A soron következő magyarországi országgyűlési választások előtörténete jól illusztrálja azt a válságot, amelyben élünk.

De voltaképpen mi van válságban? A rezsim?

Hogy világosan láthassunk, hasonlítsuk össze – kissé leegyszerűsítve – Orbán miniszterelnök kormányzati rendszerét egy másik kelet-európai szisztémával, amellyel össze szokás keverni.

Jarosław Kaczyński és a PiS kormányzása rendkívül koherens politikai doktrínára épül: a mai Lengyelország egyszerre tekintélyelvű és szociális állam; mindkét elemét komolyan veszik és sikerre vitték. A lengyel kormány az 500+ programmal csakugyan megsegíti a szűkölködő családok gyermekeit, valóságosan szociális bérlakásépítésbe kezdett (a húsz esztendeig rendesen fizető bérlők tulajdonossá válhatnak), a munkásosztály és az alsó középosztály helyzete javult. Nemcsak a gazdaság fejlődik sikeresen, hanem a társadalom egészének a helyzete is: jó a népoktatás, fejlődik az infrastruktúra is.. Ugyanakkor Kaczyński nem akarja megdönteni a kapitalizmust, és a jobb helyzetbe került munkásosztályból nem lesz uralkodó osztály: a korporatív (vagy hogy a régi fasiszta szakkifejezést használjuk, „hivatásrendi”) eszme szerint az osztályok (régiók, települések, nemzedékek, nemek) elfoglalják a maguk természetes, harmonikus helyét a nagy egészben: a cél igazságosság, de nem egyenlőség. Az, hogy az osztályok, foglalkozások, tevékenységi körök képviselői-tagjai anyagi helyzetüket, tehát életformájukat illetően közelebb kerülnek egymáshoz, nem azt jelenti, hogy a nagyobb műveltséggel vagy a magasabb pozícióval nem járnak erkölcsi és politikai előjogok. Az egyenlőség a konzervatív politikai filozófiában uniformizálást jelent, és Kaczyński sikeres és népszerű pártja (mert neki van pártja) nem erre, hanem érdem szerinti, igazságos hierarchiára törekszik, amelyben a hazafias, önzetlen, szellemileg magasrendű teljesítménynek és a vele járó vezető tisztségnek autentikus, jogos tekintélye van, amelynek igenis kijár a tisztelet.

A Kaczyński-rendszer katolikus jellege (a katolikus korporatizmus az államdoktrínája, amely Ignaz Seipel és António Olivieira de Salazar államát ihlette, és amelyre Imrédy Béla is törekedett), antikommunizmusa, antiliberalizmusa, antifeminizmusa és oroszellenessége őszinte, mélyen átérzett és következetes. Kaczyński nem korrupt, valóban azt hiszi, hogy a nemzetét szolgálja, emberei is meggyőződéses, többnyire rátermett figurák – mint az új miniszterelnök, Mateusz Morawiecki is – , akik közül a legtöbben a Solidarność mozgalmában hiteles, bátor ellenállók voltak. A korporatista rendszer megengedi az állami beavatkozást és az állami irányítást a tőkés gazdaságban (mint ahogy megengedi a kínai, japán, szingapúri stb. gazdaságban is), de ezt csak az ódivatú és eltájolt magyarországi liberálisok tartják „szocializmusnak”; konzervatív kormányzási stílusának a közigazgatáson és a reakciós tömegpárton kívül két klasszikus (külső) pillére van: az egyház és a hadsereg.

A rendszer természetesen súlyosan korlátozza a szabadságjogokat és agresszívan belenyúl a honpolgárok magánéletébe, de ennek a kényszernek van logikája és iránya. A cenzúra, a sovinizmus, az idegengyűlölő őrjöngés, a fasisztoid szónoklatok, a bigott nőellenesség, a történelemhamisítás, a Nyugat (azaz a fölvilágosodás) iránti utálat: ez mind igaz; de a rezsim – saját kritériumai szerinti – sikeressége és szavahihetősége is tény.

