A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) neve a kultúrában minimálisan is jártas magyar polgárok számára olyan ismerősen cseng, annyira megszoktuk már az alatt a jó pár év alatt, mióta kénytelenek vagyunk egyre terjeszkedő hatalmának árnyékában élni, hogy szinte csak akkor szembesülünk e monstrum végtelenül irracionális jellegével, amikor például  el kell magyaráznunk ezt az egészet egy külföldi barátunknak.

Viszonylag ritka képződményről van szó, és a fejlett világban szinte teljesen ismeretlenek a hasonló, nyíltan ideológiai alapú, államilag működtetett kulturális struktúrák. Ugyanígy ritka az olyan jelentős hatalommal rendelkező kultúrpolitikai szereplő, aki olyan nyíltan vállalja és ki is mondja, hogy fütyül a demokráciára, mint Fekete György, az MMA elnöke.

KULTÚRPOLITIKAI MÉRFÖLDKÖVEK

2011-ben a Magyar Művészeti Akadémia, egy korábban kicsiny és jelentéktelen egyesület, köztestületi státuszt kapott, azaz a Magyar Tudományos Akadémiának megfelelő felhatalmazásokat és jogokat. 2012. január 1-én lépett életbe a második Orbán-kormány által konstruált, önmagában is problematikus alaptörvény, amelybe az MMA is belekerült. Azóta is rendszeresen hangsúlyozzák funkciójukat a magyar kultúrában, ami „a létrehozott kulturális értékek védelme, különösen a nemzet művészeti hagyományainak megőrzése, átörökítése és bemutatása”. Fekete György többször is nyíltan fejtegette, hogy az MMA-tagság feltétele az „egyértelműen nemzeti érzület”. 2012 őszén a magyar kormány 2,5 milliárd forintot (8 millió eurót) injektál az MMA-ba, amely összeg azóta évről évre nő, ahogy ez megfigyelhető az MMA költségvetésében.

2013 nyarán bezárják a Műcsarnokhoz tartozó és 1912-óta működő  Ernst Múzeumot, és helyén télen a Robert Capa Központ nyílik meg. 2013 őszén a folyamatosan emelkedő éves költségvetés mellé olyan, addig az állam birtokában lévő intézmények tulajdonjogát kapja meg ajándékba az MMA, mint a Műcsarnok, a Pesti Vigadó és a Hild-palota.

2015 végén egy törvénymódosítás útján döntéshozó helyzetbe hozzák az MMA-t a Nemzeti Kulturális Alapon belül, úgy, hogy a különböző kollégiumokban a miniszteri szavazati egyharmad mellett további egyharmaddal, tehát kétharmados többséggel fog ezentúl diszponálni, az állami klientúra  az állami kulturális támogatások elosztásákor.

AUTORITER KÖVETKEZETESSÉG

Mi is az alapvető probléma ezekkel a döntésekkel és mi a következménye mindennek a magyar képzőművészetre? Ha alaposabban szemügyre vesszük a kultúrában bekövetkező változásokat, nyilvánvaló, hogy ugyanaz a szellemiség hatja át az itt jellemző autoriter irányítást, mint a társadalom többi területét irányító szerveket és intézkedéseket. Tekintsük át a hazai képzőművészet helyzetét részletesen, így nem marad kétségünk afelől, hogy nyíltan ideologikus és az aktuális kormányzat politikáját alátámasztó szellemiségről van szó.

Ott van egyrészt az intézményesített korrupció.

A törvények egyéni szándékokhoz történő átalakítása, illetve új, az intézménytörténeti folyamatosságot figyelmen kívül hagyó törvényekkel és rendeletekkel való kormányzás. Szakmai kérdésekben az adott területen tevékeny szakemberek álláspontjának teljes figyelmen kívül hagyása, az egyeztetések megkerülése vagy nyílt visszautasítása. Illetve előre lejátszott kimenetelű, pusztán a legitimációt kikényszeríteni hivatott kirakategyeztetések és a velük járó manipulációk. A demokratikus működés szimulálása.

A közjavak elosztása egy jól meghatározott klientúra-rendszerben. A követelmény nem az egyéni produktum minősége, hanem sokkal inkább a világnézeti rokonság és a lojalitás a jelenlegi rendszerhez.

A fentiek következménye pedig, ahogy más területeken is, , országunk államilag finanszírozott oktatással szakképzett rétegének leépítése, kivéreztetése, másképp szólva:

A JÖVŐ FELÉLÉSE

Mit is jelent ez a gyakorlatban? A fiatalabb generációk, akik nem szeretnék magukat világnézeti alapon elkötelezni magukat, hanem pusztán professzionális kérdésnek tekintik a kultúracsinálást, olyan prekárius, bizonytalan élethelyzetben kénytelenek dolgozni, ami talán a rendszerváltást követően eddig még sohasem volt ilyen kiélezett. Ez a körülmény persze nem csak a fiatalokra van hatással, hanem a középkorú generáció életét és karrierlehetőségeit is nagyjából a rendszerváltás óta nem  látott mértékben korlátozza. Persze nem írható minden a magyar kormány számlájára, hiszen ez részben illeszkedik a nemzetközi tendenciába is amennyiben  a fiatal munkások és értelmiségiek, köztük  a kulturális munkások kiszolgáltatott helyzete nyugaton is éppúgy megfigyelhető, mint a környező kelet-európai országokban.

