Időről időre felvetődik egyik vagy másik dolgozói csoport, legutóbb a mentősök részéről, hogy helyzetük javítása érdekében sztrájkba lépnek. Gyakran halljuk azonban, hogy a munkabeszüntetés lehetősége 2010-ben lényegében megszűnt Magyarországon. Az érdekvédelem alapköve a sztrájkhoz való jog, ezért igen lényeges kérdés: szabad sztrájkolni Magyarországon?
Figyelmeztető sztrájk az Audi gyárban 2017. januárjában. fotó: MTI
Számos alkalommal hangzik el – különösen a munkavállalói érdekképviseleti oldal szereplőitől – az a megállapítás, hogy a Sztrájktörvény 2010. évi módosítása a munkabeszüntetés lehetőségét hazánkban teljes egészében megszüntette. A hatályos sztrájktörvény kritikája szerint a módosítás olyan jogi környezetet teremtett, melyben a munkavállalói nyomásgyakorlás egyszerűen lehetetlenné válik. A még elégséges szolgáltatás biztosításának kitüntetett szerepbe helyezése, az együttműködési kötelezettség megsértésének szigorú szankcionálása, a szakszervezeti kifogás jogának megszüntetése csak a jéghegy csúcsa a sztrájkjog csorbítása terén – mondják.
Kérdés, hogy tényleg megszűnt-e a sztrájk lehetősége Magyarországon? Az új szabályozás valóban megroppantotta a jogszerű munkabeszüntetés gerincét? Igaz, hogy búcsút mondhatunk a munkavállalók végső fegyverének?
A magam részéről nem fogalmaznék ennyire sarkosan, mert bár igaz, hogy a Sztrájktörvény (1989. évi VII. törvény) módosítása mind a munkavállalók, mind a munkáltatók elé jelentős kihívásokat állított, a munkabeszüntetés lehetősége nem szűnt meg. Tény, hogy a sztrájkjog gyakorlásának megszigorítása a szakszervezetek és a munkáltatók számára nehéz jogi környezetet eredményezett. Tény, hogy beszűkült a szakszervezetek mozgástere, ám mindez nem jelenti azt, hogy a munkavállalói oldal fegyver nélkül maradt volna. Fontos leszögeznünk, hogy a szabályozás elnagyoltsága a sztrájkjogi koncepció haladéktalan felülvizsgálatát sürgeti.
A 2010. évi módosítás újítása – az együttműködési kötelezettség
Tekintsük át, hogy melyek voltak a sztrájktörvény 2010. évi módosításának újdonságai. Az első – és talán legfontosabb – újítás a jogellenes sztrájk fogalmának kiterjesztése volt. A 1991. óta ismeretes az a gyakorlat, mely szerint a „sztrájk jogszerűségét, illetve jogellenességét kizárólag a törvény 3.§-a alapján kell elbírálni”. A jogszabály egy felsorolást tartalmazott, mely pontról pontra meghatározta, hogy mikor jogellenes a sztrájk. Például a nem gazdasági és szociális érdekek (hanem például politikai nyomásgyakorlás) miatt indított sztrájk jogellenes volt. Jogellenes volt a sztrájk, ha a kezdeményezők nem egyeztettek a munkáltatóval előzetesen. Vagy ha Alkotmányba ütköző cél érdekében sztrájkoltak, de jogellenes volt sztrájkolni akkor is, ha a munkáltató egyébként bíróságon perelhető volt. Végezetül, jogellenes volt a sztrájk, ha a szakszervezet megsértette a „békekötelmet” – erről később még írni fogok. A jogellenességi okok köre zárt volt, azaz az olyan magatartások, amelyek a felsorolásba nem tartoztak bele, nem eredményeztek jogellenességet.
A módosítást követően az addig zárt jogellenességi kategória kibővült. 2011-hez képest több ok van, ami jogellenességet eredményez. Egy bővülő jogellenességi lista riasztó lehet a munkavállalói oldal számára, ám önmagában ez még nem jelent veszélyes jogkorlátozást. Azonban, ha megvizsgáljuk, hogy milyen elemekkel bővült a jogellenességi okok köre, már okkal aggódhatunk.
