A dán lány könyv- és filmváltozata nem a valóságot meséli el. Ahogy a könyv szerzője, David Ebershoff mondta, ő meg sem próbált megtörtént eseményeket visszaadni, így ugyanezt természetesen a filmtől sem várhatjuk el. Fikció hasznos és káros, izgalmas és száraz, jó és rossz egyaránt lehet. A dán lány fiktív története sajnos viccnek is rossz. Pedig valószínű, hogy nem annak szánták.
Heteroszexuális, monogám házasság, egy középszerű női művész ünnepelt férfi partnere, akiről kiderül: transzszexuális. Ezek a történet kezdő komponensei, és máris behatároltuk, hová juthatunk: a fókusz itt már nagy valószínűséggel azon lesz, férj-e még a férj, feleség-e a feleség és házasság-e a házasság. Be kell látnunk, hogy ez máris rosszul hangzik, de hát előfordul az ilyesmi a nagyközönségnek szánt filmdrámákkal, különösen, ha azok romantikus szálat is tartalmaznak. A dán lány készítői azonban egy egészen picikét még ennél is tovább mentek. A szexizmussal a realisztikus benyomást, a hősies női önfeláldozással a katarzist adják a nézőnek (ezen a ponton szeretném leszögezni: véletlenül sem Lili karakterére gondolok), a transznemű szereplő életének lehető legmedikalizáltabb bemutatása pedig feltehetően az izgalmakat hivatott biztosítani. A sztereotípiák aztán könnyen emészthetővé teszik az egészet.
Ruha teszi a nőt
Szóval most, hogy megismerkedtünk a szereplőkkel, megtudhatjuk, hogy a feleség, Gerda nagy hiánya a megfelelő festői téma. Hiába festi naphosszat a képeket mindenféle jómódú polgárokról, nem sikerül eladnia semmit. Szerencse, hogy van férje, akivel minden rendben (bár a jelek szerint enyhe arcidegzsába gyötri), így van miből megélniük. A tulajdonképpeni történet azzal indul, hogy Gerda megkéri a férjét, ugorna-e be az aktuális női modell helyettesítésére, amihez cipőt, harisnyát és habos ruhát is a rendelkezésére bocsát. Einar pedig ettől extázisba kerül, de szó szerint. Két perce ugyan még vehemensen tiltakozott, hirtelen mégis cirógatni, ölelgetni, ringatni kezdi a ruhadarabot, légzésszáma felgyorsul, arcának rángásai pedig immár több százszorosra fokozódnak. A kibic néző pedig boldogan konstatálhatja, hogy ő már most látja, mi lesz ebből, hogy itt tényleg ki fog derülni, hogy Einar igazából nő. A ruha az oka, nincs mese! Egyébként is meg lehet figyelni, hogy minden nőnek össze-vissza ráng az arca az utcán.
Így jön létre egy fiktív figura: Lili, aki egyelőre mindenki számára csak egy szerep, „Einar kuzinja”. Hamarosan az is kiderül Lilről, hogy jobban sminkel ugyan, mint Gerda, viszont a rúzstól sóhajtozik. Gerda partnere fokozatosan, pontról-pontra tanulja Lili szerepét, és mindvégig külön személyként kezeli Einar-t és Lilit. Ezen a tanuláson keresztül pedig világos képet kapunk a női létezés lényegéről. Ha kell, Lili a magassarkúban járást gyakorolja, ha arra van szükség, prostituáltat vásárol, akitől megtanulhatja, hogyan kell egy darab húsként viselkednie, vagy éppen titokban felveszi a felesége hálóingét. Miután megbeszélték, hogy Einar/Lili nem csak szorgalmasan gyakorolja az elvárt szerepet, de kellően szép is, Gerda főpróbát javasol Lilinek: őt viszi magával egy összejövetelre a „férje helyett”.
