Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

1956: A magyar munkások forradalma

Ez a cikk több mint 4 éves.

A nemzeti emlékezet 1956-ot kommunistaellenes forradalomnak és szabadságharcnak tartja. Ez csak részben igaz. A sztálinista pártelit, a belügyi szervek és a szovjet megszállók ellen mind az értelmiség, mind Magyarország munkássága harcolt. A Fortepan korabeli képeiből válogattunk.

A dolgozók a Ganz Hajójavítójában jóvátételi alapon építenek szovjet kereskedelmi szállítóhajót a negyvenes évek végén. Foto: Fortepan

A második világháború után gyáraink teljesen elpusztultak, ráadásul a kiemelt üzemek szovjet tulajdonba kerültek, és a háborús jóvátétel értelmében a Szovjetuniónak termeltek.

Faipari üzemcsarnok 1951-ből, Fotó: Fortepan

Az üzemek államosítása az 1948-as kommunista hatalomátvétel után nem hozott érdemi javulást a dolgozók helyzetében. Gyakran hangoztatott érv volt a Kádár-korszakban és utána is, hogy a sztálinista rendszer „szent tehenei”, a városi ipari munkások jobban kerestek az ötvenes években mint az értelmiségiek és adminisztrátorok. Ez csalóka kép. A sztálini Szovjetunió a harmincas években átvette az Egyesült Államok gyárainak normarendszerét, és azt túlteljesítéses rendszerben, a sztahanovizmusban alkalmazta Magyarországon is. Jól csak az keresett, aki a normát túlteljesítette, átlagosan azonban túlfeszített munkával is csak 70-80%-os teljesítménybért lehetett elérni. A politikai elnyomás a gyárakban is mindennapos volt, a maradék kis szabadidő jelentős részét propagandaértekezletek, „Szabad Nép-félórák” foglalták le.

Munkásszállás az 1950-es években, Foto: Fortepan

A hidegháborús fegyverkezés és a Rákosi-Sztálin-féle erőszakos iparosítás miatt a dolgozók életkörülményei szinte egyáltalán nem javultak. Míg az 1945-48-as koalíciós időszakban az újjáépítés után az életszínvonal jelentősen növekedett, ennek a folyamatnak a kommunista hatalomátvétel véget vetett. Apróbb változások mellett, útépítések vagy a folyóvíz bevezetése helyett a nehézipar és a hadsereg kapott minden pénzt, az átlagmunkás pedig majdnem ugyanúgy volt kénytelen élni, mint a Horthy-korszakban.

Beszolgáltatás 1951-ben, falun. Fotó: Fortepan

A kuláküldözés mellett az ötvenes évek szegényparasztsága is megszenvedte a Rákosi-korszakot. Főleg a beszolgáltatás jelentett súlyos terhet, a korai termelőszövetkezeti rendszer pedig működésképtelennek bizonyult. A dolgozó parasztság élete az állami propaganda ellenére nem sokat javult.

Piac az Élmunkás – ma Lehel – téren, Budapesten, 1956-ban. Fotó: Fortepan

Az 1956-os forradalom politikai okairól sokat beszélünk, kevésbé érintjük azonban a szociális körülményeket. 1945 valódi társadalmi forradalmat hozott Magyarországon, szegényparaszti származású fiatalok tömegei kerültek a városokba, részben közülük került ki az új rendszer értelmisége, káderállománya is. Sztálin 1953-as halála után az enyhülés az ötvenes évek elejénél sokkal jobb helyzetet teremtett, szabadabban lehetett beszélni, de a lakásválság így is elviselhetetlen volt, a fiatal házasok sem tudtak saját otthont teremteni, a gyengülő központi hatalom nem tudta kezelni a helyzetet. Ezek a körülmények teremtették meg a forradalom feltételeit.

A durva lakásínség és a forradalom szolidáris, spontán új rendje idézte elő az október végi napokban induló lakásfoglalási mozgalmat. Ennek során munkás családok költöztek be már majdnem kész házgyári lakásokba, amelyek hivatalos kiutalására sokan már évek óta hiába vártak. Erről szól a Kassák Múzeum és a Közélet Iskolája tárlata, melyet a Szabad Október fesztivál keretében október 29-ig lehet megnézni a Gólyában. Szerdán, 25-én fél 5-től tárlatvezetést is tartunk!

Az 1956 októberében a lengyelországi Gdanszkban meghirdetett sztrájk erőszakos leverésének híre is gyorsan terjedt a magyar dolgozók között.