Ugyanis 2011 óta jogellenes az a sztrájk, melyben a munkavállalói oldal megsértette az „együttműködési kötelezettségét”. Miért húsba vágó kérdés, hogy az együttműködési kötelezettség megsértésével jogellenessé válik a sztrájk? Először is azért, mert ha a sztrájk jogellenességét megállapítják, akkor a sztrájkban részt vevő munkavállalók munkaviszonya akár azonnali hatállyal megszüntethetővé válik. Másodszor azért, mert a jogellenes sztrájkkal okozott károkat meg kell térítenie a munkavállalói oldalnak. Harmadrészben azért, mert az együttműködési kötelezettség fogalma korántsem egyértelmű, márpedig a bizonytalan tartalmú szabályozás – az úgynevezett gumiszabályok – tág teret adnak az egyedi, sokszor önkényes jogértelmezésnek. Ha az önkényes értelmezés függvénye az, hogy egy szabályt megsértettek-e vagy betartottak, akkor nem beszélhetünk jogbiztonságról. Ha pedig az együttműködési kötelezettség megsértése jogellenes sztrájkot jelent, aminek ilyen súlyos szankciói vannak, akkor joggal kezdhetünk aggódni a sztrájkjogért.
Nézzük meg az „együttműködési kötelezettség” jogi hátterét. A sztrájkjogi együttműködési kötelezettség a Munka Törvénykönyvében foglalt kötelezettségtől eltér. Míg az Mt. szerint az együttműködés lényege a másik fél érdekeinek figyelembevétele, addig a sztrájkjogban ez nem értelmezhető.
Az Mt. szerint a felek kötelesek jogaikkal a másik fél érdekeit figyelembe véve élni oly módon, hogy ne okozzanak kárt. A sztrájk jellegéből és céljából adódóan azonban az Mt. szerinti együttműködési kötelezettség értelemszerűen nem alkalmazható: A sztrájkolók természetszerűleg sértik a munkáltató jogos érdekeit. A sztrájk lényege ugyanis a munkáltató gazdasági érdekeinek megsértése vagy e sérelem kilátásba helyezése.
Így különösen kínzó módon merül fel a kérdés: pontosan mit vár el a jogalkotó a sztrájkolóktól az együttműködési kötelezettség körében?
Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
Természetesen az együttműködési kötelezettségből levezethető, hogy a sztrájkot előzetesen be kell jelenteni. Érthető, hogy a be nem jelentett sztrájk jogellenes. A jogszabály külön nevesíti az együttműködési kötelezettség kiemelt eseteit: A vitás kérdés rendezésére irányuló egyeztetés lefolytatását és a személy- és vagyonvédelem kötelezettségét. E három kérdésben a sztrájkolóknak együtt kell működniük a munkáltatóval, mert ha nem teszik, a sztrájk jogellenes lesz. A sztrájk során tanúsítandó együttműködés azonban nincs definiálva, és joggyakorlat sem nyújt megnyugtató támpontokat. Ez baj. Mivel az együttműködési kötelezettség kitüntetett szerepbe került – a megsértése a sztrájk jogellenességét jelenti –, mindenképpen definiálni kellene a fogalmat.
A 2010. évi módosítás másik újítása – a még elégséges szolgáltatás biztosítása mint jogszerűségi feltétel
A még elégséges szolgáltatással kapcsolatosan is sok az újdonság, bár a még elégséges szolgáltatás fogalma nem új elem a sztrájkjogban. A még elégséges szolgáltatás azonban kitüntetett szerepbe került: hiánya esetén a sztrájk jogellenes lesz. A még elégséges szolgáltatás mindig is jelen volt a sztrájkjogban, és ismerjük el: helyesen. A lakosság széles rétegét érintő tevékenységeknél – mint például a közműszolgáltatás vagy a személyszállítás – egy minimális szint biztosítása mindenképpen szükséges. Ha nincs víz vagy áram, a társadalom elemi működése lehetetlenül el, középkori állapotok uralkodhatnak el egyik napról a másikra. Ezért a józan megfontolás is azt szorgalmazza, hogy a még elégséges szolgáltatásra szükség van.
Mi akkor hát a baj? Egyrészről a vonatkozó szabályozás elnagyoltsága, másrészről a még elégséges szolgáltatás mértékének irreálisan magas szintre emelése. E két probléma különösen aggasztóvá válik, ha figyelembe vesszük, hogy 2011 óta a sztrájk jogellenes, ha nincs még elégséges szolgáltatás.
