Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hősünk, Milton Friedman…

A napokban jött a hír, hogy Budapesten egyetemet neveztek el a neoliberalizmus amerikai pápájáról, a magyar származású, bár életében magyarul már nem nagyon tudó Milton Friedmanról. Természetesen a tudományosságban óriási érték a pluralitás, és ha nem marxistaként kiálltunk a Marx szobor eltávolítása ellen, akkor önmagában semmi kivetnivalót nem találhatunk abban, ha egy egyetem az ellentétes pólusról, Friedmanról kívánja elnevezni magát. Az oktatás, a tudomány szabadsága alapvető érdek, ki kell tehát állnunk azon nézetek képviseleti joga mellett is, amelyekkel nem értünk egyet. A komikus elemet csupán az szolgáltatja amikor a végletesen államellenes Friedmanról olyan intézményt neveznek el, amelyet milliárdos nagyságrendű állami pénzből vásároltak meg…

Milton Friedman méltán kapott Nobel díjat, valóban nagy tudós volt, szemben például a neoliberálisok másik hősével, Ayn Randdal, aki egy kirekesztő, szélsőséges, szociopata szektát vezetett. Friedmannak jelentős hozzájárulása volt a közgazdaságtan tudományához. Egyrészt Anna J. Schwartzzal nagy szabású elemzést írt a Nagy Gazdasági Világválságról, melynek konklúziója jelentősen alakította a jegybankok szerepével, a válságkezeléssel, a gazdaságban forgó pénz mennyiségével kapcsolatos közgazdasági nézeteket. Másrészt pedig komoly kritikát fogalmazott meg John Maynard Keynes akkoriban még domináns tanaival szemben, az infláció és a foglalkoztatás és a gazdasági növekedés összefüggéseivel kapcsolatosan. Az más kérdés, hogy tudományos nézeteit is vitatták, cáfolták, de ez így természetes. A tudomány pontosan ezektől a vitáktól halad előre. A közgazdaságtan sem homogén, csak a tudatlan kelet-európai rendszerváltások vetítették bele azt, hogy van valamifajta objektív, megkérdőjelezhetetlen közgazdasági álláspont társadalmi kérdésekben.

Friedman tehát közgazdásznak elsőrangú volt. Ami miatt azonban soha nem javasolnánk példaképnek, az a társadalmi szerepvállalása. Mint minden felelősségteljes tudós, Friedman is kilépett a tudomány szűk keretei közül, és jelentős társadalmi ismeretterjesztő, felvilágosító, advokatív, már-már térítőnek nevezhető munkát végzett. Karl Marxot alapvetően a kapitalizmus érdekelte, arról adott tudományos elemzést. Munkáiból nem olvasható ki semmifajta recept egy eljövendő társadalommal kapcsolatosan, éppen ezért teljesen értelmetlen őt a szovjet típusú rendszer tömeggyilkosságai miatt felelőssé tenni. Évtizedekkel annak létrejötte előtt meghalt, és még ha Lenin, Mao vagy Pol Pot hivatkozott is rá, gyakorlatilag nem volt mit átvenniük Marx tanításaiból.

Ezzel szemben Friedman szinte folyamatosan az általa kívánatosnak tartott rendszerről beszélt, tanított, készített filmsorozatot, tartott nyilvános előadásokat, írt cikkeket és könyveket. Marx-szal szemben megélte és aktívan végigcsinálta az általa megálmodott társadalmi berendezkedés, a neoliberalizmus kiépülését, olyan neoliberális világvezetőknek adva tanácsokat, mint Ronald Reagan amerikai elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök. Sőt, miközben folyamatosan azt hangoztatta, hogy a politikai szabadságot csak a teljesen szabad, állammentes piac garantálhatja – azaz hogy a szabadpiaci dogma nem csupán gazdasági, hanem végcélja az ember politikai szabadsága – nos, mindennek ellenére nem okozott gondot neki hogy tanácsadóként bevállalja a véres, antidemokratikus puccsal hatalomra került szélsőjobboldali chilei Pinochet rezsimet ugyanúgy, mint a Tienanmen tér előtti és utáni kínai szélsőbalos kormányt.

