Lehetséges a valódi zöld átállás, és ha nem, hogy igen? Mely tőkefrakciók harca, és milyen ellentmondások kísérik a zöld kapitalizmus kiépülését most? A törésvonalak feltárásával hogyan juthatunk el az életképes alternatívákig? Interjúalanyunk nem csak a zöld kapitalizmus politikai gazdaságtanába vezet be, de a nemzetközi szolidaritás és emancipáció elméleti lehetőségéről, és gyakorlati valóságáról is beszámol.

Thea Riofrancos a kritikai politikai gazdaságtan és a társadalmi mozgalmak nemzetközileg elismert kutatója. Legújabb könyvében, az Extraction: The Frontiers of Green Capitalism (Extraktivizmus: A zöld kapitalizmus határvidékei) a lítium és az energiaátmenet globális politikai gazdaságtanát vizsgálja. Az Egyesült Államokban aktívan részt vett a Zöld New Deal körüli vitákban, az ökoszocialista megközelítések egyik meghatározó hangjaként vált ismertté.

Fordulat: A könyvedben a lítium kitermelésének és feldolgozásának útját követve jutsz el azokhoz a helyekhez, amelyeket a zöld kapitalizmus extraktivista frontvonalainak vagy határvidékeinek nevezel. Mielőtt azonban ezekről beszélnénk, tisztázzuk, mit értesz zöld kapitalizmus alatt. Szerinted mire lehet alkalmazni a zöld kapitalizmus fogalmát, és mire nem?

Thea Riofrancos: Azokban a közegekben, ahol mozgok, a zöld kapitalizmussal kapcsolatban kétféle értelmezés vált uralkodóvá, és egyik sem bizonyult elégségesnek a mélyebb elemzésekhez, noha ennek eltérő okokai vannak.

Az első egy normatív, optimista értelmezés: eszerint a kapitalizmust a piac logikája – az innováció, a verseny és az erőforrások hatékony felhasználása – képes lehet kizöldíteni. Ebben a felfogásban, ha a társadalom felismeri a klímaváltozás jelentőségét, a piacok ehhez fognak igazodni. A döntéshozók legfeljebb ösztönözhetik a folyamatot, de a zöld megoldásokat végső soron a piac termeli ki. Ennek az álláspontnak a szélsőséges formája az úgynevezett ökomodernizmus: az a nézet, hogy a kapitalizmus képes beárazni a környezeti károkat a piaci mechanizmusokba, és hosszú távon teljesen leválaszthatja a gazdasági növekedést a környezetterhelésről.

A második nézőpont ennek az ellenkezője: a zöld kapitalizmus valójában nem más, mint zöldre mosás („greenwashing”). Eszerint a kapitalizmus alapvetően összeegyeztethetetlen az ökológiai fenntarthatósággal, sőt, fosszilis tüzelőanyagok nélkül elképzelhetetlen. Andreas Malm írásai is ezt hangsúlyozzák, rámutatva a kapitalizmus és a fosszilis energia szoros összefonódására. Ebből a perspektívából a „zöld kapitalizmus” önellentmondásnak tűnik. Kétségtelen, hogy ez a megközelítés nagyobb kritikai erővel bír, mint az első, de önmagában még ez sem elégséges: egyik nézőpont sem kínál szilárd, materialista elemzést, és nem vezet el azokhoz a tényleges, megfigyelhető folyamatokhoz, amelyek formálják a jelent.

Ezért én más megközelítést alkalmazok. A zöld kapitalizmust úgy határozom meg, mint azon gazdasági ágazatok, befektetések és ellátási láncok összességét, amelyeket valamely szereplő zöldnek minősít. Ez a szereplő lehet egy vállalat, szabályozó hatóság – például az EU –, tanúsító szervezet, de akár tudományos szakértő vagy akadémikus is. A lényeg, hogy valamely tekintély kijelenti: bizonyos tevékenységek a klímaváltozás megoldásának részét képezik – akár azért, mert segítenek az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésében, akár a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásban.

