük kilátásba, hogy építsenek karriert, találják ki, hogy kik is ők, de az élet akkor lesz egész, ha mindehhez ráadásként találnak maguknak egy feleséget is. Tehát a nőknek a társadalom által közvetített képben a férfi az élet értelmét kell, hogy jelentse, a férfiaknak a nő kiegészítő. Ahogy Kovács Ákos is kifejtette híres eszmefuttatásában:

“a nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak, hanem a női princípiumot beteljesíteni: valakihez tartozni, valakinek gyereket szülni, anyának lenni.”

Mivel a szocializáció során megtanuljuk azt is, hogy a férfiakat kell komolyan venni, a nőket nem annyira, ha egy nő állítja a férfiról, hogy visszaélt a hatalmával, bűncselekményt követett el ellene, nagyon könnyen jutunk arra a következtetésre, hogy hazudik, túloz. Ezek miatt a folyamatok miatt jutunk nagyon gyakran automatikusan olyan tévkövetkeztetésekre, hogy a nők csak bosszúból vádolják partnerüket bántalmazással. Pedig valójában Nyugat-Európában – ahol nagyobb eséllyel hisz az igazságszolgáltatás a nőknek, mint Magyarországon – a statisztikák szerint ugyanolyan elenyésző a hamis vádak aránya a családon belüli erőszak esetében, mint más bűncselekmények esetében.

Szintén a szocializációból fakad az a szemlélet, hogy a nők kiprovokálják az erőszakot, miközben az erőszak bármilyen esetben elfogadhatatlan és nem lehet kiprovokálni. A „provokáció” alatt általában azt értjük, hogy a nő nem felelt meg az alárendelt szerepének – tehát nem fogadott szót egy férfinak – például elutasította az őt „szerető” (értsd: őt birtokolni vágyó) férfit. Ahogyan az index.hu, Blikket visszhangozó cikke is rögtön megtalálja az okot, ami miatt B. Lászlónak “oka lehetett” megölni VV Fannit: trágár stílusban küldte el zaklatóját, aki megsértődött.

A zaklatás is nagyon romantikus, hiszen a férfiaknak jogukban áll jogot formálni nőkre, attól függetlenül, hogy a zaklatás áldozata hozott egy döntést, hogy nem szeretne kapcsolatban lenni a férfival, aki zaklatja és ezt meg is mondta neki. Hiába beszélünk ismét egy bűncselekményről, az index.hu nagyon romantikusan tárja elénk azt, hogy B.László hogyan zaklatta VV Fannit: Fanni fél évig járt B. Lászlóval, és a férfi fülig szerelmes volt belé, de a lány nem viszonozta. Fannihoz közel álló források úgy tudják, a férfi képtelen volt beletörődni a szakításba.” A szóhasználat azt érezteti velünk, a férfi, szinte kénytelen volt zaklatni, majd megölni a nőt – fülig szerelmes volt és nem tudott mit kezdeni magával.

A társadalom is próbálja nekünk megtanítani, hogy a zaklatás normális, hiszen – ismét a randiútmatót idézve – a “férfi vadász”. Szintén hasznosak az olyan általános tanácsok, amiket mindannyian ezerszer hallottunk már: “ne légy könnyen kapható”, és “hagyd, hogy harcoljanak érted”. Ezek a kijelentések mind arra jók – a zaklatás romanticizálása – , hogy adott esetben hiába félünk, érezzük magukat kényelmetlenül és veszélyben amiatt, mert egy férfi zaklat minket, azt kell gondolunk, hogy normális, ami történik, hiszen a férfiak már csak ilyenek és szeretetből zaklatnak, a nőknek meg ezt el kell viselniük. A forgatókönyv pedig, ami szerint a nők csak „kéretik magukat”, arra jó, hogy ne kelljen komolyan venni, ha egy nő elutasít egy férfit, és hogy mindig vitatható legyen, az elutasítás valódi volt-e.

Szerelem első látásra

A romantikus szerelem mítoszai a bántalmazó kapcsolatoknak is tökéletesen megágyaznak. A „szerelem első látásra” mítosza azt tanítja, hogy ha valaki kevés vagy esetleg nulla ismeretség nélkül kinyilvánítja, hogy velünk szándékozik leélni az életét, az a világ legromantikusabb dolga. A valóságban a korai elköteleződés, a bántalmazó párkapcsolatok egyik legegyértelműbb figyelmeztető jele, előszobája. A gyerekek a legtöbb meséből megtanulhatják, hogy a szerelem első látásra milyen romantikus dolog: Hófehérke, Hamupipőke és Csipkerózsika is első látásra egymásba szeretnek hercegükkel, (utóbbit ráadásul eszméletlenül, a tudta és beleegyezése nélkül csókolta meg először a herceg).

A bántalmazó párkapcsolatok dinamikájának is megágyaz, hogy mit kell romantikusnak gondolnunk. A bántalmazó párkapcsolatok természetrajza három egymást követő fázisból áll. Az úgynevezett mézes hetekkel kezdődik, – először a partner piedesztálra emelése, később a kapcsolat folyamán a megbánás bocsánat kérésekkel sűrű időszaka. Ez a kapcsolat elején akár több évig is eltarthat, kisebb-nagyobb figyelmeztető jelekkel. Ezt követi az erőszak-felgyülemlés időszaka, és ezután következik az erőszak-kitörés. Majd az egész kezdődik előlröl: ezek a szakaszok folyamatosan követik egymást a bántalmazók viselkedésmódjában.

