Világszerte 40 millió ember él modern kori rabszolgaságban

Nemrégiben közölte a Nemzetközi Munkajogi Szervezet (ILO) azt a tanulmányt, amely minden eddiginél pontosabban méri fel a modern kori rabszolgaság áldozatainak számát. A Walk Free (Járj szabadon) Alapítvánnyal közösen készített felmérés szerint 40,3 millió ember él napjainkban a rabszolgaság valamilyen formájában – ebből minden negyedik gyermek. A becslések óriási nemi egyenlőtlenségeket mutatnak: az áldozatok 71 százalékát nők és lányok teszik ki.

child-labor1.jpg

Egyre többet hallani arról, hogy a robotok nemsokára elvégzik a legtöbb munkát, így nem lesz szükség arra, hogy dolgozzunk, napjainkat jólétben és semmittevésben tölthetjük. De ha ez a vágykép valaha megvalósul is, csak a világgazdaság központi országaiban történik majd így – hiszen ezek az országok rendelkeznek majd elegendő erőforrással a szükséges technológiai fejlesztések elvégzéséhez, és ahhoz, hogy elegendő jólétet teremtsenek elő munkára már nem kényszerülő polgáraik számára.

Ám arról, hogy a centrumon kívül, a periférián és a félperiférián milyen helyzetet idéz majd elő a technológiai fejlődés, az ILO jelentéséből kaphatunk képet. Azokban az országokban ugyanis, amelyek a technológiai fejlődésbe nem lesznek képesek befektetni, és ebből kifolyólag polgáraik jólétét sem tudják garantálni, ott tovább fog erősödni az a fajta kiszolgáltatottság, terjedni fog az a megsemmisítő kizsákmányolás, ami a 2016-os évet tárgyaló jelentésből kirajzolódik.

De  mi is az a modern kori rabszolgaság?

A jelentésben használt meghatározás ezen olyan kizsákmányolást ért, amelyből az egyének nem tudnak kilépni, amelyet nem tudnak visszautasítani, mivel fenyegetés, erőszak, kényszerítés vagy csalás által kerülnek és rekednek ebbe a helyzetbe.

A 40 millió érintett közül 24,9 millió személy kényszermunka, 14,4 millió pedig kényszerházasság révén került rabszolgaságba. A 24,9 millió kényszermunka-áldozat jelentős részét a „magánszektorban” dolgoztatják; 4,8 millióan szexuális kizsákmányolás áldozatai; 4,1 milliót pedig állami szervek kényszerítenek munkára.

A magánszektorban munkára kényszerítettek jelentős része (több mint fele) adósságcsapda révén került ebbe a szörnyű helyzetbe: a munkaszerzés (vagyis maga az, hogy munkahelyhez jussanak) igényelt olyan sok előzetes ráfizetést, hogy utólag a megszerzett bér egészét vissza kell adniuk munkáltatójuknak, a munkaközvetítőnek vagy valamilyen uzsorásnak, vagy ezek tetszőleges kombinációjának.

Ahogy már említettük, a teljes csoporton belül felülreprezentáltak a nők, de arányuk még vérfagyasztóbb a szexiparon belüli rabszolgák esetében. Itt az áldozatok 99 százaléka nő.

A becslések közel 15 millióra teszik a kényszerházasságban élők számát, túlnyomó többségük, 84 százalékuk szintén nő. Sokan a házasságot, még ha kényszerített is, nem kategorizálnák rabszolgaságként, pedig pontosan erről van szó: Fiona Davis, a Walk Free Alapítvány kutatási igazgatója szerint, ha  valakit eladnak házastársnak, ez a személy ingyenes házimunkát végez, és nincs szexuális autonómiája, akkor csak a házassági címke az, amely megkülönbözteti ezt a helyzetet a rabszolgaságtól.

Viszont ha így állnak a dolgok, akkor joggal kérdezhetnénk, hogy a hatóságok miért nem védik meg ezeket az embereket. Túl azon, hogy egy tizedüket maga az állam tartja rabszolgaságban, a fennmaradók helyzete nagyrészt rejtve marad. Az ENSZ adatai szerint például tavaly globálisan 63 ezer esetet regisztráltak a hatóságok – ami lássuk be, elég messze van a 40 milliótól.

Nyilván a törvények betartatása és a rabszolgasorban tartás felderítése által ez az orbitális szám csökkenthető lenne. A probléma azonban az, hogy a világgazdaság perifériáján ez a fajta „foglalkoztatási forma” – hogy durván eufemisztikusan szóljunk – nem kirívó normaszegés, hanem a dolgok rendje. A világgazdaság perifériáján a kizsákmányolás a kezdetek óta így működik, a kitermelés és a tőke logikája szempontjából ezek az emberi életek teljesen értéktelenek – így van ez a gyarmatosítás óta.

És ami a legszomorúbb, hogy mindazok a javak (mezőgazdasági termékek, nyersanyagok, pénz, stb.), amit ezek a modern kori rabszolgák megtermelnek, jórészt a gazdasági centrumba vándorolnak – és a robotok által felszabadított polgárok jólétéhez járulnak hozzá.

A mostani kutatás szerint a modern kori rabszolgaság leginkább Afrikában a jellemző, azt követi Ázsia és a Csendes-óceán térsége. De a jelenség itt, Európa peremén sem ismeretlen. A szexipar és az emberkereskedelem áldozatai mellett más iparágakban és az otthon szférájában is találunk példákat kvázi kényszermunkára (itt átfogó elemzést kaphatunk a magyar helyzetről), és bizony a jelenlegi közmunkarendszer is a modern kori rabszolgaság egy nagyon enyhe (ki hitte volna, hogy ilyen kifejezést lehet rá alkalmazni?) formája.

Érdemes tehát többet foglalkozni ezzel a kérdéssel, és úgy általában a munka kérdésével, hiszen miközben a politika leginkább csak migránsokról (apropó, a mostani jelentés kiváló példája annak, mi elől is menekülnek emberek) és az orbáni korrupcióról szól, addig az emberek munkakörülményei romlanak, jogaik csökkennek, a rabszolgaság formái pedig terjednek. Ha a munka kérdése nem kerül újra a politikai csaták középpontjába  itthon és nemzetközi szinten is  szinte biztos, hogy az ILO mostani jelentése nem csak látlelet, de szörnyű jövőkép is.

Ez a cikk a ti támogatásotokból készült el.

A Mérce cikkeit ingyen olvashatjátok, de nem ingyen készülnek, hanem a ti támogatásotokból és a mi munkánkból! A Mércét nem támogatják pártok, oligarchák, hanem 100%-ban az olvasók hozzájárulásából működik, ez biztosítja a függetlenségünket, és pont ezért csak akkor maradhatunk fenn, ha te is beszállsz!

Kattints és támogasd a Mércét rendszeres havi 2000, 5000 vagy 10 000 forinttal, hogy tovább működhessen és még jobb lehessen!

Támogass minket egyszerűen bankkártyával:

Támogatom!

Más támogatási lehetőségekért és több infóért kattints ide.

Olvass tovább!