Ez a meghatározás lehetővé teszi számomra, hogy a technológiák széles spektrumát vegyem figyelembe – a bevált megoldásoktól, mint a lítiumion-akkumulátorok, egészen a spekulatív vagy kockázatos technológiákig, például a szén-dioxid-megkötés és -tárolás (CCS), illetve a geomérnöki megoldásokig. A célom nem az, hogy előre megítéljem ezeknek a technológiáknak a működőképességét, hanem hogy a körülöttük kialakuló politikai-gazdasági folyamatokat elemezzem.

Más szóval, nem azt állítom, hogy a „zöld kapitalizmus” önmagában jó lenne, vagy azt, hogy fenntarthatóbbá tenné a gazdasági rendszerünket. De azt sem fogadom el, hogy ma ne lennének elérhető technológiák, amelyek hozzájárulhatnak a klímaválság kezeléséhez.

A napelemek működnek. Más felhalmozási és tulajdonosi formák mellett az ilyen technológiák valóban segíthetnének a klímaválság megoldásában – feltéve, hogy a fosszilis tüzelőanyagokat a földben hagynánk, és teljesen átállnánk a nulla kibocsátású energiára. Azt szeretném feltárni, hogy milyen materiális, konkrét változások zajlanak le a világban, kik azok a szereplők, akik ezeket mozgatják, és milyen politikai-gazdasági küzdelmek bontakoznak ki körülöttük.

A zöld kapitalizmus meghatározásánál sokat hangsúlyoztam a gazdasági oldalt – bányászat, napelemek –, de a könyvben azt is kifejtem, hogy a zöld kapitalizmus egyben egy politikai konstrukció is, amely nagyon bizonytalan lábakon áll. A baloldalon néha úgy beszélnek a zöld kapitalizmusról, mintha egy mindenható ellenség lenne, amely hibátlanul és hegemón módon működik. A zöld kapitalisták nyerészkednek, megússzák, mi pedig szenvedünk, és valójában nincs is igazi energiaátmenet… és ezekben az állításokban tényleg van igazság, nem igaz?

Azonban a valóságban a zöld kapitalizmus nem működik aktív állami szerepvállalás nélkül. A megújuló energiák és a zöld iparágak fejlődését temérdek pénzügyi és technikai akadály nehezíti, amelyeket csak az állami szabályozások és támogatások tudnak feloldani. Ez az állami függés azonban sebezhetőséget is rejt magában: a politika a versengő erők terepe, így a zöld kapitalizmus mindig vitatott és bizonytalan marad, kiszolgáltatva jobboldali és baloldali ellenmozgalmaknak egyaránt. Ezért tartom lényegesnek, hogy elemezzük azokat a narratívákat és érdekkoalíciókat, amelyek legitimálják, és megkísérlik politikailag stabilizálni a zöld kapitalizmust.

Gyakran hallunk a zöld kapitalizmus híveitől olyan gondolatokat, hogy alapvetően a piac termeli ki az innovációt, az állam feladata csupán annyi, hogy segítse és támogassa a piaci szereplőket, a vállalkozásbarát politika a legjobb, a kapitalizmus pedig idővel majd megoldja az ökológiai problémákat. A gyakorlatban azonban a zöld kapitalizmus kibontakozását alapvetően azok a bonyolult helyi politikai viszonyrendszerek formálják, amelyekbe lokálisan gyökeret ver.

A könyvedben számos szereplőt említesz, akiknek különböző érdekei és beavatkozásai együtt alakítják a lítium kitermelésének rendszereit és árképzését. Mit árulnak el az államok, bányavállalatok, nyersanyag-kereskedők, akkumulátorgyártók, elektromosjármű-gyártók és más szereplők közötti konfliktusok az állam és a különböző kapitalista csoportok közötti hatalmi viszonyokról a zöld kapitalizmus korában? Hogyan látod a kibontakozó érdekkoalíciókat és ellentéteket?