Hogyan jutottunk el a rendszerváltást követő bírói gyakorlattól a jelenkor valóságáig? A kilencvenes években bírói döntések mondták ki azt, hogy az elégséges szolgáltatás elmaradása nem eredményez jogellenességet. Ehhez képest most a még elégséges szolgáltatás elmaradása már jogellenessé teszi a munkabeszüntetést.
A probléma megint csak az, hogy nincs definiálva, mit jelent a még elégséges szolgáltatás. A mindössze hét szakaszból álló Sztrájktörvény csak két bekezdést szentel a fogalomnak: az egyik arról rendelkezik, hogy a lakosságot alapvetően érintő tevékenységet végző munkáltatónál kötelező a még elégséges szolgáltatás teljesítése. A másik rendelkezés szerint a még elégséges szolgáltatás mértéke és feltételei törvényben is megállapíthatók. Jogi előírás hiányában a feleknek kell előzetesen megállapodni, és ha ez meghiúsul, a bíróság állapítja meg a még elégséges szolgáltatás mértékét és feltételeit. Ennél többet nem ír a törvény, és ez igen kevés. Támpont és eligazítás hiányában a munkáltató olyan tevékenységeket is alapvetőnek minősíthet – és követelhet –, amelyek valójában nem tekinthetők ilyennek. (Például személyszállítási szolgáltatások esetén olyan extrákat, mint a légkondicionált utastér biztosítása.)
Ha a szakszervezet és a munkáltató között vita alakul ki a még elégséges szolgáltatásról, akkor végső soron a bíróság fog dönteni. Az a bíróság, amely szakmai ismeretekkel nem, vagy legfeljebb korlátosan rendelkezik. Honnan is tudhatná egy vasúti működésben járatlan bíró, hogy a jegyvizsgáló tevékenysége része-e az alapvető szolgáltatásnak, vagy sem? Ez viszont kiszolgáltatottá teszi a sztrájkot szervezőket.
Praktikák – a halacska tanuljon meg a mocsárban is élni
A magam részéről nem állnék be abba a sorba, mely siránkozva követeli vissza a munkavállalói jogokat, és úton-útfélen jogtiprást kiállt. És mindezt nem azért teszem, mert elégedett lennék a törvénnyel, vagy mert egyetértenék a szabályozással. Azért nem kiáltok farkast, mert igaz ugyan, hogy a jelenlegi szabályozás méltánytalan, de a munkavállalói lehetőségek nem szűntek meg teljesen. A hatályos törvény csak megnehezíti a munkavállalók dolgát, de nem lehetetleníti el a munkabeszüntetéseket.
Vegyük például a még elégséges szolgáltatás esetét! A személyszállítási törvény szerint elővárosi viszonylatban 66 százalékát, országos és regionális szinten 50 százalékát teljesíteni kell a személyszállítási szolgáltatásnak. Azaz a vonatok 66, illetve 50 százalékának közlekednie kell. Ez igen magas arány. Okkal gondolhatjuk, hogy ilyen feltételek mellett egy sztrájk szinte észrevehetetlenné válik, mivel jó esetben a vonatoknak csak a harmada kerül ki a forgalomból. Ez igaz. De hol van az leírva, hogy a lakosságot alapvetően érintő tevékenységnek minősül a jegyellenőrzési szolgáltatás? A vonat közlekedtetése, az utasok szállítása alapvető szolgáltatás, de ésszerűen melyik bíró követelné meg a még elégséges szolgáltatás keretében, hogy a jegyvizsgáló ellenőrizze, hogy ki vett jegyet? A bíró azt fogja vizsgálni, hogy az előírt számban elindulnak-e a vonatok, és hogy az utasok biztonságát a személyzet szavatolta-e. Véleményem szerint a jegyellenőrzések felfüggesztése olyan gazdasági hátrányt jelentene, mely hamar a tárgyalóasztalhoz ültetné a munkáltatót. Egy élelmes szakszervezet akár meg is hirdethetné, hogy mely vonalakon marad el a jegyellenőrzés. Látható, hogy a sztrájk lényegi eleme: a kár okozása vagy legalábbis a kilátásba helyezése megvalósul, ugyanakkor a lakosság sem szenvedi el a sztrájk következményeit.
