A szocialista politika heroizmusa, amíg létezett, azt jelentette, hogy az ember megválaszthatja politikai sorsát. Az etnicista antipolitika azt kéri tőlünk, arra kényszerít, hogy válasszuk a sorsot a politika helyett.
Az archiválás bármit egy intézmény (archívum) részévé tesz. Ám minden intézmény hatalmat hoz létre. A hatalom pedig: archivált idő. Csak ugye archívumok nélkül nincsen társadalom. Az archivált életbe!
A minap lezajlott romániai parlamenti választásoknak két látványos, látszólag meglepő eredménye volt. Az egyik a román szélsőjobboldal előretörése, a másik a nagyon alacsony választói részvétel.
Felicia Sieburth-ról annyit tudunk, amennyit Méliusz József följegyzett róla. Ez nem elég ahhoz, hogy személyét akár csak körvonalszerűen is megidézzük, s amit megsejthetünk, abba is belejátszik a költő és az emlékező szubjektív szűrője.
Románia sohasem ismerte el, hogy a magyarság mint kollektív szubjektum lenne nemzetalkotó tényező. Mindig azon az állásponton volt, hogy a magyarokat egyénileg tekinti, azaz magyar nemzetiségű román állampolgárként kívánja „integrálni”.
A válság kiváló alkalom a hatalom logikájának még nyíltabb, még obszcénabb, még vadabb érvényesítésére, a válság politikai tőkévé változtatására, a hatalom minden szintjén.
Épp a munkaviszonyok miatti kiszolgáltatottság, a kényszerű vendégmunkás élet az, ami a leginkább közös élethorizontja a ditróiaknak és a Srí Lanka-iaknak.
Pál a helyüket változtató, s így helyükkel együtt önmagukat is elveszítő és kereső emberek apostola.
Mi az, amit még egy konzervatív publicistának is illene sejtenie Marxról ahhoz, hogy ne tévessze meg olvasóit? Legalábbis amennyiben marxistának címkéz másokat.
A hatalom és a nép közti konfliktus végletes kiéleződését nem szabad akarnunk, bár ez – amennyiben a lázadók dühe kitart és szervezettsége, ellenállóképessége fokozódik – most már nem csak a nép, hanem a hatalom belátóképességén is múlik.