Amiben a kormánynak felelőssége van, az ennek a helyzetnek a szélsőségekig való kiélezése.

Ha megtekintjük a MMA akadémikusainak összetételét, a 35 éven aluli tagokat nagyítóval kell keresnünk, a nők aránya 16%, ami ugyan a parlamenti 9%-os arányhoz képest talán egy fokkal jobb, és aminek persze megvan a sajnálatos oka és hagyománya országunkban. Ezek a számok önmagukban is nagyon beszédesek azzal kapcsolatosan, hogy a magyar kormány – és szellemi rokona, az MMA – hogyan viszonyul a nők szerepéhez a társadalomban.

TILTAKOZÁSOK

Az olvasóban talán már érik a kérdés: „Nem voltak olyanok, akik megpróbálták ezt az egészet megállítani vagy legalább tiltakozni ellene?”

Hát persze, hogy voltak, próbáltak tiltakozni különböző módszerekkel, és sajnos őszintén megvallva, kevés hatékonysággal, amely nem szándékuk tisztaságát kérdőjelezi meg vagy következetességük hiányának tudható be, hanem sokkal inkább a szakma belső megosztottságának és gyenge érdekérvényesítő képességének.

• A Szabad Művészek csoport 2012 decemberében alakult a Fiatal Képzőművészek Stúdió művészeti hallgatóiból és leendő potenciális, vagy gyakorló kulturális munkásokból (művészekből, kurátorokból, esztétákból). Ez a csoportosulás és vonzáskörzete az, amely konzekvensen és kreatív potenciállal feltöltve szervez tiltakozó akciókat, valamint több blogon keresztül, úgy mint a NEMMA és 0m2, konstruktívan gyűjtik össze és kommentálják a kultúrpolitikai eseményeket.
• 2013. január 10-én indult a Kívül tágas projekt, amelynek szervezői kortárs magyar művészeket kértek fel, hogy reagáljanak Magyarország kultúrpolitikai életben illetve politikai közérzetében történt változásokra. A projekt 2014. január 2-án zárult hivatalosan.

• 2013. április 19-én a Tranzit.hu elindítja Akciónap-sorozatát, amely egy éven keresztül, havi rendszerességgel, fórum formájában igyekszik reagálni a kultúrpolitikai helyzetre, főként, de nem kizárólag képzőművészeti szervezetek bevonásával. A projekt célja „elsősorban gyakorlati eszközök megosztása, taktikai koalícióépítés, a politikai tájékozódás elősegítése, egy olyan eseménysorozat létrehozása, amely az érintettek bevonásával szerveződik, és egyben közvetít a nem képzőművészeti területén aktív érdekérvényesítő csoportok és személyek között”.
• 2013. május 9-én az Összefogás a kortárs művészetért csoport egy hosszú demonstrációt szervezett a Ludwig Múzeum lépcsőjének elfoglalásával, amellyel a Ludwig Múzeum igazgatói pályáztatási folyamatának titkosítása ellen demonstráltak, valamint szakmai párbeszédet generálva nyomást szerettek volna gyakorolni a kulturális döntések terén.
• Másik látványos tiltakozó akciójuk, 2013. október 8-án a Műcsarnok szimbolikus temetése volt.

• 2014. március 14-én a A Szabad Művészek csoport a Vigadó épületének MMA-hoz történő csatolása ellen tiltakozva az épület előtt polgári engedetlenségi akciót, élő performanszot szervezett. Az aktivistákat a rendőrök vitték el.
• 2015. november 5-én szintén ez a csoport az MMA közgyűlésén próbált vitát kezdeményezni az akkor már körvonalazódó NKA-t érintő változásokról, amelyben az MMA kiterjedt hatalmi pozícióba került. Mivel a kísérlet botrányba fulladt, a csoport másnap közleményben reagált a történtekre.

STRUKTURÁLIS VÁLASZKÍSÉRLETEK

A tiltakozó akciók számbavételén túl fontos lenne látni, hogy milyen strukturális válaszokat tudtunk megfogalmazni a jelenlegi válságból adódó kérdésekre?

A magyar kultúra erős állami függése a finanszírozás tekintetében az intézménytörténeti múltnak köszönhető. A rendszerváltást követő erős gazdasági támogatásnak köszönhetően nagy kulturális fellendülés volt megfigyelhető, azonban az alkotói szabadság és szólásszabadság folyamatosan elapadt, kiszolgáltatva ezzel a kulturális szféra dolgozóit. Mindezen túl a jelenlegi magyar kormány retorikájával egyre problematikusabb lehet azonosulni, ez pedig felvet morális kérdéseket is.

Szabad-e állami pénzekre pályázni egy olyan kormányhoz, amely szöges ellentétét képviseli mindannak, amit gondol és hisz a kulturális munkás mint magánszemély és mint szakember?

