Szeptember 2-án rövid rosszullét után egy velencei kórházban 59 évesen elhunyt David Graeber, korunk egyik legfontosabb baloldali értelmiségije: antropológus, anarchista, egyetemi oktató, aktivista, közéleti értelmiségi.
Bajban vagyok. Csak törlöm és törlöm a félkész bekezdéseket, de nem tudok a pillanat erejéhez, súlyához passzoló mondatokat a képernyőre varázsolni.
Művei nem pusztán műalkotások, hanem a mindennemű elnyomás ellen lázadás szimbolikus megjelenítései, főleg a kétszeresen hátrányos helyzetben – nőként és romaként – megszólalás erejének erősítésére.
Valamikor barátok voltunk.
Nagy volt rá az a kabát: igen ügyes politikai machinátor volt – és igen ügyetlen államelnök. Egyébként a maga nemében tényleg nem volt gyűlöletes figura.
Rajk Laci – tudtán kívül talán – őrületbe kergette azokat, akik úgy látták, hogy neki nem lenne szabad boldognak, szabadnak és alkotónak lennie, hiszen a sorsa kizárni látszott ezt a lehetőséget.
Az édesapja temetésén láttam először. Hét éves volt, én tizenhét.
Heller Ágnes az életét szerencsés véletlenek sorozataként írta le.
„A ’80-asok Pestje volt a hógömb, / Melyben a köztársaság tükröződött.”, ekként szól az ígéret, ami tehát akkor tizenöt éve Zugló. Szilveszter éjjel, kilencszáznyolcvannyolc.
Gondolni tényleg bárkire azok közül, akik most valószínűleg Tandorira gondolnak. Arra gondolni, hogy most mindenki együtt rendült meg, aki olvasta őt valaha.