Puncin ragadott Hollywood

Harvey Weinstein mögül látványosan, és egyre sietősebben kihátrál az egész amerikai filmes szakma, ami ne feledjük, csaknem harminc hosszú esztendőn át félrenézett, vagy sokkal inkább asszisztált a szexuális ragadozó producer féktelen, és kíméletlen étvágyának kielégítéséhez. Miközben újabb és újabb hullámokat vet a botrány, és több lokális “Weinstein-ügy” (lásd nálunk Marton László színházrendező áldozatainak megrázó előbújását) ingatja meg a szórakoztatóipar hagyományos rendszereit, egyre többen kérdezik, hogy miért hallgatott eddig mindenki? Miért nem lett világraszóló botrány eddig egyetlen hasonló esetből sem? Miért pont most?

Elsőre meredek gondolatnak tűnhet, de talán kevésbé Weinsteinről vagy a filmes szakmáról szól az egész, és sokkal inkább arról, hogy nők Hollywoodban, a zeneiparban és lassan talán az élet más területein sem akarják többé, hogy a férfiak tenyere a kezüket a sliccükre helyezze, hogy ez a tenyér a fenekükbe markoljon, hogy ez a tenyér az arcukon csattanjon.

Harvey Weinstein (Fotó: Flickr / Thomas Hawk)

Erőszakra kódolt rendszer

Hollywood feudális világ, több királyt szolgál az alattvalók hada, ennek a rendszernek is vannak arisztokratái, nagyurai, köznemesei és napszámosai is. A királyok kegyéből bárki juthat ranghoz, felemelkedhet az arisztokraták közé, a kérdés mindig is az volt, hogy milyen áron. Az álomgyár 100 éves története során a stúdióvezetők, producerek tették fel a kérdést: mennyi pénz kell? Igaz, arrafelé nem közpénzek hanyag elszórása előtt kérdeztek a filmes mogulok. Azonban az egyértelmű, hogy a stúdió- és a sztárrendszer kiépülésével erős függési viszonyok alakultak, amelyben a hierarchia tetején állók bármit megkaphattak, bármit kérhettek.

Volt az álomvilágnak egy nagyhatalmú ura, Louis B. Mayernek hívták, ő volt a második M az MGM cégben. Egy igazi filmes zseninek tartották, apjukként tisztelték a színészei, rendezői, kellékesei, világítói. Ő találta fel a gyereksztárokat a mozinak, megszámlálhatatlan csillagot emelt a magasba. Azt már viszonylag ritkábban írják le róla, hogy egy egész stáb szeme láttára fogdosta a mindössze tizenpár éves Judy Garland-t, akit nem mellesleg csak “kis púposnak” hívott nyilvánosan.

Ugyan Mayerről ez az egyetlen terhelő, mellfogdosós történet maradt fenn, és ma is ősatyának kijáró tisztelettel bálványozzák, de sejteni lehet, hogy talán nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor visszaélt a hatalmával. És nem is ő volt az egyetlen. A most 84 éves Joan Collins a Weinstein-botrány után majd minden alapítóatyáról mesélt néhány hasonló történetet, a 20th Century Fox-alapító Derryl F. Zanucktól, a Columbia-alapító Harry Cohnig mindenki hasonló módon próbálta a hatalmát szexuális szolgáltatásokra átváltani a színésznőknél.

A producerek kezdik a sort, de a rendezők, színészek is kivették a részüket a szexuális zaklatásból. Collins a Daily Mailnek elmesélte, hogy Richard Burton Sea Wife című közös filmjük forgatásán egy este befeküdt az ágyába, mondván, hogy eddig minden kolléganőjével lefeküdt már. Visszaemlékezésében a színésznő felidézi Marilyn Monroe-t, aki kezdő színésznőként figyelmeztette őt arra, hogy ellenállással nem fogja sokra vinni, mert “a város farkasai” vagy megkapják, amit akarnak, vagy eltiporják, aki ellenszegül. Erre az alapra épült Hollywood, ez működtette, és mint Weinstein kapcsán látni lehet, működteti száz éve a filmipart. Hogy hízelgéssel, félig leplezett, vagy nyílt erőszakkal kapták meg, amit akartak az mindegy volt, kihasználták a hatalmukat, bár ez senkit nem zavart.

