A nemzeti emlékezet 1956-ot kommunistaellenes forradalomnak és szabadságharcnak tartja. Ez csak részben igaz. A sztálinista pártelit, a belügyi szervek és a szovjet megszállók ellen mind az értelmiség, mind Magyarország munkássága harcolt. A Fortepan korabeli képeiből válogattunk.

A második világháború után gyáraink teljesen elpusztultak, ráadásul a kiemelt üzemek szovjet tulajdonba kerültek, és a háborús jóvátétel értelmében a Szovjetuniónak termeltek.

Az üzemek államosítása az 1948-as kommunista hatalomátvétel után nem hozott érdemi javulást a dolgozók helyzetében. Gyakran hangoztatott érv volt a Kádár-korszakban és utána is, hogy a sztálinista rendszer „szent tehenei”, a városi ipari munkások jobban kerestek az ötvenes években mint az értelmiségiek és adminisztrátorok. Ez csalóka kép. A sztálini Szovjetunió a harmincas években átvette az Egyesült Államok gyárainak normarendszerét, és azt túlteljesítéses rendszerben, a sztahanovizmusban alkalmazta Magyarországon is. Jól csak az keresett, aki a normát túlteljesítette, átlagosan azonban túlfeszített munkával is csak 70-80%-os teljesítménybért lehetett elérni. A politikai elnyomás a gyárakban is mindennapos volt, a maradék kis szabadidő jelentős részét propagandaértekezletek, „Szabad Nép-félórák” foglalták le.

A hidegháborús fegyverkezés és a Rákosi-Sztálin-féle erőszakos iparosítás miatt a dolgozók életkörülményei szinte egyáltalán nem javultak. Míg az 1945-48-as koalíciós időszakban az újjáépítés után az életszínvonal jelentősen növekedett, ennek a folyamatnak a kommunista hatalomátvétel véget vetett. Apróbb változások mellett, útépítések vagy a folyóvíz bevezetése helyett a nehézipar és a hadsereg kapott minden pénzt, az átlagmunkás pedig majdnem ugyanúgy volt kénytelen élni, mint a Horthy-korszakban.

A kuláküldözés mellett az ötvenes évek szegényparasztsága is megszenvedte a Rákosi-korszakot. Főleg a beszolgáltatás jelentett súlyos terhet, a korai termelőszövetkezeti rendszer pedig működésképtelennek bizonyult. A dolgozó parasztság élete az állami propaganda ellenére nem sokat javult.

Az 1956-os forradalom politikai okairól sokat beszélünk, kevésbé érintjük azonban a szociális körülményeket. 1945 valódi társadalmi forradalmat hozott Magyarországon, szegényparaszti származású fiatalok tömegei kerültek a városokba, részben közülük került ki az új rendszer értelmisége, káderállománya is. Sztálin 1953-as halála után az enyhülés az ötvenes évek elejénél sokkal jobb helyzetet teremtett, szabadabban lehetett beszélni, de a lakásválság így is elviselhetetlen volt, a fiatal házasok sem tudtak saját otthont teremteni, a gyengülő központi hatalom nem tudta kezelni a helyzetet. Ezek a körülmények teremtették meg a forradalom feltételeit.

Az 1956 októberében a lengyelországi Gdanszkban meghirdetett sztrájk erőszakos leverésének híre is gyorsan terjedt a magyar dolgozók között.

Bár 1956 ősze a Rákosi Mátyás 1956-os leváltása utáni értelmiségi mozgolódás, és az egyetemisták szervezkedése nyomán indult, abból a pesti munkásság a kezdetektől kivette a részét. Már a Rádiónál Csepelről érkeztek az első fegyverek az ÁVH orvtámadásai ellen, a következő napokban pedig főleg munkások harcoltak a belvárosi felkelő csoportokban is. A vidéki dolgozó parasztság már az első héttől élelemmel támogatta a budapestiek harcát. (Széna tér, Baross tér, Corvin köz, Tűzoltó utca)

A november 4-ei szovjet bevonulás után a fegyveres ellenállás reménytelenné vált, így – ahogyan Bill Lomax brit történész írta – „Magyarország munkásai most a munkásosztály legalapvetőbb és leghagyományosabb fegyveréhez nyúltak, az általános sztrájkhoz.” (Krassó György fordítása). A forradalom idején a rákosista kinevezett igazgatók és gyári pártapparátusok elmenekültek, és irányítás híján a dolgozók a maguk kezébe vették a termelést. Így alakultak ki a budapesti és miskolci munkástanácsok, és november elejére a sztrájkot koordináló Nagy-Budapesti Központi Munkástanács is, az Egyesült Izzóban dolgozó Rácz Sándor és Bali Sándor vezetésével. A munkássztrájk sikerei voltak az újraszerveződő kádári pártapparátus legnagyobb ellenfelei 1957 elejéig.

A szovjetekkel visszatérő Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány fő feladata a munkások és parasztok óriási mértékű szovjetellenes szolidaritásának letörése volt. A munkástanácsok választott vezetőinek Münnich Ferenc az új párt, az MSZMP egyik fő vezetője és a belügy korlátlan ura, tárgyalást ígért, de végül kőkeményen lecsapott rájuk. 1956 decemberében az új karhatalom, a „pufajkások” fegyverrel verték szét a „munkásasszonyok” tüntetését a Nyugati pályaudvarnál, a gyárakban is keményen lecsaptak. Bali és Rácz súlyos börtönbüntetéseket kapott.

Az új pártvezető, Kádár János és a párt elsősorban a teljesen egyértelmű proletár-szocialista lázadás miatt találta ki, hogy 1956 „Horthysta ellenforradalom” volt, amelyet az 1945 előtti uralkodó osztály és a „nyugati imperialisták” szerveztek. Az 1956 októberében kezdődött mozgalmat végül csak 1957 tavaszára sikerült, brutális beavatkozással, leverni.

A rendszerváltás idején a munkástanácsok története sokáig háttérbe szorult, október 23-át pedig a nagy 1989 utáni pártok „polgári” avagy „nemzeti” forradalomnak tartották. A munkástanácsok képviselői közül csak a hódmezővásárhelyi születésű Rácz Sándor lépett vissza a politikába. A Kádár-rendszer által meghurcolt Rácz beszélt Nagy Imre 1989-es újratemetésén is, a kilencvenes években azonban a teljes rendszerváltás kritikusává vált, majd a szélsőjobboldalhoz csatlakozott. Úgy érezte, hogy noha 1989 rendszerváltása 1956 jelszavait örökölte (demokrácia, szólásszabadság, önrendelkezés, egyenlőség), ezeket az új politikai elit nem képviselte. Bill Lomax történész szerint, a politikailag sikertelen Rácz igazi népszónok volt, a demagógiától sem riadt vissza, és kisebb szerencsével „a magyar Silvio Berlusconi vagy Donald Trump” is válhatott volna belőle.