A megújuló energiák és a zöld iparágak – például az elektromos akkumulátorok – esetében az állami támogatások az ellátási lánc minden szakaszában elengedhetetlenek ahhoz, hogy ezek az ágazatok életképesek maradjanak. Ez megvalósulhat közvetlen befektetések vagy állami részesedések formájában, de sokkal gyakoribb az olcsó hitelek, pályázati források és adókedvezmények rendszere, amely a vállalatok beruházásait ösztönzi. Európában és az Egyesült Államokban a zöld iparpolitika lényegében ilyen „kockázatcsökkentő” [„derisking”] állami beavatkozásokra korlátozódik – ahogy azt Daniela Gabor és Benjamin Braun kutatásai is hangsúlyozzák.  Tim Sahay, akit a könyvben idézek, az amerikai modellt találóan egy „feneketlen mimózához” hasonlítja – ez az amerikai brunchok jellegzetes koktélja, amelyet korlátlanul újratöltenek, ugyanúgy, ahogy a cégek gyakorlatilag végtelen adókedvezményekhez férhetnek hozzá. [Ezek az adókedvezmények jelentették a Biden-féle zöld iparpolitika leglátványosabb elemét az elektromos járművek és akkumulátorok piacán – mielőtt a Trump-kormány ezeket fokozatosan leállította – a szerk.]

Az állami szereplők részéről tehát inkább piaci ösztönzőket látunk, nem pedig közvetlen állami szerepvállalást ezekben az iparágakban. Brett Christophers kutatómunkájára támaszkodva láthatjuk, hogy a legtöbb zöld ágazat jövedelmezősége valójában nagyon bizonytalan. The Price is Wrong című könyvében [„Rosszul áraztuk be: Miért nem fogja megmenteni a kapitalizmus a Földet” – nincs jelenleg magyar kiadása – a szerk.] a megújuló energiából termelt villamosenergiára koncentrál, de korábban a nyersanyag-kitermelő iparágakról is írt, amelyekre én is fókuszálok. Bár a nyersanyagpiacok és az áramtermelés profitdinamikája eltér, közös bennük, hogy állami beavatkozás nélkül nem lennének nyereségesek.

Van azonban egy másik fontos szempont is: a nyersanyag-kitermelésnél ugyanis kifejezetten mély feszültség figyelhető meg a pénzügyi befektetők és a bányászati cégek között. Itt rajzolódnak ki talán a legélesebb törésvonalak a tőke különböző frakciói között – különösen a Globális Északon. A pénzügyi szektor ma rendkívül rövid távú szemléletet követ. Az elmúlt évtizedekben több hullámban zajlott le az úgynevezett „részvényesi fordulat” [a neoliberális ciklus alatt a vállalatvezetés egyre inkább a részvényesek rövid távú jövedelmezési követeléseit akarta kielégíteni – akár a cégek hosszabb távú érdekeivel szemben is – a szerk.]. Ennek eredményeként ma a pénzügyi befektetők nagyon gyorsan realizálható, magas hozamokat várnak el, az osztalékot és a részvény-visszavásárlást előbbre sorolva a hosszú távú beruházásoknál.

Ez egy furcsa fordulat, amelyben megváltoztak az erőviszonyok a részvényesek és a cégek menedzsmentje között. Ezt nem azért mondom, hogy együttérzést keltsek a cégvezetőkkel: sokkal inkább arról van szó, hogy ma a bányavállalatok nehezen tudnak tőkét bevonni kutatásra és fejlesztésre, mert befektetőik azonnali profitot követelnek. Ez a logika nagyjából egy évtizede szilárdult meg, a 2000-es évek eleji, úgynevezett nyersanyagpiaci szuperciklus összeomlása után [Kína gazdasági növekedése óriási keresletet generált a nyersanyagexportáló gazdaságok számára, mígnem 2014 után a nyersanyagárak meredeken vissza nem estek – a szerk.]. A nyersanyagárak összeomlása egyfajta traumát hagyott maga után – „másnaposságot”, ahogy egyes cégvezetők fogalmaztak –, és ma a bányacégek ki vannak szolgáltatva a részvényeseiknek, akiknek osztalékot és gyors nyereséget kell garantálniuk, gyakran a hosszú távú beruházások rovására.