Pesti utcai jelenet 1956 októberében, Fotó: Fortepan

Bár 1956 ősze a Rákosi Mátyás 1956-os leváltása utáni értelmiségi mozgolódás, és az egyetemisták szervezkedése nyomán indult, abból a pesti munkásság a kezdetektől kivette a részét. Már a Rádiónál Csepelről érkeztek az első fegyverek az ÁVH orvtámadásai ellen, a következő napokban pedig főleg munkások harcoltak a belvárosi felkelő csoportokban is. A vidéki dolgozó parasztság már az első héttől élelemmel támogatta a budapestiek harcát. (Széna tér, Baross tér, Corvin köz, Tűzoltó utca)

Diósgyőri kohászok pihenője 1956-ban, Fotó: Fortepan

A november 4-ei szovjet bevonulás után a fegyveres ellenállás reménytelenné vált, így – ahogyan Bill Lomax brit történész írta – „Magyarország munkásai most a munkásosztály legalapvetőbb és leghagyományosabb fegyveréhez nyúltak, az általános sztrájkhoz.” (Krassó György fordítása). A forradalom idején a rákosista kinevezett igazgatók és gyári pártapparátusok elmenekültek, és irányítás híján a dolgozók a maguk kezébe vették a termelést. Így alakultak ki a budapesti és miskolci munkástanácsok, és november elejére a sztrájkot koordináló Nagy-Budapesti Központi Munkástanács is, az Egyesült Izzóban dolgozó Rácz Sándor és Bali Sándor vezetésével. A munkássztrájk sikerei voltak az újraszerveződő kádári pártapparátus legnagyobb ellenfelei 1957 elejéig.

A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány propagandaplakátjai 1956 karácsonyán. Fotó: Fortepan

A munkástanácsokról is szervezünk beszélgetést a Szabad Októberre. Ma 5 órától a Gólyában az ’56-os tapasztalatokból kiindulva arról is fogunk beszélgetni, hogy miként lehetne ma úgy megszervezni a gazdaságot, hogy azt a dolgozók felügyeljék.

A szovjetekkel visszatérő Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány fő feladata a munkások és parasztok óriási mértékű szovjetellenes szolidaritásának letörése volt. A munkástanácsok választott vezetőinek Münnich Ferenc az új párt, az MSZMP egyik fő vezetője és a belügy korlátlan ura, tárgyalást ígért, de végül kőkeményen lecsapott rájuk. 1956 decemberében az új karhatalom, a „pufajkások” fegyverrel verték szét a „munkásasszonyok” tüntetését a Nyugati pályaudvarnál, a gyárakban is keményen lecsaptak. Bali és Rácz súlyos börtönbüntetéseket kapott.

Az új pártvezető, Kádár János és a párt elsősorban a teljesen egyértelmű proletár-szocialista lázadás miatt találta ki, hogy 1956 „Horthysta ellenforradalom” volt, amelyet az 1945 előtti uralkodó osztály és a „nyugati imperialisták” szerveztek. Az 1956 októberében kezdődött mozgalmat végül csak 1957 tavaszára sikerült, brutális beavatkozással, leverni.

Rácz Sándor az 56-ban kivégzett vezetők 301-es parcellájában az Új Köztemetőben, 1988-ban. Fotó: Fortepan/Hodosán Róza

A rendszerváltás idején a munkástanácsok története sokáig háttérbe szorult, október 23-át pedig a nagy 1989 utáni pártok „polgári” avagy „nemzeti” forradalomnak tartották. A munkástanácsok képviselői közül csak a hódmezővásárhelyi születésű Rácz Sándor lépett vissza a politikába. A Kádár-rendszer által meghurcolt Rácz beszélt Nagy Imre 1989-es újratemetésén is, a kilencvenes években azonban a teljes rendszerváltás kritikusává vált, majd a szélsőjobboldalhoz csatlakozott. Úgy érezte, hogy noha 1989 rendszerváltása 1956 jelszavait örökölte (demokrácia, szólásszabadság, önrendelkezés, egyenlőség), ezeket az új politikai elit nem képviselte. Bill Lomax történész szerint, a politikailag sikertelen Rácz igazi népszónok volt, a demagógiától sem riadt vissza, és kisebb szerencsével „a magyar Silvio Berlusconi vagy Donald Trump” is válhatott volna belőle.