Jó példa az első látásra szűk, de valójában széleskörű mozgástér lehetőségét rejtő jogintézményre az úgynevezett békekötelem is. Ez az – egyébként ésszerű – jogintézmény nem új keletű, már a Sztrájktörvény korábban hatályos változatában is szerepelt. A békekötelem azt jelenti, hogy a felek a kollektív szerződés hatálya alatt, annak tartalmával összefüggésben nem lépnek fel egymással szemben munkaharci eszközökkel. Más szóval, a szakszervezet nem indíthat sztrájkot olyan témában, melyről kollektív szerződésben már megállapodott. Ez azonban véleményem szerint nem zárja ki, hogy a munkavállalói oldal sztrájkba kezdjen: a békekötelem ugyanis kizárólag a kollektív szerződést megkötő szakszervezeteket köti. Hogyan vállalhatná a békés hallgatást az a szakszervezet, amely részt sem vett a kollektív megállapodás megkötésében? Tehát nem istentől elrugaszkodott az az ötlet, amely szerint, ha a békekötelem miatt az egyik szakszervezet keze meg van kötve a sztrájk indításában, akkor egy „külsős” szakszervezet indítsa el a munkabeszüntetést. Egyes jogirodalmi álláspontok ezt lehetetlennek tartják, mondván, a békekötelem hatálya minden szakszervezetre kiterjed. Én azonban úgy vélem, hogy ahogyan a „külsős” szakszervezetnek módosító javaslat tételére is van törvény adta lehetősége, úgy ennek érvényre juttatása érdekében sztrájkot is indíthat.
Jogalkotási javaslatok
A hatályos törvényt kielégítőnek minősíteni elhamarkodott kijelentés lenne. A Sztrájktörvény ugyanis elnagyolt, tele bizonytalansággal és belső ellentmondással. Ezúttal nem a szakszervezetis szól belőlem: most nem azért illetem kritikával a jogszabályt, mert a munkavállalói jogokat korlátozza, hanem azért, mert következetlen, és mert számos garanciális szabályt mellőz. Nélkülözi a gyors és hatékony eljárás építőköveit, ami azon túl, hogy előnytelen a munkavállalóknak, jogbizonytalansághoz is vezet.
A törvénnyel kapcsolatos problémák nem korlátozhatóak a 2010. évi módosítás fő újításaira, azaz arra, hogy a sztrájkot már az is jogellenessé teszi, ha az együttműködés vagy az elégséges szolgáltatás kötelezettsége sérül. Sajnos rengeteg olyan probléma van, ami már 1989 óta velünk él, és már nagyon régen itt lenne az ideje, hogy a jogalkotó kezdjen vele valamit.
Például felmerül az az egyszerűnek tűnő kérdés, hogy ki jogosult sztrájkolni? A törvény szerint a dolgozók. Dolgozók. Nem munkavállalók, hanem dolgozók. Ezt a fogalmat azonban a hatályos jogrendszer nem ismeri. Dolgozó a munkavállaló, de dolgozó a megbízási szerződéssel foglalkoztatott is. Felmerül a kérdés, hogy sztrájkolhat-e a megbízási szerződést kötött magánszemély, vagy csak a munkavállalók tehetik ezt? Véleményem szerint, mivel a törvény a „dolgozó” szót használja, s mert éppen a megbízási jogviszonyban állók válhatnak a leginkább kiszolgáltatottá, a munkabeszüntetés joga megilleti őket is. Ebben a kérdésben a jogászok sem jutottak megegyezésre, viszont abban egyetérthetünk, hogy ez az évtizedes probléma és bizonytalanság megérdemelné, hogy átgondolt jogalkotással kezeljék.