A mézes hetek időszaka a bántalmazás része, nem jelzi a valódi megbánást, hiszen később ugyanúgy erőszak-kitörések követik. Ehhez képest

az irodalomból, filmekből, médiából folyamatosan azt tanulják a nők, hogy a „viharos” szerelem romantikus, és ha elég szép, kedves, jó és türelmes vagy, megkapod méltó jutalmad és a férfi, aki egészen addig bántott, meg fog változni. Ahelyett, hogy azt közvetítenék: aki szeret, az nem bánt, még akkor sem, – sőt, főleg akkor nem -, ha szerelmes.

Ugyanerre a mechanizmusra példa az is, amikor gyilkosságokat „szerelemféltésnek” nevezünk, miközben a gyilkosság és a szeretet elég egyértelműen kizárják egymást.

A filmek, az irodalom és a média a prostitúciót is gyakran romanticizálják, miközben egy társadalmi jelenségről beszélünk, ahol férfiak nőket használnak szexuális kielégülésre, a gazdasági és a társadalmi hátrányaikat kihasználva. Egy iparról beszélünk, ahol a nők folyamatos terrornak és erőszaknak vannak kitéve. A társadalmi jelenség romanticizálására a legkézenfekvőbb példa a Micsoda nő című filmsiker, ahol a szegénység miatt prostitúcióra kényszerült nőbe beleszeret a gazdag használója és kiemeli a szexiparból.

Ahogyan a prostitució romanticizálásához az is hozzájárul, hogy milyen szexet tart romantikusnak a társadalom: amiben nők „odaadják” magukat férfiaknak. Nem két egyenlő fél igényeiről beszélünk, hanem arról, hogy nőknek, hogyan kell viselkedniük ahhoz szex közben, hogy az a férfiaknak jó legyen, és hogyan tudják magukat megfelelően „odaadni” egy férfinak. Egy szerelem etikett lapozgatót idézve:

„Ha túl hamar engedsz a kísértésnek, azzal könnyen megakadályozhatod az ígéretes folytatást. Lehet, hogy a pasi ellenállhatatlan csábító fortélyokkal próbál megszerezni, de ha kéreted magad, biztos lehetsz benne, hogy annál jobban értékeli majd ő is azt a pillanatot, amikor odaadod magad neki.”

És ismét visszatérhetünk a már említett forgatókönyvhöz, hogy a nők csak kéretik magukat és vitatkozhatunk, hogy a szex elutasítása, valódi volt-e. Ahogy sokaknak az sem egyértelmű, miközben annak kéne lennie, hogy csak az igen jelent igen, tehát a szex abban az esetben konszenzuális, ha mind a két fél egyértelműen és bármilyen kényszer nélkül beleegyezett az aktusba.

VV Fanniról is megjelentek olyan hírek, miszerint nem meglepő, hogy elrabolták, hiszen azt nyújtotta a férfiaknak, amit akartak, de előfordult, hogy mégsem és elutasított férfiakat – a szerelem visszautasításának következménye, hogy elrabolnak. Fanni gyönyörű lány, kedves, közvetlen és azt nyújtotta a kuncsaftnak, amit az akart. Nem meglepő, hogy volt, aki beleszeretett. Arra is gondoltam, lehet, hogy egy ilyen megszállott rabolta el, miután visszautasította őt.”

Ezeket a gyilkosságokat, meg lehetne előzni

VV Fannit meggyilkolták. Nagy valószínűség szerint nők elleni erőszak áldozatává vált. Ahogyan ma Magyarországon, minden héten átlagosan egy nőt meggyilkol a partnere, ex-partnere. És a fent említett szexista mechanizmusokon kívül, még végtelen mennyiségűt lehetne említeni, melyek segítenek minket abban, hogy ne vegyük komolyan a nők elleni erőszak áldozatainak problémáit, a borzalmakat, amiket átélnek. Segítenek minket abban, hogy felmentsük a nők elleni erőszak elkövetőit, akár gyilkosok, relativizálni tudjuk, hogy megöltek egy másik embert.

Miközben a szakirodalom és a külföldi példák bizonyítják, hogy a nők elleni erőszak következtében meghalt nők esetében a legtöbb esetben meg lehetett volna előzni a gyilkosságot. Nem arról van szó, hogy a nők nem jeleznek az életveszélyről, hanem arról, hogy nincs hol segítséget kérniük, hova fordulniuk, menekülniük. Ma Magyarországon nők elleni erőszak áldozatai részére nincs kiépített szociális ellátórendszer, az intézményekben a férőhelyek száma kevés, a traumát ritkán segítenek feldolgozni. De a legtöbb esetben az életveszélyt jelentő környezet elhagyására sincs esély, miközben önmagában felháborító, hogy nem a bűnelkövetőt távolítják el, hanem a bántalmazott félnek kell menekülnie.

A nők elleni erőszak áldozatainak nem csak a bántalmazójuk teszi tönkre és lehetetlenné az életét, hanem később a társadalmi intézmények, és a társadalom hozzáállása is, a velük történt borzalmak felé. Mindez, ma Magyarországon, átlagosan hetente egy nő életébe kerül. És mindehhez a folyamathoz a média is hozzájárul, amikor egy gyilkosságról úgy számol be, mintha az történhetne szerelemből, ezzel relativizálva a gyilkosságot. Pedig a világ legnyilvánvalóbb dolga kéne, hogy legyen, hogy, aki szeret, az nem bánt.

Olvass tovább!