Ez komoly korlát, ha olyan bányászati beruházásokról van szó, amelyek megvalósítása 10–30 évig is eltarthat. Az ilyen időhorizontok egyszerűen összeegyeztethetetlenek a jelenlegi pénzügyi elvárásokkal. Ezért fontos kiemelni, hogy Kína pénzügyi rendszere másképp működik. Nem szeretnék most ebbe mélyebben belemenni, de a tőkeáramlásokra vonatkozó politikai korlátozások lehetővé teszik a kínai cégeknek – még a magánvállalatoknak is –, hogy sokkal hosszabb távra tervezzenek. Ez döntő jelentőségű a nyersanyag-kitermelő iparágak és az ellátási láncok kiépítése szempontjából. A nyugati vállalatokat viszont, még ha szeretnének is hosszabb távra tervezni, saját finanszírozási struktúráik kötik meg.

A pénzügyi és a nyersanyag-kitermelő tőkefrakciók közötti feszültség nagyon is valós. Ugyanakkor azt is láttam, hogy a szereplők különféle eszközökkel próbálják enyhíteni ezeket az ellentéteket – itt válik igazán fontossá a zöld finanszírozás és a tanúsítás kérdése. Az olyan mechanizmusok, mint a zöld bányászati tanúsítványok, a „fenntartható” lítiumért járó árprémiumok vagy a zöld kötvények mind arra szolgálnak, hogy vonzóbbá tegyék a kitermelő ágazatokat a befektetők szemében. Ezek megkülönböztetik egymástól a bányavállalatokat: azok a cégek, amelyek zöldnek vagy etikusnak tudják magukat pozícionálni, nagyobb eséllyel vonzanak tőkét és köthetnek hosszú távú felvásárlási szerződéseket vevőikkel.

Például éppen tegnap jelentette be a Londoni Fémtőzsde (London Metal Exchange), hogy külön kereskedési szegmenst hoz létre a „zöld szempontból kritikus” ásványokra, köztük a lítiumra. Ez közvetlenül összefügg a zöld tanúsítási rendszerek térnyerésével: a cégek szeretnének zöld, etikus vagy fenntartható minősítést nyerni, amit aztán árprémiummá vagy kedvezőbb kötvényfeltételekké tudnak konvertálni. Vannak befektetők, akik még a hozam egy részéről is hajlandók lemondani, ha úgy érzik, környezetileg felelős projektet finanszíroznak.

Joggal hihetnénk, hogy mindez a jobboldali politikai nyomás hatására összeomlik – különösen az Egyesült Államokban, ahol a republikánusok agresszívan támadják az úgynevezett ESG-befektetéseket [Environmental, Social, Governance – vagyis környezeti, társadalmi és vállalatirányítási szempontokat figyelembe vevő befektetések – a szerk.], illetve az Európai Unióban, ahol a vállalatok a zöld szabályozások lazításáért lobbiznak. Ennek ellenére a zöld minősítések továbbra is fontosak, és a nyugati bányacégeknek komoly versenyelőnyt biztosítanak: segítik őket a tőke bevonzásában, a felvásárlási szerződések megszerzésében, valamint abban, hogy kedvezőbb képet alakítsanak ki magukról a vevőik szemében.

A zöld minősítések rendszere csak egy része a történetnek. A földrajzi elhelyezkedés mára egy másik kulcsfontosságú tényezővé vált. A geopolitikai átrendeződés és a centrumgazdaságokban zajló termelés-visszatelepítés korszakában egy befektetés helyszíne meghatározza, mennyi állami támogatásra jogosult. Ezek a támogatások pénzügyileg „kockázatcsökkentő” hatással bírnak, és részben enyhítik a pénzügyi befektetők és a nyersanyag-kitermelő cégek közötti feszültségeket amennyiben az állami források lerövidítik a beruházások megtérülési idejét, egyszerre kielégítve a befektetők gyors profitelvárásait és a bányacégek új piacok iránti igényét.

Baloldaliként fontosnak tartom, hogy ne romantizáljuk a zöld kapitalizmust, és ne tekintsünk rá úgy, mintha egy jól olajozott, koherens és rendkívül jövedelmező rendszer lenne. A valóságban sokkal inkább ellentmondásos és törékeny. Ugyanakkor éppen ez a törékenység teremt politikai lehetőségeket.

