Vajon mikor a rabszolgák fellázadtak, meg kellett-e volna fontolniuk, hogy a célok, amelyekért küzdenek, az intézmények, amelyeket létre kívánnak hozni, nagyobb szabadságot és jólétet hoznak-e majd nekik?
Amikor tanúi vagyunk a politikusok túlkapásainak, vagy a vagyonosak informális uralmának az életünk fölött, eszünkbe juthat, hogy jobb lenne a társadalom, ha az nem urak és szolgák logikájára épülne.
Az identitáspolitika egyik veszélye, hogy eltereli a figyelmet a társadalmi struktúrák által okozott elnyomásformákról. Az osztálypolitikát nem helyettesíthetjük identitáspolitkával, ez azonban nem jelenti, hogy az identitáspolitika problémáit ne kellene elismernünk vagy foglalkoznunk velük.
Az ellenzék a kormányt, a kormány az ellenzéket komcsizza. Persze mindkettő megalapozatlan: a kommunizmus eszméje mindkettőtől távol áll. De mi is ez valójában, és egyáltalán: lehet-e ma valaki kommunista?
Nincs helyes és helytelen rendszerellenzékiség. Inkább a különféle részmegoldásokat kínáló ellenállási gyakorlatokat kell összekapcsoljuk.
A baloldalnak vissza kell térni ahhoz, hogy a rendszerekről beszélünk, és a rendszerelnyomás ellen lépünk fel. De mit jelent az, hogy a társadalmi rendszert kritizáljuk?
A szocializmus nem azonos a politikai elnyomással vagy a tervgazdasággal. Ellenkezőleg, válaszokat kíván adni azokra a társadalmi bajokra, amiket a kapitalista rendszerrel kaptunk a nyakunkba.
A szociáldemokrácia a legnagyobb politikai tömegmozgalom volt az elmúlt 150 évben. Kérdés, hogy képes-e ma még egy szociáldemokrata mozgalom az igazságosság eszközévé válni, vagy ehhez vissza kell térnie a radikális gyökerekhez?
Vajon továbbra is a nacionalizmus védelmére szorulunk a globalizáció elleni küzdelemben, avagy lássuk be végre, hogy a nemzetek kávéja lefőtt?
Mert ma is vannak, csak nem pont úgy!