Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kis mozgalomtörténet: A magyar képzőművészet helyzetéről

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.
Ez a cikk több mint 3 éves.

A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) neve a kultúrában minimálisan is jártas magyar polgárok számára olyan ismerősen cseng, annyira megszoktuk már az alatt a jó pár év alatt, mióta kénytelenek vagyunk egyre terjeszkedő hatalmának árnyékában élni, hogy szinte csak akkor szembesülünk e monstrum végtelenül irracionális jellegével, amikor például  el kell magyaráznunk ezt az egészet egy külföldi barátunknak.

Fotók: Csoszó Gabriella / Freedoc

Viszonylag ritka képződményről van szó, és a fejlett világban szinte teljesen ismeretlenek a hasonló, nyíltan ideológiai alapú, államilag működtetett kulturális struktúrák. Ugyanígy ritka az olyan jelentős hatalommal rendelkező kultúrpolitikai szereplő, aki olyan nyíltan vállalja és ki is mondja, hogy fütyül a demokráciára, mint Fekete György, az MMA elnöke.

KULTÚRPOLITIKAI MÉRFÖLDKÖVEK

2011-ben a Magyar Művészeti Akadémia, egy korábban kicsiny és jelentéktelen egyesület, köztestületi státuszt kapott, azaz a Magyar Tudományos Akadémiának megfelelő felhatalmazásokat és jogokat. 2012. január 1-én lépett életbe a második Orbán-kormány által konstruált, önmagában is problematikus alaptörvény, amelybe az MMA is belekerült. Azóta is rendszeresen hangsúlyozzák funkciójukat a magyar kultúrában, ami „a létrehozott kulturális értékek védelme, különösen a nemzet művészeti hagyományainak megőrzése, átörökítése és bemutatása”. Fekete György többször is nyíltan fejtegette, hogy az MMA-tagság feltétele az „egyértelműen nemzeti érzület”. 2012 őszén a magyar kormány 2,5 milliárd forintot (8 millió eurót) injektál az MMA-ba, amely összeg azóta évről évre nő, ahogy ez megfigyelhető az MMA költségvetésében.

2013 nyarán bezárják a Műcsarnokhoz tartozó és 1912-óta működő  Ernst Múzeumot, és helyén télen a Robert Capa Központ nyílik meg. 2013 őszén a folyamatosan emelkedő éves költségvetés mellé olyan, addig az állam birtokában lévő intézmények tulajdonjogát kapja meg ajándékba az MMA, mint a Műcsarnok, a Pesti Vigadó és a Hild-palota.

2015 végén egy törvénymódosítás útján döntéshozó helyzetbe hozzák az MMA-t a Nemzeti Kulturális Alapon belül, úgy, hogy a különböző kollégiumokban a miniszteri szavazati egyharmad mellett további egyharmaddal, tehát kétharmados többséggel fog ezentúl diszponálni, az állami klientúra  az állami kulturális támogatások elosztásákor.

AUTORITER KÖVETKEZETESSÉG

Mi is az alapvető probléma ezekkel a döntésekkel és mi a következménye mindennek a magyar képzőművészetre? Ha alaposabban szemügyre vesszük a kultúrában bekövetkező változásokat, nyilvánvaló, hogy ugyanaz a szellemiség hatja át az itt jellemző autoriter irányítást, mint a társadalom többi területét irányító szerveket és intézkedéseket. Tekintsük át a hazai képzőművészet helyzetét részletesen, így nem marad kétségünk afelől, hogy nyíltan ideologikus és az aktuális kormányzat politikáját alátámasztó szellemiségről van szó.

Ott van egyrészt az intézményesített korrupció.

A törvények egyéni szándékokhoz történő átalakítása, illetve új, az intézménytörténeti folyamatosságot figyelmen kívül hagyó törvényekkel és rendeletekkel való kormányzás. Szakmai kérdésekben az adott területen tevékeny szakemberek álláspontjának teljes figyelmen kívül hagyása, az egyeztetések megkerülése vagy nyílt visszautasítása. Illetve előre lejátszott kimenetelű, pusztán a legitimációt kikényszeríteni hivatott kirakategyeztetések és a velük járó manipulációk. A demokratikus működés szimulálása.

A közjavak elosztása egy jól meghatározott klientúra-rendszerben. A követelmény nem az egyéni produktum minősége, hanem sokkal inkább a világnézeti rokonság és a lojalitás a jelenlegi rendszerhez.

