Mihez is kezdhetünk ezzel a hagyománnyal? Mit sajátítunk el belőle, és mi az, amivel vitába szállunk? Mert a konszenzusaink legvégül mégiscsak csendbe fordulnak, a disszenzus viszont maga az alakuló élet. Érvek és zsizsegés.
A zavaró foltokat el kell távolítani, a giccsirodalom ezért mindig történelmet hamisít, alternatív történelmet gyárt.
Ártalmatlanított nemzettudat és giccsképzés: így jelenik meg a nemzettudat a mai kánonból „hiányolt” szerzőknél.
Úgy néz ki tehát, hogy a NER félti a magyar kultúrát minden egyéntől és közösségtől és dologtól, ami nem a NER, legyen az ifjúkomcsi blogocska, posztmodern-liberális irodalmi hegemónia, buzilobbi vagy éppen a talpnyalásban nem elég tehetséges konzervatív alkotó.
Az úgynevezett liberális túlsúllyal szembeni „új kánon” szerzőinek művei egyezéseket mutatnak nemcsak egymással, hanem egyfelől a jelenlegi állami emlékezetpolitikával, másfelől a népi képzelet mitologémáival is.
„A ’80-asok Pestje volt a hógömb, / Melyben a köztársaság tükröződött.”, ekként szól az ígéret, ami tehát akkor tizenöt éve Zugló. Szilveszter éjjel, kilencszáznyolcvannyolc.
Most, hogy Tandori meghalt, öregen. Olvasom, miket írnak. Nagyon furákat, úgy tetszik: mintha olyan kedves lett volna meg jámbor: verebek, macik, lovak, mindenkivel elbeszélg. Lehet.
Száz éve, a forradalmak kavargásában meghalt Ady. Aki nélkül nem lehetett volna forradalom.
Nem világos, hogy Adynak szüksége van-e a baloldalra, de az egészen biztos, hogy a magyar baloldal nemigen lehet meg Ady nélkül. Mert iszonyú a rabság a szabadulás hite nélkül.
Nem arról beszélünk, hogy az irodalomnak a nemzeti eszméről kellene szólnia – nagyon régóta csak a rossz irodalom teszi ezt – arról beszélünk, hogy az irodalom maga a nemzeti eszme.
