A 21. század elhitette a fehérgalléros munkásokkal, hogy nem elszenvedői, hanem haszonélvezői a kapitalizmusnak. A jelenlegi gazdasági helyzet és a horizonton lebegő válság árnyékában azonban egyre világosabbá kezd válni, hogy teljesen mindegy, milyen színű a gallérod, ha a nyakadon taposnak.

A taylorizmus kiteljesedése

Frederick Winslow Taylor mérnök 1911-ben megjelent könyvét, „A tudományos irányítás alapelvei”-t akár a modern céges világ bibliájának is nevezhetnénk. Taylor szerint a leghatékonyabb termeléshez az vezet, ha egy adott munkafolyamat minden mozzanatát részletesen meg pontosan leírjuk és megszabjuk. A szükséges lépésektől a pontos eszközökön át a munkavégzők mozdulatainak precíz meghatározásáig. Azt is fontosnak tartotta, hogy a munkavezetők mindig a képességeiknek megfelelő munkát adjanak a dolgozóknak, és elősegítsék számukra a leghatékonyabb munkavégzést.

Röviden, a maximális biokontroll vezet a maximális produktivitáshoz, ami pedig a maximális profithoz.

Nem nehéz felismerni, hogy Taylor meglátásai és a fordista szalagmunka hogyan vezetnek Jeff Bezos cégbirodalmáig és annak embertelen bánásmódjáig. A milliárdos cégében az alkalmazottak minden egyes másodpercét beosztják a profitmaximalizálás érdekében, olyannyira, hogy mosdóba sincsen idejük elmenni.

Taylor módszereit nem csak a gyártószalagoknál alkalmazzák, könyvének kiteljesedését a modern irodaházakban találjuk meg csak igazán.

A nagyobb cégeknél, különösen a tech és a pénzügyi szektorban, a munkavállalókat egy-egy specifikus feladatkörre képezik ki, feladataik pedig pontosan megvannak határozva, lépésről lépésre. Eszközeik a cég által engedélyezettek, és csak ahhoz férnek hozzá, amit engedélyeznek nekik. Munkaeszközeiket nem birtokolják, munkavégzésüket folyamatosan megfigyelik, karrierpályájukat csapatvezetőik egyengetik. Ráadásul a szellemi munkát végzők testét is felemészti a munkájuk, legyen szó monitorok okozta látásromlásról vagy az ülő munkavégzés nyomán kialakuló gerinc- és derékproblémákról.

A technológiaváltás hatásai is ismerősek lehetnek: míg a ’80-as évektől kezdve a gyártószalagok mellől számos munkás vesztette el munkahelyét a robotizáció és az automatizáció következtében, úgy napjaink egyik legnagyobb egzisztenciális krízisét a mesterséges intelligencia és szoftveres automatizáció okozza az irodai szektorban. Számos irodai munkás félti vagy veszítette már el az állását az AI-nak köszönhetően. Mindeközben a nagyvállalatok tovább üldözik Taylor vágyálmát: a szintetikus, programozható munkavállalót.

Mindezek ellenére a fehérgallérosok többsége egy évszázada vonja ki magát a munkásmozgalmakból és szakszervezetekből. Ha tetszik, ha nem:

a fehérgalléros irodai munkavégzés és a kékgalléros szalagmunka ugyanannak az éremnek a két oldala, amit nem a munkások, hanem a tőkésosztály tesz zsebre.

Önkontroll az előléptetésért cserébe

Az irodai munkások egyik legnagyobb illúziója az (például munkakörülményeik vagy életszínvonaluk miatt), hogy ők haszonélvezői a kapitalista rendszernek, nem pedig elszenvedői. A pandémiát követően azonban a munkapiac fellendülése elsősorban a kékgalléros munkavállalóknak kedvezett, számukra hozott több munkalehetőséget és fizetésnövekedést, az irodai munkák száma ellenben számos szektorban folyamatosan csökken és a fizetések stagnálnak. Mindeközben a munkavállalók újabb és újabb mélységeket érnek el az önkizsákmányolásban.

Az irodai munkásokat nem térfigyelő kamerák tartják sakkban, mint az Amazon raktáraiban, hanem azok az eszközök, amiken a munkájukat végezniük kell. Ezek a laptopok és programok nemcsak termelési eszközként, hanem nyomkövető eszközként is szolgálnak. A többlépcsős bejelentkezéseket követően a munkát egy olyan felületen kell megkezdeni, ami a felhasználó minden egyes lépését feljegyzi, és továbbítja azt az esetleges csapatvezetőnek vagy koordinátornak. Tűpontosan mérhető a teljesítmény, és minden egyes deviancia azonnal kimutatható.

Napjainkra milliókat érő techcégek épültek fel arra, hogy olyan szolgáltatásokat nyújtsanak más cégeknek, melyek segítségével még hatékonyabban tudják mérni és lekövetni dolgozóik tevékenységeit. Ilyen például a Calabrio, Looker vagy a Slack is. A platformkapitalizmus egy keveset emlegetett fajtája ez, pedig nagyon is hasonlít a futárapplikációk világára. A fehérgalléros dolgozók egyre távolabb kerülnek munkájuk eredményétől (vagy termelési eszközeiktől), sőt tudásanyagukat és intellektuális termékeiket a beleegyezésük nélkül szipolyozzák be a nagy AI modellek.