Mint minden ideológiának, Friedman neoliberalizmusának is volt egy retorikailag vallott víziója, és egy megvalósult valósága. A bolsevikok is az egyenlőséget hirdették – elvben. A valóságban aztán – ahogy azt Orwelltől is tudjuk – voltak az egyenlők és a még egyenlőbbek. Hasonlóan: a neoliberálisok, így Friedman is, elvben egy minél szabadabb, hatékonyabb piacot vizionáltak, amihez szerintük az állam visszaszorítása, fokozatos megszüntetésére van szükség. A valóságban azonban az állam funkcióinak visszaszorítása nem intenzívebb versenyhez vezet, hanem pont az ellenkezőjéhez, nagyvállalati csoportok oligopolisztikus uralmához, az általuk foglyul ejtett államhoz, a piaci verseny szűkítéséhez.

Innentől már csak az a kérdés, Friedman tudta-e, hogy így lesz, vagy naiv, jóakaratú tudós álláspontja ellenére alakult-e ez így? Mivel végigélte az egész folyamatot, láthatta a nagyvállalati szektor és a gazdasági elit hatalmának kiépülését, ezért el kell, hogy vessük a naiv jóakarat felmentő eshetőségét. Ráadásul az általa társként alapított Mont Pelerin társaságtól a neoliberális kampányokig mindent ugyanez az államot megcsapoló, annak dirigáló nagyvállalati szektor szponzorált, ezért nem tudunk más konklúzióra jutni, mint hogy Friedman pontosan tudta, hogy amihez ő asszisztál, az nem a vélt kiválóságot díjazó és szabad piac irányába halad.

Ne felejtsük el megemlíteni: míg a friedmani, hayeki, nozicki tudományos liberalizmus nézeteit valló polgártársaink közül sokan a „neoliberalizmus” kifejezést valamifajta kívülről rájuk ragasztott támadó címkének, „fighting word”-nek gondolják, ezt a kifejezést maga Milton Friedman használta először. A neoliberálisok tehát gyakran saját irodalmukat, történetüket sem ismerik. Ellenfeleikként pedig mi lennénk a legboldogabbak, ha más elnevezés terjedt volna el. A neoliberalizmus ugyanis – retorikájával ellentétben – nem bővíti a liberális szabadságjogokat, hanem erősen korlátozza azokat. A gyakorlatban a gazdagok, az elit, a nagyvállalati szektor uralmát hozza létre, korlátozva a politikai demokráciát, a szabad vélemény-nyilvánítást (lásd: nagyvállalati média), az alul lévők életesélyeit és érdekképviseletét, ezen keresztül pedig a teljesítményelvű versenyt. Sokkal jobb lenne, ha a neoliberalizmust annak neveznénk, ami: a gazdagok osztályharcának a szegények ellen.

Ez esetben nem tévesztene meg sok jó szándékú liberálist, akik a „liberalizmus” szó hallatán úgy érzik, valamiért védeniük kell Friedman, Hayek, Rand és Nozick szabadság és igazságosság ellenes rendszerét. A klasszikus nyugati liberalizmusnak ugyanis ezek az eszmék nem folytatói, újraélesztői, hanem ellenfelei. Ahogy Soros György írja: a nácizmus és a kommunizmus után a jelenleg a neoliberalizmus a Nyitott Társadalom legnagyobb ellensége!

A valódi liberálisok ugyanis feltehetik maguknak a kérdést: mitől nyertek teret napjainkban az olyan jobboldali illiberális, autoriter politikusok világszerte, mint Orbán, Trump, Putyin, Erdogan, Netanyahu, Le Pen, Berlusconi, Kaczynski, Abe Sinzó, és számtalan klónjuk Európa- és világszerte? Szokásos válaszuk: attól, mert a választók tudatlanok, megtéveszti őket a felszínes, hamis, leegyszerűsítő populizmussal.