Fontosabb aktuális kérdés a sztrájk során elkövetett jogsértések vizsgálatának kérdése. Ha áttekintjük a törvényt, furcsa eljárásjogi egyenlőtlenség ötlik a szemünkbe: a munkáltató és a munkavállalói oldal eljárási fegyveregyenlőtlensége. Ha a sztrájkolók megsértik az együttműködési kötelezettségüket (bármit jelentsen is ez), a munkáltató máris rohanhat a bírósághoz, hogy a sztrájk jogellenességének megállapítását kérje, és a bíróság dönteni is fog, öt napon belül, nem peres eljárásban. Ehhez képest, ha a munkáltató cselekszik felróhatóan, a munkavállalói oldal előtt jóformán csak a peres eljárás lehetősége marad. Ez viszont éveket vehet igénybe. Belátható, hogy ez a megoldás tökéletesen alkalmatlan a hatékony jogorvoslatra. Hiányzik tehát a hatékony, gyorsan reagálni képes jogorvoslati fórum, mely a sztrájk idején elkövetett jogsértések vizsgálatára lenne hivatott.
Pedig nem is kellene óriás jogalkotói bravúr a megoldáshoz. Még ha az állam azon az állásponton van is, hogy nem áldoz külön apparátust a civakodó szakszervezetek és munkaadók sztrájkügyeire – amivel mélységesen egyetértek -, akkor is akadna megoldás bőven. A munkajog ismeri az egyeztető bizottságok intézményét. E vitás felektől független testület feladata a gyors és pártatlan döntéshozatal. A testület tagjait a vitás felek delegálják, és a döntésnek a felek alávetik magukat. A bizottság létrehozása a Munka Törvénykönyve szerint – két esetkör kivételével – önkéntes. Véleményem szerint amennyiben a törvény a jogszerű sztrájk feltételéül szabná a döntőbizottság előzetes létrehozását, az egyszerre szolgálná a munkáltató és a munkavállalók érdekét. Lehetővé tennénk a kiszámítható és gyors döntéshozatalt, és megelőznénk ezzel a hosszú hónapokig elhúzódó jogvitákat.
A jogalkotás által megteendő lépések között kell említést tennem a szakszervezeti kifogás intézményéről. A szakszervezeti kifogás mára már történelem, mivel a 2012. évi Munka Törvénykönyve a jogintézményt megszüntette. Röviden térek csak ki a kifogás fogalmára:
A szakszervezeti kifogás (vétó) az érdekképviseletek fegyvere volt kollektív jogi jogsérelmet jelentő munkáltatói intézkedések ellen, ha az intézkedéssel szemben a munkavállaló nem kezdeményezhetett jogvitát. Más szóval: A szakszervezet bírósághoz fordulhatott, ha a munkáltató intézkedését kollektív jogi szempontból sérelmesnek találta.
A bíróság nemperes eljárásban, pár nap leforgása alatt meghozta a döntését. Ez a lehetőség mára megszűnt. Az okok hátterében véleményem szerint a kifogás intézményével való rendszeres visszaélés volt: a szakszervezetek olykor akkor kifogással éltek, ha a jogszerűség kérdése fel sem merült. A kifogás intézménye azonban kiválóan alkalmazható eszköz volt a sztrájkok idején a jogellenes munkáltatói intézkedések gyors és hatékony bírói kivizsgálására: Ha a munkáltató a sztrájk idején jogszabállyal vagy kollektív szerződéssel ellentétesen járt el, megsértve ezzel a sztrájkkal kapcsolatos munkáltatói kötelezettségeit, a szakszervezet kifogást nyújthatott be. Ha a kifogás eredménytelen volt, a bíróság néhány nap alatt eldöntötte a kérdést. Ez a lehetőség már nem áll rendelkezésre, és nincs okunk feltételezni, hogy valaha is visszatér. Azonban talán arra van remény, hogy a szakszervezeti vétó, a kifogás – részben- visszatérjen a munkajogba a „sztrájkkifogás” intézményének formájában. A sztrájk során felmerülő, bármely fél részére elkövetett sérelmek gyors és hatékony kivizsgálására kiválóan alkalmas lenne egy ilyen intézmény.