Mindezek ellenére az irodai dolgozók továbbra sem mutatnak nagy hajlandóságot az önszervezésre, sőt.

Sokszor annak a tudata, hogy megfigyelhetik minden mozdulatunkat, elegendő ahhoz, hogy az elvártaknak megfelelően viselkedjünk az esetleges megtorlások – elmulasztott előléptetés vagy elvett bónuszok – elkerülése végett, még akkor is, ha tudjuk, hogy ami történik velünk, nem igazságos vagy egyenesen kizsákmányoló.

A jelenség nem új, ezen alapult Jeremy Bentham híres, 18. századi börtönterve, a Panoptikon, és ezt boncolgatta Michel Foucault is, amikor a modern fegyelmező társadalmakról és a társadalmi ellenőrzésről írt. A különbség: az őrtoronnyal szemben, ami csak a folyamatos megfigyelés illúzióját kelti, a főnökszoftverek már valóban minden egyes kattintásunkat pásztázzák.

Iskolapadból ki, forgószékbe be

A fizikai munka esetében sokszor emlegetik, hogy a belépési küszöb meglehetősen alacsony. Nem igényel magas képzettséget, alaptudást, a felvett tevékenységre úgyis – jobb esetben – betanítják majd a munkavállalót. Napjainkra ez a fehérgalléros munkák jelentős részére is igaz. A betanított munkának sokszor köze sincs vagy csak érintőlegesen kapcsolódik a munkavállaló – pláne ha első munkahelyről van szó – korábbi esetleges tanulmányaihoz.

Azok a képességek, amik a milleniál generációnál újdonságnak-különlegességnek számítottak – technológiai tudás, internet és appok használata, idegennyelv-tudás – ezen a piacon, a Z és Alfa generáció esetében szinte alapvető elvárás. A fentebb említett fragmentáltság miatt a dolgozókat a nagycégek egy-egy specializált pozícióra veszik fel, ahol az új állás első hetei vagy hónapjai a betanításról fognak szólni, melyhez a már említett kvalitásokon kívül sok mindenre nem lesz szüksége a munkavállalónak.

Éppen ezért a munkavállalók egyre fiatalabban kerülnek bele ebbe a magas intenzitású, kizsákmányoló és a munkások érdekeit majdhogynem  semmibe vevő munkapiacra, ami sokszor vezet kiégettséghez és motiválatlansághoz. Ahogy azonban mindig lesznek fiatal testek, amiket a fizikai munka fel tud őrölni, úgy lesznek újabb és újabb fiatal agyak is, amiket le tud szipolyozni a fehérgalléros munkapiac. Ezt a rideg és érzéketlen valóságot  igyekeznek a nemzetközi cégek mosolygó, diverz promóciós anyagok és divatszavak mögé rejteni, mint a sokat meghurcolt „versenyképes fizetés” és „stimuláló munkakörnyezet”, a céges ebédek és gyümölcsnapok. Egyre kevesebb sikerrel, a tőzsde is láthatóan másról árulkodik: számos korábban sikeres tech cég részvényei stagnálnak vagy egyenesen zuhannak.

A magyart duplán zsákmányolják ki

Végül, de nem utolsó sorban érdemes arról is szót ejteni, hogy a mindenkori magyar állam úgy csábított országunkba befektetőket nyugatról és keletről egyaránt, hogy a magyar munkaerőt és munkásokat árusította ki, a földjeinkkel együtt. Bárki, aki dolgozott vagy dolgozik nemzetközi cégeknek, viszonylag gyorsan megtapasztalhatta, hogy ugyanabban a pozícióban dolgozó, tegyük fel, tallini vagy berlini munkatársukhoz képest sokszor akár feleannyi is lehet a fizetésük, legyen szó junior vagy senior pozícióról – ez még az országok eltérő árszínvonala mellett is nagy különbség. (Nem jobb a helyzet a kékgalléros munkák esetében sem.)

Mindezek ellenére a fehérgallérosok szakszervezeti képviselete nagyságrendekkel alacsonyabb, mint kékgalléros társaiké. A legtöbb fehérgalléros magyar dolgozó nem szólal fel saját jogainak és jóllétének érdekében, sokszor azzal az indokkal, hogy „még mindig jobb, mint gyárban dolgozni” vagy „még mindig ez a legjobb opció”. Bár jellegében valóban más, az, hogy minőségében is jobb lenne, vitatható. A gyárak és az irodák közötti bérkülönbségek egyre csökkennek, és ami az automatizációt illeti, a laptopon dolgozókat jobban fenyegeti a leépítés veszélye jelenleg, mint a fizikai munkásokat.

Ha a munkahelyek át is alakulnak, sosem volt még számomra ilyen egyértelmű, hogy a munkásosztály nem szűnt meg létezni, és a munkás szó ugyanolyan fontos és szignifikáns, mint a 20. században volt, sőt napjainkra gazdagabb és szerteágazóbb a jelentése, mint valaha, a bányászoktól a programozókig terjed. Itt az ideje, hogy a fehérgalléros dolgozók is elgondolkozzanak azon, megéri-e az év végi bónusz, ha a láncaik egyre súlyosabbak?