A magyar olvasó jól tudja, hogy a magyarországi rendszer nem ilyen. Ezt a katolikus országot nem éppen mélyen hívő református kormány vezeti, államdoktrína nincs, mély meggyőződés se. A rezsim gazdaságpolitikája eklektikus – neoliberális, korporatista és etatista lépésekre egyaránt van példa – , szociálpolitikája (szemben Lengyelországgal) népellenes, de nem pozitív formában, hanem az elesettek elhanyagolásával, sorsukra hagyásával, önző (és gondolattalan) cinizmussal. Az orbáni etnicizmusnak (a tévedésekkel zsúfolt, sztereotip történelmi hivatkozások ellenére) kevés köze van a magyar nemzeti hagyományokhoz: ez csak propaganda, parasztvakítás, palifogás. A magyarországi féldiktatúra nem rendpárti, szétzúzta a szakszerű közigazgatást, naponta rombolja az intézményességet. Nem teremtett konzervatív, restriktív-represszív alkotmányosságot, hanem alkotmányosság nélküli helyzetben lebeg, módszere a rögtönzés, az összevisszaság, a folytonos átszervezés, átalakítás, parttalan törvény- és rendeletgyártás (minden jogász tudja, hogy ez még sokkal magasabb nívón is teljes káoszhoz vezetne, hát még így) őrületbe kergeti az ellenzéki bírálókat, akik ha Orbán minden cikkcakkját és hintapolitikájának minden kilengését támadják, előbb-utóbb ellentmondanak önmaguknak, amit Orbán naponta megtesz, de őt ez – a teljhatalom birtokában – nem zavarja.

De nemcsak az ellenzéket tébolyítja meg ez az inkoherens önkényeskedés, hanem az állami hivatalnokokat, az állami intézmények dolgozóit, továbbá a jogalanyokat, az állam ügyfeleit, mind a tőkés vállalatok menedzsereit, mind a munkások (és mások) érdekképviseleteit. Orbán a káosszal, a rendetlenséggel, az informalitással kormányoz. Nem azért „nem találnak rajta fogást” az ellenfelei, mert buták (ami azért előfordul olykor), hanem azért, mert Orbán vezetése összefüggéstelen, az informalitásba, az oligarchikus magánhatalomba kiszervezett állami funkciók eltűnnek az amúgy is megcsonkított nyilvánosság szeme elől. Az állam – illa berek, nádak, erek – egyszerűen kereket oldott. Azt, ami megmaradt belőle, Orbán hitbizomány tulajdonosaként, nem állami-politikai vezetőként irányítja vagy (ami épp oly gyakori) hagyja sorsára.

Itt nem csak „rohad az államgépben valami”, hanem megrohadt a teljes államgépezet. Nem arról van szó, hogy „nincs demokrácia” (eddig se nagyon volt, és sehol se nagyon van), hanem reakciós és tekintélyelvű, antidemokratikus, antiliberális és antiszociális állam sincs: mert a szeszélyes kényszerre épülő, kapkodó, ugyanakkor minden autonómiát leépítő, mindent szétzúzó hatalomgyakorlás idegen a modern államtól – még a modern államnak azoktól a fajtáitól is, amelyeket megvetek.

Ez a rendszer – értse meg a nyájas baloldali olvasó – a megfoghatatlan összevisszaságból él, amely (szemben a liberális-demokratikus beidegződésekkel) egyáltalán nem hiúsítja meg az elnyomást, és szemben a mindent a „kádárista” kaptafára húzó tucatliberális „publicisztika” közkeletű tévedésével, szabad kezet ad a tőkének. Nem államosít, nem központosít, nem „totalitárius”, hanem az állam és a jog oltalma alól kivont egyéneket védtelenül kiteszi a kapitalizmus tombolásának. (S ebben követi – nem a terrorban, nem a mozgósításban, nem a pluralizmus formális és szabályozott megszüntetésében, ami nem jellemző rá – fasiszta előképeit. Nem a szovjet típusú – tervező, központosító-államosító, racionalizáló, tudományhívő – diktatúrát rekonstruálja, amelyhez csakugyan semmi köze, hanem a szélsőjobboldal eszelős rugalmasságát és próteuszi, simulékony, kiszámíthatatlan változékonyságát eleveníti föl.)