Az „egyértelmű nemzeti érzület” prioritássá tétele bizony továbbra sem elfogadható a kortárs kultúrát meghatározó számos szereplőnek, és hogy ki hol húzza meg a határt a hivatalos kultúrpolitikával és annak intézményeivel való együttműködésben személyes érvényesülése érdekében, azt a lelkiismeretre és morális érzékre bízhatja mindenki. Ez az alaphangulat és szemlélet tördeli tovább az amúgy is megosztott kulturális mezőt, és jól tudjuk, hogy ez nem csak a képzőművészetre igaz. Általánosságban azonban elmondhatjuk, hogy a fent tárgyalt morális szempontok mellett sokan érvelnek az államtól való függetlenedés mint kívánatos és önmagában értékes, fontos cél mellett, amely egyértelműen a piaci szereplők bevonását jelenti az előtte civil és értékközpontú kulturális térbe. Megoszlanak a vélemények, hogy ez valóban korszerűsítésként fogható-e fel

vagy pusztán a neoliberális gazdaságpolitikában való túlélésként, a sajátos piaci szempontok szerint működő „racionális” „kisebbik rossz” választásaként,

amely csupán más kulturális és gazdasági erőktől való függést fog jelenteni. Ezek a viták tovább fragmentálják a művészeti mező politikai tájképét, miközben az alapkérdések más területeken is ugyanezek: hogyan rendelkezhetnénk igazságosabban  a közjavak és közpénzek felett?

Az OFF Biennálé volt az első olyan alakzat, amely megpróbált intézményi választ adni, egyben mozgósítani, és ezzel egy hipotézist is tesztelni, nevezetesen azt, hogy létrehozható-e egy olyan kiemelkedő szakmai színvonalú biennálé, állami források és intézmények használata nélkül. Különböző pályázati forrásokból, felajánlásokból és nagy mennyiségű önkéntes munkával valósult meg 2015 tavaszán, és nagy sikerének köszönhetően valamint a pozitív külföldi visszhang eredményeként már elkezdődtek a szervezési munkálatok a 2017-es, második biennáléra is.

A Teleport Galéria olyan fiatal kurátorok által kezdeményezett projekt, amelynek központi, állásfoglalásnak is tekinthető koncepciója, hogy olyan intézményekben valósítson meg a fiatal kortárs művészek legjavának részvételével kiállításokat, „amelyek a 60-as, 70-es évek progresszív művészeti diskurzusában fontos jelentéssel bírtak, de napjaink képzőművészeti kiállítási gyakorlata számára már kevéssé jelentősek”. Ennél a kezdeményezésnél is egyértelmű az intézményi átalakulásra adott, gesztusértékű és konstruktív válasz, amely felteszi a maga kérdéseit a kultúra hozzáférhetőségével kapcsolatban is.

A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE) nagy intézményi múltra visszatekintő szervezet, amelynek fontos szerepe van  a kortárs képzőművészet szereplőinek utánpótlásában. Igen ritka képződmény a világon, hiszen állami forrásokból fenntartott, ugyanakkor civil és független szervezet, amely a fiatal és pályakezdő művészek szakmai integrálásának céljából jött létre 1958-ban, és látja el ezen funkcióját a mai napig. Érdekképviseletkéntrendszeresen kritizálta és kritizálja az MMA tevékenységét és terjeszkedését. Ennek megfelelően állami támogatása is egyre csökkent, így az aktuális vezetőség 2016 elején fórumot hívott össze az NKA átalakításával kapcsolatban, majd pedig meghozta döntését, hogy nem pályázik többé a Nemzeti Kulturális Alaphoz, az MMA térnyerése elleni tiltakozásképpen.

Az ACAX-ot 2006-ban alapította Bencsik Barnabás, aki a Ludwig Múzeumból való távozása után ide mentette át tapasztalatait és szakértelmét, és  rendszeres  szakmai programjaival fontos szerepe lett a magyar művészeti színtér nemzetközi közegben való pozícionálásában. A Kecske utcai Műteremházban működtetett residency-programjával számos kiemelkedő nemzetközi művésznek adott lehetőséget Budapesten való alkotásra.

Az alternatív források felkutatásában és ezzel párhuzamosan az alternatív intézményrendszer kiépülésében nagyon fontos szerepet játszik a szakmán belüli szolidaritás is, a fent említett piac felé való óvatos nyitáson túl. Ennek ellenére nem spórolhatjuk meg majd az autentikus művészeti intézményrendszer (és ebben benne foglaltatik a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, a Robert Capa Központ és a többi intézmény) reformját sem, azután, hogy az MMA remélhetőleg széthullik a belé kódolt korosztályi sajátosságaiból adódóan – és ahogy az a rigid és nem produktív struktúrákkal az lenni szokott.. Az erről folyó diskurzus ugyan még gyerekcipőben jár, de közös érdeke a kulturális szakmának, hogy mire ez bekövetkezik, már legyenek tervei és elképzelései arról, hogy milyen igazságos kultúrpolitikai programmal tud Magyarország beilleszkedni az egyetemes művészeti diskurzusba.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!