Ha feltárjuk a feszültségpontokat – például a pénzügy és a nyersanyag-kitermelés, vagy az állami támogatások és a magánprofit között –, akkor megnyílik az út alternatív modellek előtt: államosított, társadalmi kontroll alatt álló pénzügyi rendszerek, köztulajdon vagy hosszú távú tervezés felé, amelyek valóban ökológiai és társadalmi célokat szolgálnak. A jelenlegi, magánprofit-vezérelt zöld kapitalista modell ugyanis még a saját mércéje szerint sem működik hatékonyan.

Mindez közvetlenül vezet el minket a zöld kapitalizmus politikájához, illetve azokhoz a politikai lehetőségekhez, amelyek ma megnyílhatnak új felszabadító, progresszív szerveződési formák számára. A könyved központi dilemmája annak az ellentmondásnak a megragadása, hogy egyrészt nagyon is valós szükség van több bányászatra a klímaválság kezeléséhez, másrészt ennek az extraktivista modellnek az ökológiai és társadalmi költségei a nyersanyag-kitermelő határvidékeken koncentrálódnak. Ugyanakkor többször megjegyzed, hogy frusztrálónak tartod, amikor ezt zéróösszegű játszmaként állítják be, mintha vagy-vagy alapon kellene választanunk két rossz közül. Tudnál arról beszélni, hogyan változott a gondolkodásod ebben a kérdésben? A zéróösszegű játék metaforáján túl milyen termékenyebb módjai lehetnek ennek az ellentmondásnak a megközelítésére – különösen egy baloldali nézőpontból?

Szerintem az, hogy valóban zéróösszegű-e a játszma, ami ellentmondást teremt az éghajlatvédelmi célok és a környezeti, illetve őslakos közösségek jogainak védelme között, részben attól függ, milyen léptéken vizsgáljuk. Egy konkrét táj vagy bánya szintjén a feszültségek gyakran nagyon is valósak, és tényleg zéróösszegűnek tűnhetnek. Vagy létrehozol egy bányát, vagy lehet egy tiszta folyód. Vagy lesz bányád, vagy fenn tudod tartani egy helyi közösség megélhetését a mezőgazdaságból. Vagy bányát építesz, vagy megőrizheted a szertartási és szent helyekhez való hozzáférést. Ezek nem pusztán elméleti alternatívák, hanem empirikusan eldöntendő kérdések. A bányák hatalmasok, tolakodók, és visszafordíthatatlan környezeti változásokat okoznak.

Vegyük példának a bányászati hulladékot – azt a mérhetetlen mennyiségű kőzetet és nyersanyagot, amit kitermelnek, majd hátrahagynak. A helyzet különösen az olyan színesfémek esetében aggasztó, mint a réz, ahol a legjobb minőségű lelőhelyek már kimerültek. Ami megmaradt, az alacsonyabb minőségű ércekből áll, amelyekből ugyanannyi fém kinyeréséhez sokkal több földet és kőzetet kell megmozgatni. Ez óhatatlanul több hulladékot eredményez – és ez a hulladék nem tűnik el. Legjobb esetben biztonságosan tárolható, de gyakran a veszélyes és szennyező anyagok a földbe és a vizekbe szivárognak, súlyosan károsítva a környezetet.

Helyi szinten a bányászat gyakran közvetlen konfliktusba kerül más földhasználati formákkal, értékekkel és életmódokkal. Ezért amikor közösségi ellenállás bontakozik ki a bányászat ellen, az sokszor harcias jellegű, hiszen az emberek egzisztenciális kérdésként élik meg ezeket a konfliktusokat. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne jobban szabályozott bányákat működtetni – sőt, magam is ezt támogatom. Van jobb és rosszabb szabályozás, de még a legszigorúbb szabályozás mellett is minden bányászat visszafordíthatatlanul átalakítja a tájat.

Ha tágabb nézőpontból vizsgáljuk – globális szinten vagy a kapitalizmus egész rendszerét tekintve, akkor viszont sokkal nagyobb politikai mozgásteret látunk. Ehhez nem szükséges egy ökoszocialista utópiáig eljutni, elég a józan észt használni. Még viszonylag szerény lépések is – főleg az Egyesült Államokban, amelyet aligha a racionális földhasználat vagy közlekedéspolitika tett híressé – hatalmas változásokat eredményezhetnének. Európa és Ázsia számos kapitalista társadalmában már most is működnek értelmes közpolitikai intézkedések a népsűrűség, a tömegközlekedés vagy a kerékpáros infrastruktúra terén. Ha hasonló intézkedéseket az USA-ban is bevezetnének, az jelentősen mérsékelhetné az energiaátmenet nyersanyagigényét.

