A poligráffal kergetett tűzoltó és az önkényuralom magvai

A Hír TV oldalán jelent meg tegnap a hír, hogy tűzzel-vassal még nem, ugyanakkor hazugságvizsgáló géppel már vallatja a Pintér Sándor-féle Nemzeti Védelmi Szolgálat a tűzoltóság különböző igazgatóit, hogy megtalálhassa a belügyminiszternek tavasszal küldött névtelen levél szerzőjét, amelyben egy tűzoltó ír a rendszer totális csődjéről. Az ügyben egy, a poligráfos vizsgálatot megtagadó tisztviselőt már kis is rúgtak, hiszen tagadását “beismerő vallomásként” értékelték.

A tűzoltó levele saját állomása viszonyairól vallott, valóban megdöbbentő, de választékos formában:

“Ami […] megyében a katasztrófavédelemnél folyik, az lehetne egy rossz brazil szappanopera is, de sajnos nem az. Másik példával, egy kvartett úgy játszik, hogy mindenki úgy táncol, ahogy ők fütyülnek, még az országos katasztrófavédelmi főigazgató is.”

Tekintsünk most el attól, hogy a “beismerő vallomás” ellenére szerencsére most még bottal üthetik a bátor tűzoltó nyomát a kevésbé bátor szervek, és koncentráljunk csak a lényegre.

Az ország egyik legfontosabb minisztériumának egyik alárendelt szerve a miriádból, pénzt, időt és fáradságot nem kímélve félemlíti meg azokat, akik tűz esetén az életünket mentik meg, és felesküdtek arra, hogy ezért a saját életüket is feláldozzák adott esetben.

A hajsza nem is kizárólag a bátor levélírónak szól: sokkal inkább főnökeinek, bajtársainak, és bizony nekünk is.

Nix ugribugri, avagy nu pagagyi

Ezt üzenik nagyjából ezen a csatornán. Az a gyakori kifogás, hogy ilyesféle túlkapások aztán mindig voltak a rendszerben, valójában nem mentség semmire.

Nézhetjük a dolgot persze onnan is, hogy a tűzoltóságot az ugyancsak nélkülözhetetlen mentőszolgálathoz hasonlóan rezsimeken átívelően kivert kutyaként kezeli minden költségvetés, és hogy ez a helyzet önkéntelenül megreccsenéshez fog vezetni. Erről itt sokat beszélünk. Ezzel azonban a magyar életmentők nincsenek is egyedül, elég ha csak a londoni Grenfell lakótorony poklában életüket kockáztató tűzoltók Angliához mérten ugyancsak botrányos anyagi körülményeire gondolunk.

Itt most mégis egy másik szempont tűnik számomra fontosnak.

Nemrég hozott a sajtó remek beszámolót Pintér Sándor veterán belügyér és miniszter standupnak is beillő Soros-fórumáról, amelyet igen kényelmesen egy hozzá közel eső rózsadombi gimnáziumban tartott. Pintér a nagyközönség számára új oldaláról mutatkozott be, nem ment le a Németh Szilárd-féle vegyesbolti sorosozásba: kellemetlen csendőrhumorral fűszerezett ideológiai expozét tartott arról, hogy a máshonnan menekülő szegények bizony gyilkolnak, a terroristák fenyegetnek, és a “civilek” meg szervezkednek, “mi viszont ott voltunk.” Ezzel Szrgya Popovity szerb aktivista budapesti előadására utalt, amelyet Gulyás Mártonék Közös Ország Mozgalma szervezett.

Mivel nemrég múlt el Illyés Gyula születésének évfordulója is, személyes tapasztalat híján is be tudjuk határolni ezeknek a kijelentéseknek az üzenetét: feltámadt a Belügyminisztérium, a szerv, amelynek neve sohasem változik, csak – papíron – hivatása és feladatai alakulnak át, de amely jelenleg már mintha nem is alkotmányos (alaptörvényes?) kötelességét hirdetné, hanem ismét azzal dicsekedne:

Szemmel tartja ő az állampolgárokat.

Tehát ambíciói így már deklaráltan is visszakanyarodnak azokhoz, amelyeket Illyés Egy mondat… -a fogalmazott meg legvilágosabban:

néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál;

Amikor e legismertebb versét idézzük föl Illyésnek, gyakran elsiklunk afelett, mit is jelent. Bizony azt: a kiépülő, éppúgy, mint a működő önkényuralom a hétköznapok banális, profán és szent dolgait mérgezi meg véglegesen, épp a mindennapokon keresztül hat leginkább. És saját buborékjába is bezár, ebben pedig ma már a közösségi média is önkéntelenül segítségére siet.