A fentiek következménye pedig, ahogy más területeken is, , országunk államilag finanszírozott oktatással szakképzett rétegének leépítése, kivéreztetése, másképp szólva:

A JÖVŐ FELÉLÉSE

Mit is jelent ez a gyakorlatban? A fiatalabb generációk, akik nem szeretnék magukat világnézeti alapon elkötelezni magukat, hanem pusztán professzionális kérdésnek tekintik a kultúracsinálást, olyan prekárius, bizonytalan élethelyzetben kénytelenek dolgozni, ami talán a rendszerváltást követően eddig még sohasem volt ilyen kiélezett. Ez a körülmény persze nem csak a fiatalokra van hatással, hanem a középkorú generáció életét és karrierlehetőségeit is nagyjából a rendszerváltás óta nem  látott mértékben korlátozza. Persze nem írható minden a magyar kormány számlájára, hiszen ez részben illeszkedik a nemzetközi tendenciába is amennyiben  a fiatal munkások és értelmiségiek, köztük  a kulturális munkások kiszolgáltatott helyzete nyugaton is éppúgy megfigyelhető, mint a környező kelet-európai országokban.

Amiben a kormánynak felelőssége van, az ennek a helyzetnek a szélsőségekig való kiélezése.

del.jpg

Forrás: IndexFekete György looking at things

Ha megtekintjük a MMA akadémikusainak összetételét, a 35 éven aluli tagokat nagyítóval kell keresnünk, a nők aránya 16%, ami ugyan a parlamenti 9%-os arányhoz képest talán egy fokkal jobb, és aminek persze megvan a sajnálatos oka és hagyománya országunkban. Ezek a számok önmagukban is nagyon beszédesek azzal kapcsolatosan, hogy a magyar kormány – és szellemi rokona, az MMA – hogyan viszonyul a nők szerepéhez a társadalomban.

Kis Mozgalomtörténet – sorozat a Kettős Mércén

Mit érdemes tudni a közelmúlt magyar mozgalmiságáról, civil küzdelmeiről? Mit érdemes nem elfelejteni? Januárban indult, Kis mozgalomtörténet sorozatunkban a Humán Platform Watchdog programjában készült szövegekből adunk közre, amelyek átfogó képet próbálnak nyújtani az elmúlt évtizedek legfontosabb civil kihívásairól és küzdelmeiről.

Felelevenítik többek között, kik csinálták és kik csinálták ki a zöldmozgalmat az elmúlt 25 évben; hogy mi marad egy szétvert drogpolitika helyén; hogy milyen lakáspolitika nélkül élni a lakhatási válságban; mit jelentett az MMA megjelenése a képzőművészetben; és hogyan alakultak az LMBT+ mozgalom céljai és keretei a rendszerváltás óta.

Az egyes területek szakértői írnak olyan összefüggésekről, amelyek könnyedén elveszhetnek a végtelen hírfolyamokban és kollektív emlékezetünkben.

TILTAKOZÁSOK

Az olvasóban talán már érik a kérdés: „Nem voltak olyanok, akik megpróbálták ezt az egészet megállítani vagy legalább tiltakozni ellene?”

Hát persze, hogy voltak, próbáltak tiltakozni különböző módszerekkel, és sajnos őszintén megvallva, kevés hatékonysággal, amely nem szándékuk tisztaságát kérdőjelezi meg vagy következetességük hiányának tudható be, hanem sokkal inkább a szakma belső megosztottságának és gyenge érdekérvényesítő képességének.

STRUKTURÁLIS VÁLASZKÍSÉRLETEK

A tiltakozó akciók számbavételén túl fontos lenne látni, hogy milyen strukturális válaszokat tudtunk megfogalmazni a jelenlegi válságból adódó kérdésekre?

A magyar kultúra erős állami függése a finanszírozás tekintetében az intézménytörténeti múltnak köszönhető. A rendszerváltást követő erős gazdasági támogatásnak köszönhetően nagy kulturális fellendülés volt megfigyelhető, azonban az alkotói szabadság és szólásszabadság folyamatosan elapadt, kiszolgáltatva ezzel a kulturális szféra dolgozóit. Mindezen túl a jelenlegi magyar kormány retorikájával egyre problematikusabb lehet azonosulni, ez pedig felvet morális kérdéseket is.

Szabad-e állami pénzekre pályázni egy olyan kormányhoz, amely szöges ellentétét képviseli mindannak, amit gondol és hisz a kulturális munkás mint magánszemély és mint szakember?