A munkaügyi ellenőrzés a sztrájkkal kapcsolatos egyes munkáltatói visszaélések vizsgálatának is kiváló fóruma lehet. A sztrájk szükségszerűen kapcsolatban áll olyan kérdésekkel is, melyek a munkaügyi felügyeleti hatáskörbe tartoznak. A munkaügyi ellenőrzésről szóló törvény deklarálja, hogy a törvény „a jogszabályi feltételeknek meg nem felelő foglalkoztatás, illetve munkavállalás visszaszorítására, valamint a munkavállalók és érdekképviseleti szervei jogainak védelmére” jött létre. A törvény 2011. december 31-ig tartalmazta a felügyelet jogát arra, hogy a kollektív jogok érvényesülését vizsgálja. A hatóság igénybe vételének lehetősége a jogbiztonság és a rendezett munkabeszüntetés célját szolgálná a sztrájkokkal kapcsolatosan. Elegendő lenne a munkaügyi ellenőrzésről szóló törvény 3.§-nak valamelyik hatályon kívül helyezett pontja helyén egy olyan jogosítványt biztosítani a szervezetnek, mely felhatalmazná a sztrájkkal kapcsolatos munkáltatói kötelezettségek megtartásának vizsgálatára. A munkáltatói kötelezettségek vizsgálatát lehetővé tevő módosítás már önmagában jelentős hozzájárulás lenne a fegyveregyenlőtlenség tompításához. Egy ilyen hatáskör nem jelentene a munkaügyi hatóság számára újdonságot és – tekintettel a sztrájkok alacsony számára – jelentős megterhelést.
Végezetük szót ejtenék a szolidaritási sztrájkkal kapcsolatos kihívásokról is. Sajátos munkabeszüntetési forma ez. Sajátos, mert az ilyen sztrájkban olyanok vesznek részt, akik nem a saját szociális-gazdasági érdekeikért, hanem tőlük független munkáltatók dolgozóiért állnak ki. Láthatjuk, hogy igencsak pikáns helyzet áll elő: Adva van egy munkáltató – például egy húsfeldolgozó – aminél béremelésért folytatott sztrájk van. Egy másik munkáltatónál – legyen ez a példa kedvéért egy cipőüzem – a munkavállalók úgy döntenek, hogy sztrájkba lépnek. A cipőüzem dolgozóinak nincs gondja a munkáltatóval: tisztességes bért kapnak, szabadságra mehetnek és a munkakörülmények is megfelelőek. Mégis, a szolidaritási sztrájk alapján az „ártatlan” munkáltató fog kárt elszenvedni egy olyan követelés miatt, amit nem a saját dolgozói terjesztettek be ellene, hanem vadidegen munkavállalók egy tőle teljesen független munkáltatóval szemben. Véleményem szerint a gazdasági hátrány okozása irreálisan nagy hátrány abban az esetben, amikor a szolidaritási sztrájkot elszenvedő munkáltató eleve nincs abban a helyzetben, hogy a befolyásolja az elsődleges – azaz tőle teljesen független – konfliktust. Indokolt lenne tehát a szolidaritási sztrájk újraszabályozása. Félreértés ne essék, a szolidaritási sztrájk hasznos és fontos elem, és nem mellőzhető a jogrendszerből. De a szolidaritási sztrájk hatókörét újra kell kodifikálni, mivel a „sztrájk” szó alatt a hazai jog kizárólag a munkabeszüntetést érti, azonban számos más, alkalmasabb eszköz is szóba jöhet a szolidaritás kifejezésére.
A nemzetközi gyakorlat szerint a szolidaritási sztrájk nem jár együtt munkabeszüntetéssel. A szolidaritási sztrájk körében az alábbi lehetőségek adódnak a külföldi sztrájkjogokban: aláírások gyűjtése, előírások teljes betartása (engedelmességi akció), szolidaritást kifejező öltözék vagy jelzés használata, a munkáltató termékének megvásárlásakor vagy szolgáltatásának igénybe vételekor osztott tájékoztató és matrica.
Ezek az eszközök véleményem szerint indokolt és arányos megoldások a szolidaritás kifejezésére.
A hazai sztrájkjogi szabályozás alapos felülvizsgálatra szorul, a munkavállalók és a munkáltatók, de a jogbiztonság érdekében is. Bízom benne, hogy a cikkben említett megoldási javaslatok jó vitaindítónak bizonyulnak, és megindulhat a párbeszéd egy átgondoltabb és korszerűbb szabályozás felé.
A cikk az Új Egyenlőségen megjelent azonos című írás szerkesztett változata.
Balczer Balázs, a Vasutasok Szakszervezetének jogtanácsosa
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