Ha több tömegközlekedés állna rendelkezésünkre, ha a városaink sűrűbben lakottak lennének, és hatékonyabb közlekedési rendszerekkel működnének, akkor jóval kevesebb bányászatra lenne szükség. Ennek ellenére a klímamodellek és az anyagáramlási előrejelzések gyakran változatlan trendek mellett számolnak – amelyek azt vetítik előre, hogy a zéró kibocsátás eléréséhez a Föld teljes nyersanyagkészletét ötször egymás után ki kellene termelni.

Ezek a modellek ritkán tesznek fel olyan alapvető kérdéseket, mint például: „Mi lenne, ha többen utaznának busszal”; „Mi lenne, ha az akkumulátorok újrahasznosítását helyeznénk előtérbe”; vagy „Mi lenne, ha szabályozással és ösztönzőkkel a kisebb akkumulátorokat támogatnánk ahelyett, hogy egyre nagyobb elektromos autók gyártását ösztönöznénk?

Kínában például tudatosan arra törekedtek, hogy anyaghatékonyabb akkumulátorokkal nagyobb hatótávolságot érjenek el. Ezt nem elsősorban környezetvédelmi megfontolások indokolták, hanem a nyersanyag-ellátás biztonsága: a kínai kormány csökkenteni akarja a bányászattól való függést, amely politikailag és gazdaságilag is kockázatos. Ez a logika érthető: még ha nem is a környezeti igazságosság vezérli, akkor is racionális kevesebb kitermelést igénylő utat keresni. Ha összeadjuk ezeket a viszonylag szerény változtatásokat – jobb tömegközlekedés, kisebb akkumulátorok, újrahasznosítás –, akkor egy olyan energiaátmenet képe rajzolódik ki, amely nemcsak kevesebb erőforrást használ fel, hanem gyorsabban is elvezethet a nulla kibocsátáshoz. Valójában képesek lehetünk úgy teljesíteni a klímacélokat, hogy közben leszoktatjuk az embereket az autózásról, sűrűbbé tesszük a városainkat, és így jóval kevesebb új bányára és nyersanyagkitermelésre lenne szükség.

Az Egyesült Államokban az energiaátmenet a lehető leglassabb pályán halad, mert valójában nem tesz mást, mint hasonló technológiákkal helyettesíti a régieket. Ez viszont nem oldja meg a kulcskérdést: hogyan számolunk le a szennyező technológiákkal? Nem elég arra ösztönözni az embereket, hogy elektromos autót vegyenek – az is kérdés, hogyan tudjuk ténylegesen kivonni a hagyományos autókat a forgalomból. Az uralkodó modell az USA-ban rendkívül lassú: abból indul ki, hogy az egyéni fogyasztók új elektromos autókat vesznek, és napelemekkel szerelik fel a házaikat. Ez óriási koordinációs problémát jelent több millió háztartás szintjén, ráadásul nem oszlik el igazságosan. Az elektromos autók drágák, és a támogatások messze nem elegendők ahhoz, hogy társadalmi helyzettől függetlenül mindenki hozzáférjen a zöld technológiákhoz.

Közben Kína az állami korlátozások és ösztönzők együttesével alakítja a fogyasztói magatartást – olyasmivel, amit az Egyesült Államokban láthatóan nem merünk megtenni. Az amerikai modell ezzel szemben abból indul ki, hogy az egyéni fogyasztók korlátozott vásárlási támogatások mellett drága, új, „zöld” technológiákat vásárolnak. Ez a megközelítés lassú és mélyen egyenlőtlen. Összefoglalva: ha nagyobb szerepet kapna a központi tervezés és a közösségi koordináció – például a mobilitás és az energiaellátás terén –, akkor csökkenthetnénk az energiaátmenet nyersanyagigényét, fel is gyorsíthatnánk a folyamatot, és egyben méltányosabbá, igazságosabbá tehetnénk. Ez nem tüntetné el az energiaátmenettel járó konfliktusokat, feszültségeket és kompromisszumokat, amelyek helyi szinten jelentkeznek, de más keretbe helyezné őket.