Úgy számolja föl a népi politikai részvétel minden lehetőségét, hogy nehéz már megmondani, hogy miben is lehetne itt egyáltalán részt venni.

Gondolati és esztétikai karaktere a nihilizmus: nem pusztán a persze valóságos és fontos „gyűlöletkeltés” és „uszítás” vagy „az emberek összeugrasztása” jellemzi – ismétlem: mindez megvan – , hanem annak a csekély racionalitásnak az eszmerántottává keverése, amennyi azért minden hagyományban megvan: annyi ugyanis, hogy valami (mindegy, micsoda) valamennyi ideig azonos önmagával, az, ami, és nem valami egyéb. De amikor Orbán – hüledező közönsége füle hallatára – ugyanabban a rövid beszédben hol a legprózaibb üzleti szellemmel és profithajhászással azonosítja a „keresztyén” és a „nemzeti”, azaz a „magyar” észjárást, hol pedig a halálra szánt, hősies önföláldozással, akkor csak tetszőleges, gyakran teljesen alaptalan kijelentéseket (és máskor épp oly tetszőleges, egyben fiktív kormányzati aktusokat) tesz értelmetlenül egymás mellé. Közöttük semmi kapcsolat nincs, csak az ő személye.

Ezt (helyesen) önkénynek nevezik, de ez csak puszta szó, hiszen az önkényességnek van általános, nem kimondott, nem megnevezett iránya: és ez az autonómiák fölszámolása. Ez különbözik Kaczyński organicista filozófiájától és korporatizmusától, amely nem megszünteti az autonómiákat, hanem sorba állítja őket, s ez a sor értéksor: a katolikus és nacionalista, fanatikus államférfi azt az életszférát, azt a hivatást teszi az élre, amely filozófiája szerint a legmasabbrendű: ez „a szellemi”, aminek a világi megtestesítője a papság. A materiálisnak is megvan ebben a szerkezetben a maga (alacsonyabb) helye, vele – azaz a dolgozókkal – igazságosan, jóindulatú apai szigorral kell bánni, de nem szabad bántani a méltóságát, amely a maga korlátozott (proletár) mivoltában megérdemli a hozzá adekvát jutalmat: pénzt, lakást, autót, nyugdíjat, kórházat, parkolási lehetőséget, olcsó sírhelyet.

De a dolgozó hivatása a nagyobb dolgokban a szolgálat: a harci szolgálat a nemes küzdelemben a kommunisták, az oroszok, a parázna asszonyok és a modernista, hitetlen, elzsidósodott, elférfiatlanodott értelmiségiek ellen. Ebben nem lehet önálló a materiális egzisztenciában elmerült fizikai munkás vagy számolgató banktisztviselő: őt a szellemi szférának – a papoknak, az istenhívő államférfiaknak és katonatiszteknek – kell kíméletesen vezetnie, illetve vezetniük az örök csatában.

Látszólag mindkét rezsim titka a szerény anyagi siker – Orbán miniszterelnök is emelt fizetést, nyugdíjat, családi pótlékot, s ez sokat számít természetesen – , de ennek a sikernek más-más a célja, azaz Orbán Viktor esetében ez a cél merő absztrakció: azaz a hatalom megtartása és terjedelmének növelése. Jarosław Kaczyński esetében pedig ez a differenciáltan, tagoltan fölfogott (hivatásrendi) igazságosság és a hierarchikus társadalmi harmónia megvalósítása.

Orbán Viktor sokféle módszer kombinálásával semmisíti meg ellenzékét: a leghatékonyabb közülük a teljes „médiavertikum” kisajátítása és kormányhű, ám a jogi-közigazgatási ellenőrzés hatálya alól kivont „magáncégekbe” való tömörítése és egységesítése, s ezáltal a nyilvánosság s ennek demokratikus része, a közvélemény alávetésének a „realizálása”. Tucatnyi regionális és helyi lap jelenik meg azonos címlappal és „központilag szerkesztett” beltartalommal minden áldott nap. Ugyanazokat az álhíreket mondja be több száz helyi, pop- és sportrádió, bulvárrádió, időjárásra, közlekedésre és sztárpletykákra szakosodott „néprádió” több százezer személygépkocsiban minden reggel. (Az ingyenes MTI-„hírszolgáltatás” és a „tulajdoni viszonyok” jóvoltából.)