A bál újabb kemény lecke a női szerepről. Csodálkozol, hogy bámulnak? Persze, hogy csodálkozol, ha nem szoktál hozzá, hogy egész életedben bámuljanak. Erre még Gerda mutat rá, aki azonban hamarosan szem elől téveszti Lilit, és a dolgok komolyra fordulnak. Férfiak üldözik, fogdossák engedély nélkül, sőt, akarata ellenére meg is csókolják (hogy az erőszakos csók elkövetőjéről, Henrikről később kiderül, hogy homoszexuális, az igazán az egyetlen queer szál a történetben). Gerda végül megmenti. Szívszorító, ami történik, ráadásul Lili továbbra is mosolyog. Borzalmas, rémes, erőszakos dolgok játszódnak le a szemünk előtt, mégis mosolyog, mert a nők mosolyognak, mert mosolyogni kötelező.
A nők mosolyognak, mert mosolyogni kötelező
„Az nem én vagyok, hanem Lili.”
A történetnek ezen a pontján a főszereplő végérvényesen elfeledkezik a feleségéről. „Milyen volt, Lili jól érezte magát?” – kérdezi a bál másnapján, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a felesége rossz érzéseit, minden kérdését azzal hárítva, hogy azokban Lili az illetékes, akit sajnos nem lehet megkérdezni, mert nincs jelen. Einar nem tartozik felelősséggel Lili tetteiért. Valójában még azt sem kell pontosan tudnia, hogy mit tett Lili egyáltalán. Sőt, Lili nem csak a saját tetteiért felel Einar helyett is, hanem más férfiak tetteiért is. Hiszen a kierőszakolt csók oka is az, hogy „nem voltam mindig én, egyszer csak Lili voltam, és ezt Henrik is látta”. Figyelemre méltó, hogy Einar Lili segítségével egyszerre képes felelősséghárítást és áldozathibáztatást elkövetni. A történetből azonban nem csak az derül ki, hogy Einar önző férj, hanem az is, hogy
Einar és Lili is heteroszexuális.
Nem abból, hogy Lili lefagy, amikor újból találkozik Henrikkel, aki a férfi nevén szólítja. Transzszexuálisként (hús-vér emberként, nem filmszereplőként) ez nagyon is ismerős, önmagában még érthető is lenne (és igencsak logikus az is, ha valaki megijed egy zaklatótól). A korábbról ismert felelősséghárítás itt mégis találkozik a heteroszexizmussal, és innentől párhuzamosan, összefonódva vannak jelen. Einar nem szeret férfiakat, az Lili, aki viszont nem lehet Gerda partnere. A film heteroszexizmusának csúcsa, amikor kiderül, hogy Henrik meleg, és emiatt Lili vele való kapcsolatát nem úgy kell értékelni. Gerda pedig tényleg nem elutasító, csupán felveszi partnere narratíváját, amikor hiábavalóan könyörög, hogy „hadd beszéljen a férjével”. „Nem szól minden rólad!” – magyarázza kétségbeesetten, de hiába. Lili megtagadja tőle a lehetőséget, és tovább kínozza. Igazán zavarban vagyok, mert nem-monogámként nem tudok együttérezni Gerda féltékenységével, transzként pedig a kezdetektől fogva szeretnék szimpatizálni Lilivel, de ilyen bántalmazó viselkedést látva ez egyszerűen képtelenség.
A valóságban Lili Elbe és Gerda Wegener élete Párizs liberális szellemiségű művészeti szalonjaiban zajlott. Kapcsolatuk nem volt monogámnak mondható: Lili műtétjeinek idejére már 26 éve éltek nyitott házasságban, és egyikük sem volt heteroszexuális. Gerda, aki partnerét messze meghaladóan tehetséges művész volt, nyíltan leszbikusként élt Párizsban, és női partnereinek erotikus ábrázolásai is fennmaradtak tőle. Lili halálakor Gerda már nem volt mellette: Olaszországban élt második férjével.