Hollywood és a nők

A külvilág számára ugyanis Hollywood, és a hasonló logika alapján felépülő szórakoztatóipar többi ága is, felforgatóan haladónak tűnt, már ami a nők helyzetét illeti.

Az 1920-as években egy nő nem nagyon álmodhatott karrierről, a munkásosztályt nem számítva (őket úgysem tartotta számon senki) a nők általában nem dolgoztak, vagy legfeljebb csak addig, amíg férjhez nem mentek. Hollywoodban azonban a kezdetektől szükség volt női sztárokra is, akik vagyonokat kereshettek, a tehetség (kifelé legalábbis így látszott) érvényesülhetett.

Egy olyan világban, ahol ez a férfiak privilégiuma volt, mindez még akkor is hatalmas dolognak látszott, ha valójában töredékét keresték, mint a filmben dolgozó férfiak, és ezen a területen is csak mint testekre volt szükség rájuk, a mozivásznon kívül legfeljebb csak az irodákban dolgoztak nők. A közönség mégis azt látta, hogy nők kapnak lehetőséget és figyelmet.

Amikor Amerika belépett a második világháborúba, és hirtelen szükség lett a női munkaerőre, a filmek a legnagyobb propagálói lettek a női munkavállalásnak, az emancipáció folytatódott a vásznon a háború után is. A szexuális forradalom idején Hollywood, sőt a szórakoztatóipar egésze is haladó szellemű volt, elismerte a nők jogát az orgazmushoz. Összességében sem a nőábrázolás, sem a nők jogainak tekintetében nem kullogtak az események után, egy darabig.

A vászon mögött ugyanis a rendszer mit sem változott, továbbra is döntően a férfiak uralják a szakmát, jellemző adat, hogy 2016-ban a kasszasikernek bizonyuló filmek csupán 7%-át rendezték nők, a stábban, a producertől a világítóig nyomasztó többségben vannak a férfiak, és az open door irodák fogalma ismeretlen Hollywoodban.

Míg a ´70-es években talán úgy tűnhetett, hogy a nők közül a színészek kerülnek a legközelebb jogokban és lehetőségekben a férfiakhoz, a megmerevedett struktúrák miatt mára az átlagember szintjére süllyedtek. Buta, sztereotip szerepekre kényszerítik őket, kevesebbet keresnek, mint a férfiak, és folyamatosan szexuális zaklatásnak vannak kitéve, nem így képzelték az egyenlőséget, nagyon nem.

Elmaradt csoda

Két évvel ezelőtt egy esszében Jennifer Lawrence, aki akkoriban a világ legjobban kereső színésznője volt, kifejtette, hogy milyen igazságtalanul működik az a rendszer, amelyben a nők ugyanazért a munkáért kevesebbet keresnek. Míg ő 52 millió dollárt vitt haza, a legjobban kereső férfi színész, akkor éppen Robert Downey Jr., nyolcvanat. Lawrence arra hívta fel a figyelmet, hogy nem a pénzről, hanem az elvről van szó, ami a filmszakmában, és az élet más területén is hátrányosan különbözteti meg a nőket. Arról nem is beszélve, hogy más bőrszínűek esetében még rosszabb a helyzet, nemcsak kereset, de reprezentáltság tekintetében is, ettől volt hangos a 2016-os Oscar gála.

A nők felemelték a hangjukat, hogy egyenlő béreket harcoljanak ki, sokan és sokat beszéltek erről, átszivárgott a médiába, és úgy tűnt, hogy megtalálták az ügyet, ami mentén tovább beszélhetnek majd a női egyenjogúság hiányosságairól. Aki olvasott 2016-ban amerikai női magazinokat, azoknak talán feltűnt, hogy a korábban a napi politikának csekély figyelmet szentelő lapok hirtelen elkezdtek a választásokról beszélni.