Ez gigantikus teljesítmény volt.

Része az állam „fölülről” keltett és fönntartott válságának, amely ugyanakkor nem a rendszer válsága: a válság a kormányzás eszköze immár.

Mivel az ellenzék (s általában minden párt) fél lábbal a civil társadalomban van, fél lábbal az államéletben, az ellenzék tönkremenetele és tönkretétele fontos tényezője a magyar állam válságának, amely ugyanakkor az államot vezető, félig informális hatalmi csoport győzelme. A pártok politikai kultúra, hagyomány, világnézet, tartalmas belső élet – sőt: tagság – nélkül amúgy se valódiak. Az, hogy különféle okokból (amelyek közül a legjellemzőbb, hogy az állam vezetése az Állami Számvevőszék fölhasználásával megfosztja az egyik ellenzéki pártot, a Jobbikot a voltaképpeni választási részvétel lehetőségétől) az ellenzéki pártok nem tudják betölteni alkotmányos funkcióikat: körükben érthetetlen és gyanús folyamatok játszódnak le, amelyek egyetlen lehetséges végkimenetele az Orbán-garnitúra egyeduralmának megerősödése.

A mozgalmi jellegtől megszabadult, szinte csak az aktivista és apparátusi vezető magból álló ellenzéki pártok (szociológiailag már a Fidesz-KDNP is ilyen) szerencsétlenkedése, önrombolása, esztelen kapkodása, sorozatos kommunikációs katasztrófája fontos eleme annak a szándékosan gerjesztett zűrzavarnak (és átláthatatlan, sűrű politikai ködnek), ami ma a magyar állam. Hogy az ellenzék fölbomlásában az államot vezető csoport manipulációi is – gyaníthatólag – föllelhetők, ugyanezt a káoszt erősíti. (Arról nem szólva, hogy az ellenzék egy részének problematikus a viszonya a demokratikus minimumhoz, a politikai és a jogegyenlőséghez, az etnikai – és nemi – kisebbségekhez.)

Választások – a szó alkotmányos értelmében – nem lesznek. A szükséges föltételek hiányoznak.

Ma egész Kelet-Európában (és különben is a legtöbb országban) a jogállam és egyáltalán a rendezett viszonyok egyetlen garanciája a politikai kormányzattól független bírói kar és a közvetett bírói jogalkotás. Tudjuk, hogy az antidemokratikus rezsimek a régióban a bírói, alkotmánybírói és ügyészi függetlenség megszüntetésére vagy korlátozására törekszenek, nem sikertelenül. Ugyanakkor a bírói hatalom (szükségképpen és funkcionálisan) az európai, nyugati típusú államszervezetnek az arisztokratikus, nem pedig a demokratikus alkotóeleme – nem kell megfelelnie a közvéleménynek, olyan alapelveket érvényesíthet, amelyek olykor ellentétben állhatnak a demokratikus (népi) akaratképzéssel és aspirációkkal.

A bíróság nem mentheti meg a politikai egyenlőséget (a demokratikus részvételt) – erre csak maga a nép lehet képes – , legföljebb a parlamenti többségből alakult végrehajtó hatalom önkényét, túlkapásait, jogsértéseit, törvénytelenségeit korlátozhatja. Demokráciáért – jellege folytán – nem kezeskedhet.

Ugyanez igaz a nemzetközi jogi intézményekre és a jogszerűségen őrködő jogvédő csoportokra, az emberi jogokat érvényesíteni próbáló – nálunk a kormányzati cselekvés és „kommunikáció” negatív középpontjában álló – önkéntes vagy hivatalos hálózatokra, intézményhálókra: egyéneket és csoportokat védhetnek (védenek is) az önkénytől, az illegitim kényszertől, de a társadalom demokratikus hatalmát az állam és önmaga fölött nem képesek – nem is hivatottak – megvédeni vagy pláne megteremteni.

Erős bírói hatalom nélkül nincs rendezett modern állam: álnok eszközökkel való szétverése is válságtünet.