A CEU-ügy

egyik legszembetűnőbb tanulsága is az volt, hogy egymás dolgainak meg nem értése egy jövőbeli autokrácia legfontosabb alapköve, egyben baljós előjele is lehet. Sokan hetekig csodálkoztak, mire jó a Soros György által alapított egyetem konkrét vegzálása a hatalomnak, mire megy ezzel, hol a profit? Csak nem gondolhatják komolyan…

A legpontosabb megfejtés azonban mégis az volt, hogy de igen, véresen komolyan gondolták. Mégpedig azért, mert a Nemzeti Együttműködés Rendszere 2017 elejére abba a stádiumába ért, ahol – paranoiája vagy logikus számítása miatt, ez lényegében mindegy – már nem tűrheti, hogy valaki, bárki tőle függetlenül “belső emigrációban” éljen. Ez a rendszer saját maga által kitermelt logikája, független tőlem nem lehetsz, pénzbeli adódon kívül szellemi adóval is tartozol a vezetőknek.

Az, hogy az egyetem a magyar nép nagyobb részének nem jelentett jóformán semmit, sokak szerint természetes. Mint ahogy sokan a tűzoltó ügyére is csak vállat vonnak azok közül, akik akár a CEU-ért is tüntettek, mondván: “bolond az is, aki még ezeknek dolgozik!”

Aggódni lehet, lemondani egymásról tilos

De éppen ez az a logika, amely véglegessé tenné a meg nem értést, és szellemi elszigeteltségünket. Amennyiben a középosztály és hovatovább a közönségesen értelmiségnek hívott szellemi dolgozók a “hülye” esetleg “önpusztító” dolgozókat, munkanélkülieket, nyugdíjasokat teszik felelőssé a NER stabil túléléséért, akik viszont épp az “okoskodó, elitista, életidegen, ellenséges” értelmiségre rontanának rá összes nyomoruk okán, már szinte kész is az a váz, amelyre erős szándék, illetve félelemből születő szükség esetén a hatalom pillanatok alatt ráhúzhatja a kemény önkényuralom ponyváját.

Ez valós veszély. A hatalom birtokosai először maguk néztek Ankara, Moszkva, Szingapúr, Peking vagy akár Donald Trump mozgalma felé, mostanra viszont mindannyiunk vonakodó tekintetét rájuk erőszakolják: lehetséges az a posztmodern társadalomban is, hogy kvázi-egyeduralmat tartsunk fönt milliók fölött, és még nem is kell annyit gyilkolni, talpazni sem hozzá mint mondjuk hatvan-hetven éve. Mondhatni akciós csirkefarhát mindez ma már a globális elit piacán, a kísértés tehát nagy.

Az teljesen tiszta, hogy a hatalom, a polgári demokratikus is, folyton gyanakszik a polgáraira, hiszen a késő-kapitalizmus által létrehozott atomizált társadalomból pont a bizalom hiányzik, és ebbe beleértendő az uralkodó elit bizalma is a nép iránt. A 2006-ban tüntetőket ütlegelő szerencsétlen REBISZ-es rendőrök viszont tetteikkel csak a gyenge hatalom kapkodását demonstrálták. Ez pedig kevésbé félelmetes, mint a poligráfos belügyesek és Pintér magabiztos somolygása a fideszes fórumon.

Éppen azért, mert utóbbi azt jelzi, a helyzetet kiválónak találják, a konszenzust a már NER alá kényszerített, de nem éppen gyávaságukról ismert tűzoltókkal (is) nyomatékosítják. Az üzenet pedig: mi veletek bármit megtehetünk, legfeljebb semmi kedvünk most még hozzá.

De épp a bizonyosság, hogy valóban, bármit megtehetnek, bénítóbban hat, mint ezer Kubatov-féle “Halhatatlan”, hiszen azt nyomatékosítják bennünk, ami amúgy láthatatlanul vesz megannyi verőlegényként körbe minket.

A megoldás – bármilyen nehéz is – ezért csak egy lehet: soha nem fordulhatunk el a gyengéktől, meg kell ismernünk, hogyan élnek azok, akikhez, azt hisszük, kevés közünk van, el kell utasítanunk az egymás gyűlöletére szító üzeneteket, érkezzenek ezek bármelyik politikai párttól vagy megmondóembertől is. Álljunk ki a tűzoltókért, a tüntető tanárokért, nővérekért, orvosokért éppúgy, mint az utcára dobott újságíróért, a fenyegetett egyetemi tanárért és diákért.

Az érzéketlenség és a szolidaritás hiánya a sokak által annyira félt önkényuralom legfontosabb fegyverei, és ha beleragadunk, egy nap arra ébredhetünk, hogy nem lesz olyan szánalmas odú, ahol e hazában meghúzhatjuk majd magunkat.

(Az Illyés-idézet forrása, Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról in: Vadak etetése. Válogatott versek. , Interpopulart, Bp., 1996)

Olvass tovább!