Nem csoda, hiszen mindenki a történelmi pillanatot várta, hogy Amerika történetében először női vezetőt válasszon magának. Ott, ahol eddig a körömlakktrendek, és a sztárok új frizurái vitték el a felületet, hirtelen az elnökválasztási kampány bukkant fel vezető témaként.

A szórakoztatóipar legnagyobb része Hillary Clinton mellé állt, a kampányát olyan hírességek segítették, mint Katy Perry, Lady Gaga, Miley Cyrus, Meryl Streep vagy Elizabeth Banks. A kampányfinanszírozó adományesteken röpködtek a filmes milliók a demokratákhoz, többek között Harvey Weinsteintől is.

Donald Trump győzelme nemcsak számukra, de a nőknek igazán fájdalmas, kijózanító pofonként hatott. Főleg úgy, hogy csak néhány héttel a választások előtt szivárgott ki Trump hírhedt “ragadd meg őket a puncijuknál” felvétele, ráadásul már korábban több nő, köztük a saját volt felesége is szexuális zaklatással, sőt erőszakkal vádolta. Ha minden valóban úgy lenne, ahogy gondoltuk, és napról napra közelebb kerülünk az egyenlőséghez (vagy már el is értük), akkor Trump nemhogy az elnöki székbe, de még a jelöltségig sem jutott volna el, de a nyilvánosságra került videó után végleg lenullázta volna magát. Nem így lett.

Becsapottnak érezhették magukat, felmerülhetett a kérdés, hogy vajon, amikor idáig a női egyenjogúságról beszéltünk, akkor becsaptuk magunkat, és valójában csak arról van szó, hogy renováltuk és jelentősen kibővítettük a Babaházat, de közben a struktúrák változatlanok maradtak?

Bármit megtehetsz

Ez a mondat kétszer is elhangzik a hírhedt Trump-videóban, a hatalommal, pénzzel, befolyással rendelkező fehér férfi szavai ezek, aki alacsonyabb rendűnek tekinti a nőket (is). Harvey Weinstein szavai is lehetnének ezek, aki bármit megtehetett. Hiába állt a demokraták oldalán, a viselkedése alapján lehetne déli rabszolgatartó is.

Nem véletlen, hogy most először nem hajlandó elszigetelt esetként kezelni a felmerült vádakat a szakma, a nők legalábbis semmiképp. A korábbi esetekben rendszeridegen kilengésként igyekeztek kezelni a hasonló ügyeket. Amikor 2005-ben Charlize Theron elmesélte, hogy hollywoodi karrierjének az elején szombat estére hívta a lakására egy befolyásos filmes meghallgatás ürügyén, de kiderült, hogy valójában szexre akarta rávenni, akkor még nem jelentkeztek más színésznők, hogy ez általános gyakorlat. Amikor az énekesnő Kesha feljelentette korábbi producerét, Dr. Luke-ot, nem álltak elő más bántalmazottak, Bill Cosbyt is egy magányos zaklatónak állították be.

Most először fordult elő, hogy a nők valóban kiálltak egymás mellett, azzal, hogy nem hagyták magára a pár megnevezett áldozatot, és némi hezitálás után ugyan, de Rose McGowan felhívására végül tömegével vallottak Weinstein ellen. Olyanok is, mint Gwyneth Paltrow, aki ahogy Matt Damon fogalmazott, a ´90-es évek második felében a Miramax-univerzum királynője volt. Miután a New Yorker és The New York Times előálltak a leleplező riportjaikkal jeges csend telepedett Hollywoodra, nem tűnik valószínűnek, hogy Rose McGowan magányos harca a Twitteren elég lett volna a fordulathoz. Talán megérezték, hogy ez az a pillanat, amikor vagy újra, sokadjára elfogadják, hogy ilyen a rendszer, vagy először tényleg megpróbálják lebontani azt.

Trump megválasztásának tapasztalata későn jött figyelmeztetés, hogy nem lehet hitelesen küzdeni a Trump-féle világ ellen, ha saját köreinkben félrenézünk, amikor ugyanezzel a mentalitással találkozunk. A tét is nagyobbnak tűnik annál, hogy sikerül-e diszkreditálni, esetleg bíróság elé állítani Weinsteint. Az igazi kérdés, hogy leszámolnak-e a többi szexuális ragadozóval, hogy fel tudják-e számolni azt rendszer, ami végső soron még mindig elsődlegesen szexuális tárgyként tekint a nőkre. Harvey Weinstein esete ugyanis nem elszigetelt.