Válságban van a hagyományos nemzetközi politika (itt elég lesz két szó: Brexit, Trump), válságban van az Európai Unió és az eddig legnagyobb befolyású európai állam, Németország (Oroszország pedig iránytalanul sodródik): a militáns jobboldal az egész világon előretör, nemzetállamok szétszakadnak, szaporodnak a háborúk, polgárháborúk és a velük járó elmondhatatlan szenvedés. A reakciós-represszív politikai vallásosság hódítása a hit válságával egylényegű. A munkásmozgalom – világtörténelmileg aprónak nevezhető kivételekkel – halott. Az 1945-ben létrehozott, jelképesen az ENSZ és szakosított intézményei (UNESCO, WHO, ILO stb.) által garantált nemzetközi alaprend megingott, a nemzetközi gazdasági intézmények (IMF, WTO, Világbank) tekintélye romokban, az Európa Tanács, az EBESZ hatástalan, és í. t. Terjed a könnyelmű, felelőtlen és tudatlan, törtető fiatal politikusok típusa, miközben a korrupt, agg zsarnokok se engedik ki a kezükből a gyeplőt.

A környezetvédelem megszűnőben. A fegyveripar virágzik. A háborús veszély nőttön nő, az államok közötti veszélyes konfliktusok szaporodnak, a hagyományos nacionalizmus és az új etnicizmus (bár ezek egymás ellentétei) döntő szerephez jut. A nemzetállamokhoz tartozó nemzeti kisebbségek, társnemzetek, autonóm etnikumok el akarnak szakadni. A többségtől (akár a kisebbség többségétől) különböző felekezeteket üldözik.

Mindennek láttán nincs többé türelmünk a baloldali mazochizmushoz. A vereség nem bűn. Igaz: most már látható, hogy elkerülhetetlen volt. A (nép)jóléti államok fölbontása, a szociális állami funkciók privatizálása, az újraelosztási jogcímek szűkítése, sok mindennek a piacra bízása, ami azelőtt a jog és az állam fönnhatósága alá tartozott, igazsággá tette azt, ami csak az üzleti ebédek, az edzőtermek, a sportszertárak és öltözők, a mizogin sörturisták közös ordítozásainak témája volt: hogy minden a pénz, a faj, a pénisz és a fegyveres erő. A deliberatív-konzultatív, valamint a reprezentatív néphatalom (eredménye: patt az osztályharcban) elsatnyult, és ma éppen ezt a népi hatalmat nyilvánítja „a nép ellenségének” a reakció (mert ez nem konzervatív, hanem reakciós jobboldal, ahogyan ezt a terminust – az ellenforradalom kontextusában – még a XIX. században meghatározták).

Minden kapitalista társadalom fő politikai problémáját (hogyan lehetne rávenni a többséget, hogy a saját érdekei és önmaga ellen szavazzon?) ma úgy oldják meg, hogy (a) a szervezetlen társadalomban pénzen vásárolt médiamanipulációval hoznak létre többségeket, és (b) a többség által választott testületek kompetenciáit (hatásköreit) az irreleváns minimumra csökkentik, illetve (c) az uralkodó osztály ténykedése miatti politikaundort az uralkodó osztály és a kormányzó oligarchák a maguk hasznára fordítják. A valódi tehetségek és a szilárd jellemek menekülnek a választott testületeknek, a politikai pártoknak, az elkötelezett médiáknak még a környékéről is.

Az eddigi politikai modellek elhasználódtak. Különösen a parlamentarizmus és „Európa” az, amiben nem bízik senki. Igaz ugyan, hogy ez a már tönkretett és tönkregyalázott, meghamisított és megerőszakolt parlamentarizmus és „Európa”, nem az eredeti termék. Mindegy már.

Alighanem fölösleges a választásokon akárcsak gondolkodnunk is, bár a megszokás ezt még nem hagyja. Ha egyszer nincsenek szabad választások, akkor nincsenek választások. Ha egyszer nem létezhetnek autentikus ellenzéki pártok, hát akkor nincs ellenzék. Kevesen siratják az 1989 és 2010 között létezett, gazdasági és népjóléti szempontból szörnyű, bár egyébként lényegesen szabadabb korszakot, a legtöbben egyszerűen már el is felejtették. Akkor azonban fejezzük be az illúziók kergetését. A rokonszenves Karácsony Gergely vagy Szél Bernadett nem lesz miniszterelnök. Örülni fogok neki, ha bejutnak a parlamentbe, de lássuk be: nem sokat számít.