Ez a diagnózis helyes. De menjünk egy lépéssel tovább! Mitől lettek a választók hirtelen ilyen tudatlanok, amikor a jóléti államok korszakában, a második világháború utáni évtizedekben még stabil demokráciákat tartottak fenn, és elutasították a demagóg, autoriter politikusokat? Nos attól romlott le a választók tudatossága, hogy az oktatási rendszereket az egymást követő neoliberális kormányok évtizedeken keresztül leépítették, alulfinanszírozták. Míg az elit és a felső-középosztály kimenekíthette gyermekeit a magán- és elitiskolákba, a társadalom széles tömegeinek csak olyan iskolák jutottak, melyek nem készítették fel őket a globalizáció komplex folyamatainak értelmezésére, csupán a felszínes, jól hangzó, kultúralista, nacionalista és etnikai alapú magyarázatok befogadására.

A nyugati szociáldemokrácia neoliberalizálásával gyakorlatilag a közvitákból is kimúlt az etnicista világmagyarázat osztályalapú igazságossági alternatívája. A korábban jól működő közmédiát leépítették, jött helyette ezerféle magánmédia felszínes titillációja. A globalizáció vesztesei számára nem maradt más világmagyarázat, minthogy nehéz életük okozói a „hatalomvágyó zsidók”, a „lusta cigányok,” a „gengszter mexikóiak,” a valutájukat manipuláló kínaiak, a lányaikat megerőszakoló migránsok.

Hasonló a helyzet a korrupcióval is. A neoliberális ideológia leépíti a mindenki számára jó minőségben elérhető állami szolgáltatásokat (egészségügy képzés, általános ügyintézés, satöbbi), ezért a jó minőségű szolgáltatásokhoz való hozzáféréshez szinte automatikusan előtérbe kerül a kenőpénz, a borravaló. A hétköznapi korrupcióban maguk is érintett polgárok pedig kevésbé tartják zavarónak, ha a politikusaik lopnak. Ráadásul a neoliberalizmus leépíti a szakszervezetek jogait, a béralkut, a munkaügyi szabályozást. A nyomorban élő szegények, a lecsúszó középosztálybeliek azután képtelenek ellenőrizni a tolvaj politikusokat, az őket megvásárló oligarchákat és nagyvállalatokat.

Sőt, ők maguk is ennek a foglyul ejtett államnak a klientúra-hálózatában kénytelenek megélhetést találni, hiszen lassan más nincs is. A neoliberalizmus a verseny nevében lehetővé teszi az offshore-t, és egy idő után nem marad olyan nagyvállalat, amely ne tüntetné így el az adóalapját. A neoliberalizmus lehetővé teszi, hogy korrupt bankok, fegyvercégek, energiamultik finanszírozzák a politikusok drága médiakampányait.

Ne lepődjünk meg, hogy a foglyul ejtett állam ezek után a szegények adójából menti a ki a korrupt bankárokat, nem fogja vissza a globális fegyverexportot, és évente a GDP 3-4%-ával támogatja azokat az energiacégeket, amelyeknek a globális klímaváltozást köszönhetjük, s akiknek a kitermelését visszafogni kellene, nem támogatni.

Friedman neoliberalizmusa tehát nem csak a piaci verseny szűküléséhez és a száz éves rekordot elérő társadalmi egyenlőtlenségekhez vezetett, hanem a demokráciák leromlásához, a jobboldali illiberális populizmus térnyeréséhez, a masszív nemzetközi fegyverexport fennmaradásához, és a globális klímaváltozáshoz is.

Épp itt az ideje róla egyetemet elnevezni!

Olvass tovább!