Ez lehetővé tenné, hogy az őslakos közösségek érdekeit összehangoljuk a globális munkásosztály más csoportjainak érdekeivel is. Ha ugyanis az intenzív nyersanyagigényű, profitorientált energiaátmenet útját követjük, ezeknek a csoportoknak az érdekei gyakran egymással szembekerülnek. Ha viszont egy kollektívebben szervezett, alacsonyabb intenzitású pályát választunk, az érdekeik közelíteni kezdenek egymáshoz – egy gyorsabb, igazságosabb és kevésbé kizsákmányoló energiaátmenet körül. Éppen a nyersanyag- és erőforrás-igényes, profitorientált átmenet az, ami világszinten megosztja a munkásosztályt, és a legrosszabb következményekhez vezet.

Hogyan látod: milyen esélyei és korlátai vannak annak, hogy a lítium- vagy más ellátási láncok mentén transznacionális szolidaritás és emancipációs mozgalmak jöjjenek létre a zöld kapitalizmus korában?

Szerintem most egy különösen izgalmas történelmi pillanatban vagyunk, amikor érdemes a nemzetköziség és a szolidaritás kérdéseiről beszélni – nemzeti határokon átívelően és egy-egy országon belül is. Vegyük például Chilét: hogyan tudtak az Atacama őslakos közösségei, amelyek a lítiumkitermelés ellen léptek fel, szövetséget kötni Santiago munkásosztályával? Márpedig ezek a szövetségek létrejöttek.

Döntő fontosságú megérteni, hogyan tud a szervezőmunka áthidalni olyan káros megosztottságokat, mint a vidék és város, a munkások és őslakosok, vagy a környezetvédők és munkások közötti törésvonalak. Latin-Amerika – ahol korai kutatásaim nagy részét végeztem – erőteljes példákat kínál arra, hogyan képesek baloldali politikai kezdeményezések elszigetelt közösségeket összekapcsolni.

Érdemes a nemzetközi ellátási láncokra is úgy tekinteni mint a szerveződés egyik terepére – eszközként arra, hogy összekapcsoljuk a különböző pontokon zajló küzdelmeinket, akár egy országon belül, akár határokon átívelően. Ha pedig a nemzetközi szintre tekintünk – ahogy a kérdésed is irányult –, azt látjuk, hogy a globális elitek közötti konfliktusok egyre élesebbé válnak. Nem mindig fegyveres háborúkról van szó, bár erre is akad példa, hanem inkább geopolitikai rivalizálásról, kereskedelmi háborúkról, gazdasági szankciókról, lépésekről és ellenlépésekről. Leglátványosabban az Egyesült Államok és Kína között, de Európa, más ázsiai országok és természetesen Oroszország is részei ennek. Ezek a konfliktusok gyakran geoökonómiai formát öltenek: a termelési hálózatok, a kereskedelem és a befektetési rendszerek feletti ellenőrzésért zajlik a harc. Vagyis a globális elitek gazdasági és politikai értelemben is háborúban állnak egymással.

A kérdés tehát az: mit tehet a munkásosztály és mit tehetnek a marginalizált közösségek ebben a helyzetben? Bizonyos esetekben – amit lehet kritizálni, de értem, honnan fakad – azt látjuk, hogy a munkásmozgalmak, köztük a szakszervezetek, szövetségre lépnek a nemzeti burzsoáziával. Nem feltétlenül a teljes tőkésosztállyal, hanem inkább a saját ágazatukban működő vállalatokkal. Ez gyakran egy tágabb gazdasági nacionalista vagy protekcionista stratégia része, ahol a nemzeti iparnak – és ezzel együtt a munkahelyeknek – nyújtott előnyök tompítják az osztálykonfliktusokat, és a munkások érdekei közelíteni látszanak a munkaadókéhoz.

Ez a dinamika nem új jelenség.

