Eörsi István a rendszerváltás utáni közélet egy olyan alakja volt, aki a kezdetektől szkeptikus maradt a hurráoptimizmussal fogadott piacgazdasággal szemben, és próbálta megóvni a szocializmus gondolatának azon elemeit, melyek elengedhetetlenek egy valódi demokrácia és szolidáris politikai közösség számára. Halálának 10. évfordulójára rendezett októberi konferencián Fehér Renátó költő ezzel a szöveggel emlékezett meg Eörsi politikai hitvallásáról.

„A gyakorlat kérdése vigasztalanul nyitott marad:
sajnos van szabadság, van szabad akarat.”
(Petri György: Tévutak és zsákutcák)

„Elvek tekintetében a demokratikus ellenzék vezető képviselői mindig is különböztek egymástól, bár ilyen-amolyan formában mind a demokratikus szocializmus eszméi felől érkeztek a radikalizmushoz és a liberalizmushoz, illetve ezek különféle válfajaihoz” – írta 1989-ben Tamás Gáspár Miklós az Irányzatok az SZDSZ-ben című cikkében. Ugyanitt azt is kifejti, hogy közöttük is elérkezett a klasszikus európai politikai elkülönböződés ideje, kialakultak a balszárny és a jobbszárny csírái. Az SZDSZ balszárnyát úgy írja le, mint amely „súlyt fektet az egyenlőség követelésére, lényegesnek tartja a társadalmi igazságosság garanciáit, beépítené az államrendbe az intézményesített szociálpolitikát, rokonszenvez a szabad szakszervezetek széles körű társadalmi befolyásának elgondolásával, sokat tart a helyi önkormányzatok felől, nincs elvi kifogása a demokratikus társadalmi ellenőrzés alá helyezett állami („társadalmi”, „köz”-) tulajdonnal szemben, az újabb tulajdonformák között nem tagadja meg rokonszenvét a szövetkezeti és önigazgatási elképzelésektől, bár nem piacellenes és nem óhajtaná adminisztratív korlátozások kordájában tartani a magántőkét”. A szerző ebbe a csoportba sorolja például Solt Ottiliát és Kőszeg Ferencet. Az SZDSZ-jobboldalról azt állapítja meg, hogy „egyértelműen piacbarát. (…) köntörfalazás nélkül a reprivatizálást tartja célravezető megoldásnak, bár az autonóm tulajdonformák szövetkezeti változata ellen sincs kifogása. Mivel a jobbszárny szabadelvű, ezért igen élesen antietatista, tervezésellenes és antidirigista. Éppen ezért még a szociálpolitikát sem óhajtaná az állam kezébe adni. A szabadelvű-konzervatív szárny ellenzi a szakszervezetek és a helyi önkormányzatok túlzott hatalmát.” A szerző idesorolja például Göncz Árpádot és önmagát. Centristaként Mécs Imrét, Radnóti Sándort, Vásárhelyi Miklóst nevesíti. Cikke legvégén pedig idézi Eörsi Istvánt, aki felvetette az SZDSZ-ből való kiválásának lehetőségét is, ha annak programjából hiányozni fognak a szocialista gondolatvilág elemei. Ez alapján állítható, hogy Tamás Gáspár Miklós az SZDSZ-baloldalához sorolta Eörsi Istvánt is.

Érdemes első kézből szemügyre venni Eörsi álláspontját. A Szabad Demokraták című lap, melynek 1989/3-as számában jelent meg a fentebbi Tamás Gáspár Miklós-szöveg, a 4-5. számban közli Eörsi István Harmadik út vagy harmadik helyzet? című írását, amelyben épp az SZDSZ-programmal kapcsolatos fenntartásainak ad hangot: „Ha a szocializmus nagy ígérete utópia, márpedig a programban ez áll, akkor nem vallhatjuk elődünknek Nagy Imrét, Donáth Ferencet, de Bibó Istvánt és Kéthly Annát sem. Életük legfontosabb periódusában mind a négyüket a demokrácia és a szocializmus értékeinek összeegyeztetésére irányuló vágy vezette.” A Szabad Demokraták következő száma pedig az SZDSZ közgyűlést megnyitó Eörsi-beszédet  közli: ha „a szocialista gondolatkincs egészét eleve utópiának minősítjük, akkor először is le kell mondanunk azokról a dolgozó tömegekről, amelyeket nem lelkesít a magánkapitalizmus mint egyedüli perspektíva.” Dolgozó tömegek – nem tudom, nem adatoltam, de gyanítom, hogy ez a megfogalmazás, ahogy ma is, úgy 1989-ben is gúnyolódó derültséget keltett azok körében, akik saját hiúságuk és/vagy fölényük miatt áhították az új, meghódításra váró világrendben az intellektuális és/vagy üzleti lépéselőnyt. (Távoli zárójel: ugyanezt a malíciózus, öntelt gesztusrendszert alkalmazza az elmúlt hetekben Donald Trump és – igen, igen – Hillary Clinton kampánygépezete is Bernie Sanders demokrata jelölt ellen (már ha fordítanak rá figyelmet egyáltalán), mert az azt mondja magáról: demokratikus szocialista. És ez nonszensz, tudniillik.)