Az „egyértelmű nemzeti érzület” prioritássá tétele bizony továbbra sem elfogadható a kortárs kultúrát meghatározó számos szereplőnek, és hogy ki hol húzza meg a határt a hivatalos kultúrpolitikával és annak intézményeivel való együttműködésben személyes érvényesülése érdekében, azt a lelkiismeretre és morális érzékre bízhatja mindenki. Ez az alaphangulat és szemlélet tördeli tovább az amúgy is megosztott kulturális mezőt, és jól tudjuk, hogy ez nem csak a képzőművészetre igaz. Általánosságban azonban elmondhatjuk, hogy a fent tárgyalt morális szempontok mellett sokan érvelnek az államtól való függetlenedés mint kívánatos és önmagában értékes, fontos cél mellett, amely egyértelműen a piaci szereplők bevonását jelenti az előtte civil és értékközpontú kulturális térbe. Megoszlanak a vélemények, hogy ez valóban korszerűsítésként fogható-e fel

vagy pusztán a neoliberális gazdaságpolitikában való túlélésként, a sajátos piaci szempontok szerint működő „racionális” „kisebbik rossz” választásaként,

amely csupán más kulturális és gazdasági erőktől való függést fog jelenteni. Ezek a viták tovább fragmentálják a művészeti mező politikai tájképét, miközben az alapkérdések más területeken is ugyanezek: hogyan rendelkezhetnénk igazságosabban  a közjavak és közpénzek felett?

off.jpg

Az OFF Biennálé volt az első olyan alakzat, amely megpróbált intézményi választ adni, egyben mozgósítani, és ezzel egy hipotézist is tesztelni, nevezetesen azt, hogy létrehozható-e egy olyan kiemelkedő szakmai színvonalú biennálé, állami források és intézmények használata nélkül. Különböző pályázati forrásokból, felajánlásokból és nagy mennyiségű önkéntes munkával valósult meg 2015 tavaszán, és nagy sikerének köszönhetően valamint a pozitív külföldi visszhang eredményeként már elkezdődtek a szervezési munkálatok a 2017-es, második biennáléra is.

A Teleport Galéria olyan fiatal kurátorok által kezdeményezett projekt, amelynek központi, állásfoglalásnak is tekinthető koncepciója, hogy olyan intézményekben valósítson meg a fiatal kortárs művészek legjavának részvételével kiállításokat, „amelyek a 60-as, 70-es évek progresszív művészeti diskurzusában fontos jelentéssel bírtak, de napjaink képzőművészeti kiállítási gyakorlata számára már kevéssé jelentősek”. Ennél a kezdeményezésnél is egyértelmű az intézményi átalakulásra adott, gesztusértékű és konstruktív válasz, amely felteszi a maga kérdéseit a kultúra hozzáférhetőségével kapcsolatban is.

kepzo_pic04.jpg

A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE) nagy intézményi múltra visszatekintő szervezet, amelynek fontos szerepe van  a kortárs képzőművészet szereplőinek utánpótlásában. Igen ritka képződmény a világon, hiszen állami forrásokból fenntartott, ugyanakkor civil és független szervezet, amely a fiatal és pályakezdő művészek szakmai integrálásának céljából jött létre 1958-ban, és látja el ezen funkcióját a mai napig. Érdekképviseletkéntrendszeresen kritizálta és kritizálja az MMA tevékenységét és terjeszkedését. Ennek megfelelően állami támogatása is egyre csökkent, így az aktuális vezetőség 2016 elején fórumot hívott össze az NKA átalakításával kapcsolatban, majd pedig meghozta döntését, hogy nem pályázik többé a Nemzeti Kulturális Alaphoz, az MMA térnyerése elleni tiltakozásképpen.

Az ACAX-ot 2006-ban alapította Bencsik Barnabás, aki a Ludwig Múzeumból való távozása után ide mentette át tapasztalatait és szakértelmét, és  rendszeres  szakmai programjaival fontos szerepe lett a magyar művészeti színtér nemzetközi közegben való pozícionálásában. A Kecske utcai Műteremházban működtetett residency-programjával számos kiemelkedő nemzetközi művésznek adott lehetőséget Budapesten való alkotásra.

Az alternatív források felkutatásában és ezzel párhuzamosan az alternatív intézményrendszer kiépülésében nagyon fontos szerepet játszik a szakmán belüli szolidaritás is, a fent említett piac felé való óvatos nyitáson túl. Ennek ellenére nem spórolhatjuk meg majd az autentikus művészeti intézményrendszer (és ebben benne foglaltatik a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, a Robert Capa Központ és a többi intézmény) reformját sem, azután, hogy az MMA remélhetőleg széthullik a belé kódolt korosztályi sajátosságaiból adódóan – és ahogy az a rigid és nem produktív struktúrákkal az lenni szokott.. Az erről folyó diskurzus ugyan még gyerekcipőben jár, de közös érdeke a kulturális szakmának, hogy mire ez bekövetkezik, már legyenek tervei és elképzelései arról, hogy milyen igazságos kultúrpolitikai programmal tud Magyarország beilleszkedni az egyetemes művészeti diskurzusba.

Básthy Ágnes

A szerző szociológus és képzőművész, 2015 óta a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület vezetőségi tagja.