A mai magyar külpolitika az európai békerend ellensége, szövetségeseinek antidemokratikusnak, antiliberálisnak, antiszociálisnak kell lenniük. Sőt, Orbán – aggasztó módon – a diktatúrákat és az autokráciákat preferálja.
Reggel négy óra van egy európai városban, télen. Sötét, csak a képernyő világít. De most fölgyújtom a villanyt, hogy megkeressem a kedves olvasónak szánt, elkésett ádventi idézetet.
Bocsássák szabadon a törökországi politikai foglyokat, híreseket és ismeretleneket, baloldaliakat és vallásos konzervatívokat, bármilyen nemzetiségűeket.
1867. december 21-én jött létre a Habsburg-monarchiában a jogállam, de a magyar nyelvű sajtóban nincs nyoma. A szabadelvű-alkotmányos jogállamot nemcsak fölszámolták a köztársasági jellegétől is megfosztott Magyarországon, hanem el is felejtették.
Mindenki tudja, hogy a háború a legfőbb rossz, ám ez a legtöbb államot nem zavarja a fegyverkezésben. A legtöbb város terein hadvezérek és háborús győztes (vagy mint nálunk, háborús vesztes) államférfiak szobrai állnak.
A neokonzervatívok ugyanezt csinálták, ha nem is ennyire durván, és inkább neokolonialista, nem ennyire fasisztoid dumákkal. De a dumák csak dumák, az uralkodó osztály gazdagodása, a népi többség szegényedése viszont tény.
Felejtsük el a választásokat. Felejtsük el a Magyar Országgyűlést. Felejtsük el az „önkormányzatnak” (!) csúfolt elöljáróságokat.
Ebben a szerény kis ismeretterjesztő jegyzetben csak arra akartam rábeszélni, hogy olvassa Polányi Károlyt (meg olvasson róla), akinek az eredeti és elmélyült szelleme meg kellene hogy ihlesse szeretett hazája értelmiségét is.
Ady Endre 140 éve – Istenem, száznegyven éve, mondaná Ady – született, és még mindig nem végeztünk vele, még mindig azt mondja, ami velünk van, még mindig nem tudja senki jobban, mint ő, hogy miért nincs vége a nagy összeroskadásnak Hunniában.
Guy Debord maga is kitűnő példája (vagy áldozata) a kései kapitalizmus általa leírt tendenciájának, amely mindennek a banalizálásában és ellaposításában áll.