  • James Toback rendezőről a #metoo-kampányban előbb 38, mára 200-nál is több nő vallotta, hogy szexuálisan zaklatta, kihasználta őket. Mindezt úgy, hogy a befolyásos barátokkal rendelkező, de tipikusan másodhegedűs forgatókönyíró és direktorról már 1989-ben a Spy magazin hosszú cikkben ismertette, hogy milyen módszerekkel próbál behálózni nőket.
  • Mostanára jutott el odáig a divatszakma, hogy a területen a legnagyobb portfólióval rendelkező Condé Nast lapkiadó megszakította a munkakapcsolatát a sztár divatfotós Terry Richardsonnal, akiről hosszú évek óta nyílt titok volt, hogy igazi szexuális ragadozó.
  • Bár nagyon küzd vele a Fox News televíziós csatorna, de egyre kevésbé tűnik valószínűnek, hogy a sztár műsorvezetőjének, Bill O´Reilly-nak a szexuális zaklatási ügyeit szőnyeg alá tudják söpörni. O’Reilly-től nemrégiben megvált a csatorna, ugyancsak szexuális zaklatási vádak miatt: a csatorna mosta kezeit. Csakhogy kiderült, már jó ideje tudtak a dologról, sőt a műsorvezető szerződését legutóbb épp azután hosszabbították meg, hogy bíróságon kívül kényszerült egyik vádlójának hatalmas összeget fizetni.
  • És a botrány más a sport világába is átgyűrűzött: a 2012-es londoni olimpia aranyérmes tornásza, McKayla Maroney elmesélte, hogy a tornászválogatott orvosa 13 éves kora óta zaklatta szexuálisan. Az orvost, Larry Nassart immár több mint 140 nő vádolja hasonló indokkal, különösen felfoghatatlan, hogy hogyan praktizálhatott, mivel korábban is emeltek már vádat ellene gyermekpornográfia miatt. Bűnösnek vallotta magát.

A BBC-nek nyilatkozó Emma Thompson színésznő elmondta, hogy neki erről a szexuális zaklatásáról szólt a fiatalkora, és hogy az elkövetők rengetegen vannak, mert ez a rendszer logikája. A hozzászólásokban most képmutatónak bélyegzik az eddig hallgató sztárokat, például Thompsont is, amiért eddig hallgattak.

Hipokriták? Igen, valószínűleg azok, de a #metoo-kampány döbbenetes számú vallomását figyelve, vajon nem vagyunk-e mindannyian hipokriták, nem veszünk-e részt akár csak a hallgatásunkkal ugyanilyen elnyomó, bántalmazó struktúrák fenntartásában?

Ugyan ma már természetesnek vesszük, de a Weinstein-féle visszaélések jogi minősítése, büntetése viszonylag friss fejlemény. A szexuális zaklatás fogalma először 1974-ben a Barnes vs. Train perben merült fel, ahol egy női alkalmazott vádolta a főnökét, de a bíróság elutasította a keresetet, mondván, hogy a főnök csak pusztán vonzónak találta a beosztottját, és ezért közeledett hozzá. Két évvel később fogadták el a szexuális zaklatást jogi kategóriaként. Az ilyen típusú cselekmények megítélésének sem jogilag, sem társadalmilag nincs mélyen beágyazott története. Az amerikai igazságszolgáltatásban például 1986-ban került először szexuális zaklatással kapcsolatos ügy a legfelsőbb bíróság elé, és ekkor, a Meritor Savings Bank vs. Vinson ügyben született először olyan ítélet, ami szexuális zaklatásnak minősítette azt, amikor egy főnök olyan helyzetet teremt egy munkahelyen, amelyben a beosztottja úgy érzi, hogy elveszítheti a munkáját, ha nem tart fenn szexuális kapcsolatot a felettesével.

Olvass tovább!