Az etnikai-faji és/vagy „kulturális” uszítás (beleértve az erdélyi magyarok elleni uszítást) megint győzelmet arat az osztályegyenlőség, a politikai szabadság és jogegyenlőség, a népi hatalom és a harmonikus, békés közösség régi jó eszményei fölött. Ám a győztesnek van egy fatális gyöngesége: nincs igaza.

Orbán Viktor miniszterelnök és kollégái különböző mértékben ugyan, de világszerte irrelevánssá tették a képviseleti kormányzatot és a tanácskozó-részvételi módszereket (ugyancsak világszerte ezeket fekete-fehér népszavazásokkal és „konzultációkkal” [Volksbefragung] helyettesítik), az állampolgárok és ügyfelek bevonását a döntéshozatalba, a dolgozók és a fogyasztók bevonását a gazdaságirányításba pedig a diktátum és az elhanyagolás, a figyelmen kívül hagyás, a nyílt szociokulturális megvetés váltja föl. A képviseleti rendszerhez állampolgári nevelés, politikai, gazdasági és jogi ismeretek kellenek, azaz a fölvilágosodás cívis kultúrája, amely most éppen a divatos alt-right (meg a háttérben mozgolódó, egyre intelligensebb neonácik) gyűlöletének a fő tárgya. Mind a rendszer, mind a kultúrája végérvényesen megbukott, menthetetlen.

Mindaz, amit szegény Magyarországunkon (és szegény Erdélyünkben, Vajdaságunkban) – tárgyilag és fogalomtörténetileg helytelenül – „demokráciának” volt szokás nevezni, véget ért, intézményi és érzületi szemszögből egyaránt. Mivel államunk formája – csak formailag már: külalak – alkotmányos és képviseleti és joguralmi, ha ezek az erős formai elemek nem működnek, funkciótlanok, az érvényes jogelméleti kritériumok szerint államunk is megbukott. Magyarország – bár népe él – mint állam megszűnt, hiszen Orbán Viktor eklektikus, zavaros féldiktatúrája nem alapította újra az államot. A kormányzat provizóriumban, az ideiglenesség vákuumában cselekszik, és érdekében áll ezt a gyorsuló mulandóságot, villámsebes elévülést (obsolescence) megőrizni.

Felejtsük el a választásokat. Felejtsük el a Magyar Országgyűlést. Felejtsük el az „önkormányzatnak” (!) csúfolt elöljáróságokat. Az országlakosoknak (regnicolæ) nincs beleszólásuk a regnum ügyeibe, csak a ius murmurandi, a morgolódás „joga” maradt meg, ami szabad embernek megalázó. Ne hazudjunk magunknak.

A magyar nép nem szabad.

Ez az államszerkezet (ellenzékestől) szétmállott, itt már csak a kendőzetlen, nyers, alkotmányossággal nem enyhített osztály- és csoportérdek érvényesül.

Nincs egyenlőség.

Csak az uralkodó osztály és a kormányzó oligarchia elosztási elvei és érdekei számítanak, a többi alamizsna és baksis, hogy engedelmeskedj.

Nincs testvériség, a magyar nép, a magyar nemzet tagjai nem testvérei egymásnak, osztályok, régiók, kerületek, „nemzet alatti” etnikumok, véleményáramlatok, nemek, kultúrák, stílusok részesei gyűlölik egymást féktelenül. A magyar nép anyagias, undok, harapós, bizalmatlan, rosszkedvű, mindenkivel ellenséges – ilyenek vagyunk. Hiányzik belőlünk a szelídség, a jóakarat, a jóhiszeműség, a derű, a szimpátia. Mindennek társadalmi okai vannak, az emberek maguktól nem ilyenek.

Népünk súlyos veszélybe került, államisága, nemzeti kultúrája, anyanyelve, civilizált életformája, társas erényfogalma, tartása hanyatlik.

A szerencséjüknél fogva még tetterős, cselekvőkész emberek kötelessége világos.