A 20. századból ismert stratégia, amely a nacionalizmuson keresztül próbálta a munkások és a tőke ellentétes érdekeit kiengesztelni.

Ami viszont figyelemre méltó, hogy mindez ma olyan élvonalbeli iparágakban jelenik meg, mint az akkumulátorgyártás vagy a kritikus ásványok kitermelése. Ugyanakkor láthatunk a nemzetközi munkásszerveződés kiépítésére tett erőfeszítéseket is: ilyen példákat láttunk Európában, az USA–Mexikó és az USA–Kanada határok mentén, valamint Latin-Amerika bizonyos részein is. Ezek a kezdeményezések gyakran törékenyek, de nagyon is valósak – és érdemes tanulni belőlük.

Kétségtelenül nehéz időszakot élünk. A munkások világszerte kiszolgáltatott helyzetben vannak, és gyakran csak rossz lehetőségek közül választhatnak.

De éppen azért nyílhat tér az internacionalizmus újjáélesztésére, mert ma az elitek egymással versengenek.

Visszanyúlhatunk akár a 20. század eleji szocialista elemzésekhez is az első világháború idejéből, ahol központi tétel volt az elit-hadviselés kritikája: ezek a háborúk soha nem a munkásosztály érdekeit szolgálták, még ha így is próbálták eladni őket. Talán most is, miközben az elitek marakodnak és közben tönkreteszik az életünket, újra elköteleződhetünk az internacionalizmus mellett, és elkezdhetjük elvetni egy szolidárisabb, együttműködőbb globális politikai gazdaság magvait – mert az elitek részéről semmilyen valódi hajlandóságot nem látok az együttműködésre.

A változás nem jöhet kizárólag alulról – nem hiszem, hogy a pusztán alulról szerveződő mozgalmak önmagukban megoldást jelentenének. Sokkal inkább az alulról jövő radikális kezdeményezések és a politikai cselekvés kölcsönhatására van szükség. Politikai szövetségesek nélkül nem megy, de az ötleteknek és a mozgósításnak alapvetően alulról kell fakadnia.

Hadd zárjam egy konkrét példával: a könyvben arról írok, mi történik az extraktivizmus globális határvidékein. E határvidékeken közösségek és munkások tömegei érintettek az extraktivista kapitalizmus működésében, és – ahogy korábban is beszéltünk róla – az Észak és Dél közötti megosztottság ellenére a tapasztalataik a terepen gyakran meglepően hasonlóak. Ennek egyszerű oka van: tudniillik ugyanazok a bányavállalatok ugyanazt művelik – csak más emberekkel, estleg más helyeken.

Figyelemre méltó, hogy Latin-Amerikából kiindulva, majd fokozatosan globálisan is – az elmúlt két évtizedben az extraktivizmus határvidékein élő közösségek egyre sűrűbb hálózatokat hoztak létre nemzeti határokon és világrégiókon átívelően. Megosztják egymással az információkat, hasonló mobilizációs taktikákat alkalmaznak, és egyes esetekben összehangolt akciókat is szerveznek ugyanazon vállalatok ellen, különböző helyeken. Ezek a kapcsolatok sokszor informálisak, és különösen figyelemre méltóak, ha számításba vesszük az óriási logisztikai, pénzügyi és politikai akadályokat, amelyekkel ezek a közösségek szembesülnek, amikor ilyen hálózatokat próbálnak kiépíteni.

Olyan emberekről van szó, akiknek stabil internetkapcsolathoz jutni vagy egy nemzetközi aktivista találkozóra elutazni is komoly logisztikai és anyagi kihívás. Emellett óriásvállalatokkal kell szembenézniük, így az erőviszonyok rendkívül egyenlőtlenek. Mindezek ellenére – vagy részben éppen ezért – ezek a frontvonalbeli közösségek ökológiai és baloldali szövetségeseikkel együtt bizonyos mértékig mégis képesek voltak határokon átívelően összehangolni fellépéseiket az extraktivizmussal szemben. Ez pedig felveti a kérdést, hogy az energiaátmenetben érintett más szereplők – például szakszervezetek, társadalmi mozgalmak vagy közösségi szervezetek – képesek lehetnek-e hasonló együttműködésre.