*

Eltelik már egy évtized is a rendszerváltás óta, amikor Eörsi megírja A demokratikus ellenzék és a kapitalizmus című cikkét, amely így indul: „nem emlékszem életemnek egyetlen olyan napjára sem, amikor azzal ébredtem volna, hogy szívemben vonzalom bimbózik a kapitalista világrend iránt”. Ahogy azt fentebb már igyekeztem világossá tenni: Eörsi szándékai a rendszerváltáskor a piacgazdaság valamiféle plebejusabb változatára mutattak. Itt, az ezredfordulón aztán a következőket mondja: „Ezt a jogosult és mégis illuzórikus óhajt variáltam kifulladásig 1989 és 1991 között (…) Engem elsősorban nem a pluralizmus és a szabadság, a joguralom és a konstitucionalizmus állított a magántulajdonú piacgazdaság oldalára, hanem a kudarc: nem találtam működőképes alternatívát, mégpedig olyat, amelyet az előbb említett értékekkel egyenlő mértékben hat át a szociális felelősség”. (Itt tartok a gondolatmenetben, amikor elolvasom Kis János Eörsi hiánya című 2015. október 16-ai írását az Élet és Irodalomból, és leszek kénytelen úgy definiálni ezt az egész mostani tapogatózásomat, mint Kis szövegének lábjegyzetét.)

Eörsi István kudarcnak mondja tehát, hogy végül kénytelen volt beletörődni a térség számára rendeleti úton felkínált kapitalizmusba, amelynek ráadásul aztán itt, Ká-Európában mohó, korrupt, szociálisan érzéketlen változata jött létre. Valóban kudarc ez, az elmúlt húsz vagy ki tudja hány évünk kudarca. Bukásunk története. Biológiai optimizmus (copyright Eörsi István) ide vagy oda, ennél kevés élesebb példáját láttam a baloldali melankóliának.

Noha miközben az látszik, hogy Eörsi „balra áll attól, ami lehetséges”, hiszen „1989-ben a magántulajdonon alapuló piacgazdaságnak térségünkben nem volt, és ma [mármint 2000-ben] sincs alternatívája”, addig nem azon igyekszik, hogy negativisztikus nyugalomban élvezze önmagát, ahogy az a benjamini melankólia jellemzésében áll. „viszolygok attól a közkeletű nézettől, mely szerint a romantikus tévhiedelmekkel szakít, aki felhagy a kapitalizmus bírálatával (…) aki lemond bírálatáról, és még e rendben belül sem keres humánusabb alternatívákat, az magáról a kritikai szemléletről mond le”. És míg a tucatliberális, a prokapitalista kritikátlanság a szolidaritást teszi zárójelbe, ami tarthatatlan, addig szúrja Eörsi szemét az is, ha a szociális igazságtalanságok miatt érzett indokolt kétségbeesés a pluralizmus és a szabadságjogok iránti érzéketlenséghez vezet. Mert az mára közhely talán, hogy a demokrácia iránti lelkesedésen és az egykorvolt ’89-es jogállam iránti hűségen a legnagyobb lyukat az ütötte, hogy míg a szabadság noha igéző, de nem kézzelfogható, addig az ennivaló jobb esetben az lenne. Hogy az emberi jogok úri huncutság, ha nincs az asztalon kenyér. És hogy ez a két dolog kijátszható lett egymás ellen. Bukásunk története.

Talán látható, hogy Eörsi miként maradt engesztelhetetlen a „kudarc” után is a kapitalizmuskritikában, a szociális felelősség kérdésében, a plebejus szemléletben. Ennek ellenére Tamás Gáspár Miklós azzal „köszönti” a hetvenedik születésnapját ünneplő Eörsit 2001-ben, hogy „életművéből teljességgel hiányzik a magyarországi munkásosztály (…) nem igazán radikális. (…) Eörsi, akár a többi liberális, főleg azokat az igazságtalanságokat nehezményezi, amelyeket az állam orvosolhat (elsősorban a faji megkülönböztetés és az életforma-kisebbségek elnyomását), nem pedig a tőke. (…) Szolidaritási listájáról lemaradnak mindazok az elnyomottak, akik nem cigányok, nem menekültek, nem bevándorlók, nem a szexuális kisebbségek tagjai.” Eörsi idézi fel az Emlékezés a régi szép időkre című börtönmemoárjában, hogy „Lukács szemében a kommunistából lett liberális szellemi-politikai értelemben áruló, mert a „formális”, vagyis polgári demokráciával szemben felfüggeszti kritikáját, magyarán kiegyezik ennek gazdasági rendjével, a kapitalizmussal.” Úgy tűnik Tamás Gáspár Miklós a lukácsi ítélet eufemizált formáját alkalmazza Eörsivel szemben, azt hiszem igaztalanul. És annál az apróságnál sem időznék most sokáig, hogy Eörsi István életének – nem-textuális értelemben vett – főművét 1956-os tevékenysége jelenti, amikor az Írószövetség Forradalmi Bizottságának a Nagybudapesti Központi Munkástanácsba delegált képviselője volt. Utóbbi szervezetnek meg mintha lett volna némi köze a magyarországi munkásosztályhoz.