A végkifejlet
nagyon romantikus, nagyon katarktikus és rendkívül szexista. Gerda minden műtétjére elkíséri a partnerét (az „Einar márpedig halott” jellegű abuzív figyelmeztetések ellenére is), nagyon sokszor biztosítja, hogy nem bolond, feleséghez illően hibáztatja magát a helyzetért. Miután az összes érdekét alárendelte, Lili azért felteszi neki a költői kérdést: „hogy érdemeltem ki ennyi szeretetet?” Engem a felháborodásom megmentett, aki erre nem hajlamos, vegyen nagyon mély levegőt a jelenet előtt.
A transzneműség a filmben
két szempontból van bemutatva: az egyik az említett sztereotípiák halmozása. A másik az orvosi szempont. Lilit vizsgálják, besugározzák a heréjét, skizofréniásnak diagnosztizálják, megpróbálják bezárni, perverznek titulálják, végül kétszer kísérleti jelleggel műtik. Ők sem tudják, túléli-e. Nem éli túl. Kiszolgáltatva az orvosi hatalomnak, sorozatos abúzust szenved el, amely nélkül nem nyerhet felvételt a nők táborába. „Most már teljesen önmagam vagyok.” – mondja a második, a film szerint neovaginát kialakító műtétje után, addig tehát „nem volt önmaga”. A hatalom birtokosai visszatartották tőle, amit akart, és szörnyű felvételi vizsgára kényszerítették: attól lett nő, hogy a haláláig erőszakoskodtak vele. Mindezt közben végigszenvedte Gerda is, ahogy azon fáradozott, hogy betöltse saját, önfeláldozó női szerepét.
A színészi játék és a technikai részletek
tényleg lényegtelenek a közvetített üzenetekhez képest. A magyar szinkron, ahol lehet, felerősíti az igen meredek élményt. Egy kicsit legalább affektálósabb. Úgy tűnik, Eddie Redmayne mosolygását is sikerült idegesítőbbé tenni, mert a hangeffektus időnként annyira fura helyen van a szájrángáshoz képest, hogy azt egyetlen személy biztosan nem tudta volna kivitelezni.
Nem szabadna ilyen filmet csinálni!
Ezt elsősorban feministaként, másodsorban transzszexuálisként gondolom így. Nem azért, mert elítélhető, aki a társadalom által betiltott ruhaneműt veszi fel, vagy meg akarja változtatni a testét. Meggyőződésem, hogy nem elítélhető.
Nem is azért, mert sosem fordul elő, hogy valaki nemi sztereotípiákat valósít meg. Mindenki tudja, hogy ez bizony gyakori. Nem kell hozzá transznak lenni, bár transzként valószínűleg még gyakoribb. Emberileg meg tudom érteni, ha zavar is.
Az is előfordul, hogy transz emberek abuzívan viselkednek. Miért ne lehetne ilyen?
Ami pedig létezik, azt szabad bemutatni.
Amit nem szabad, az az elnyomás és a bántás természetesként való megjelenítése, a sztereotípiák esszencializálása, a szexista ábrázolás – ami nagyon más, mint a szexizmus ábrázolása. Minden az alkotó szempontján múlik. Amit ő jóváhagy, az határozza meg az üzenetet.
A patriarchális elnyomás pedig egyszerűen rossz, akár szerepelnek transz emberek a történetben, akár nem. Ha senki nem teszi le a voksát szexista, elnyomó transz narratívák mellett, akkor szerencsére megvan a lehetőségünk más narratívák választására. Elnyomó viselkedésre egyesével és csoportosan sem adhatunk felmentést. Ha pedig nem tesszük, akkor remélhetjük, hogy nem azonosítanak bennünket a filmben látottakkal. Főleg nem támogató szándékkal, amit néha nehezebb elviselni, mint a kritikát.
Van egy mondás a transz közösségben, amely szerint szokássá vált, hogy amikor egy cisz színész transz karaktert alakít, kap egy Oscar-díjat. Nem ellenzem, ha ez egyszer-egyszer megtörténik, de most igencsak bosszús lennék miatta. Felejtsük el a dán lányt, és írjunk más történeteket!
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 135 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