Tamás Gáspár Miklós a mostani, a 10. évfordulón újra írt Eörsiről. Ez az emlékezés, amely 2015. október 13-án jelent meg a Dinamón, visszamenőleg is elrendezi a képet, amikor azt mondja: „az ő preferenciáiról olyasmit gondolhattam, hogy ez olyan Homais patikus-féle, lapos, kispolgári, „haladó” józanság, piha. Tévedtem, mea culpa”.

*

Eörsi – minden élénksége mellett – álláspontját tekintve valójában mozdulatlan volt, mármint szilárd, nem pedig csökönyös. Csak ez – ahogy fentebb láttatni igyekeztem – 1989-ben piacpárti jobbról nézve még (túl) szocialisztikus, 2001-ben forradalmi balról nézve viszont nem elég radikális. Csak a címkék cserélődtek rajta, cserélte rajta a történelem, cserélte őket ő maga, de ez a lényeget mit sem érintette. Eörsi persze nem volt süket az idők szavára, nem volt lapos, nehézkes vagy ódivatú, csak éppen hiúságának (mellyel – nem egy harcostársához hasonlóan – jócskán megáldotta a sors, ahogy olvasom) középpontjában az intranzigencia, a hűség, a következetesség állt, a korszerűség birtoklása viszont kevéssé motiválta.  Haláláig hűséges maradt például mesteréhez, azokban az években is, amelyek nem éppen Lukács-olvasástól, főleg nem Lukács-reneszánsztól, de még csak nem is Lukács-vitáktól voltak hangosak. Elfogult volt vele, de nem volt egyoldalú. Egyszerre hevítette Lukács kapcsán az igazságszolgáltatás és a méltánylat, és volt övé a megítélő és a hűséges szem uniója, ahogy azt Radnóti Sándor írja. Ennek a hozzáállásnak az elsajátításával még sokan adósok vagyunk.

*

Eörsi István nem volt makulátlan, és nem is akart annak látszani, vérmérséklete és tempója miatt sokszor ejthetett másokon olyan sebeket, amely sebek csak a sebzés öncéljának lettek bizonyítékai. Esterházy Péter ugyanezt úgy mondja: „Gyorsaságában sokszor igazságtalan volt, sokakat megbántott.” Szóval előfordult, hogy szigorúsága mélységének és minőségének kárára volt féktelen, felindult. (Eörsi emlékezetének mai elevensége aggodalomra adhat okot, ezért is kár, hogy munkásságának leginkább épp ez a vonása tűnik fel termékeny hagyományként.)

A vérmérséklet és a tempó – ez az alkat tette otthonos terepévé, természetes élőhelyévé a sajtót, a publicisztikát. Vérmérsékletében Ady, felháborodásának etikájában Bálint György utódja volt, még ha utóbbinak egyik intelméről alkalomadtán hajlamos is volt megfeledkezni: „ne hódoljatok az indulat és gondolat kettősségének, higgyetek e kettő egységében”. A közírás számára a köznek való írást jelentette, nem az olvasó lebecsülését, vagy önmaga előtt való megszégyenítését, mert tudta, hogy a szellemi fölényeskedés és arisztokratizmus minden, csak nem baloldali modor. Íme, még egy dolog, aminek az elsajátításával még sokan adósok vagyunk.

„Én arról nem tehetek, hogy Magyarországon általában hülyének tartják, aki mosolyog” – mondta egyszer Göncz Árpád. Joviális volt Eörsi is, és nem hülye, „rabmosoly” volt ez, ahogy mondja, az ellenállás mosolya, a kiszolgáltatottak hatalma. Én, aki őt életében már nem láttam, halálakor még nem olvastam, úgy érzem itt, a gyűlöletplakátmagányban, ázott lódenkabátként kőnehéz majdnem egy évtized idején, hogy nem a kedélye hiányzik igazán. Ahogy az sem, hogy naponta írjon egy, négy, öt, száz ragyogó publicisztikát, mondván, mindig lenne miről. Mert mintha egyébként is inflálódna a felháborodás, és beállt volna a penzumszerű háborgás rutinja (ami már-már komfortérzetet garantál), mondván, ha egyetlen nap is elmúlik felháborodás nélkül, akkor beköszönt a konszolidáció. De a konszolidáció a sekélyesedéssel köszönt(ött) be. Ez a penzumszerű háborgás adja az ellenzéki gyakorlat főáramát, aminek pillanata és önértéke van, szemben a szubverzív, rendszerszintű kritikával, aminek tágassága és távlata. Eörsi István emlékezete az engesztelhetetlenségnek ezt a távlatát és mélységét, a vibráló, nem tompuló ön- és közfirtatást, meg persze a derűs vigaszt hordozza.

Ő és Göncz Árpád két kavics voltak ugyanabban a kalácsban. Ma meg se kalács, se morzsák, és sehol ezek a kavicsok.

(Elhangzott 2015. október 22-én, az Eörsi, a homo politicus és Eörsi, a homo ludens című konferencián az OSA Archívumban.)

Fehér Renátó