Alberto Toscano 2023-as kötetében azt állítja, hogy nem tudjuk a fasizmust kimerítően leírni a totalitarizmus politológiai fogalmával. Nemcsak a fasizmus eurocentrikus koncepcióit kritizálja, hanem rámutat arra is, hogy számos elképzelésünk a fasizmusról alapvetően a hidegháborús nyugati blokk legitimációs ideológiáinak kritikátlan átvételén alapszik. A nyugati marxista kritikai elmélet és az Egyesült Államok fekete radikális hagyományainak szintetikus összeolvasása révén megmutatja: a fasizmus a kapitalista liberális államokat folyamatosan kísértő lehetőség, és alapvetően a gyarmati kapitalizmus működésében gyökerezik.

---

„Hajlamosak vagyunk nemcsak állandóan jelenlévőnek látni a jobboldalt, hanem változhatatlannak is: mintha örökké ugyanazok az emberek, ugyanazok az érdekek és ugyanazok az eszmék határoznák meg.”

Stuart Hall^[1]

Az antifasizmus, mint a kognitív térképezés eszköze

Alberto Toscano Late Fascism (2023) című (magyarul eddig kiadatlan) kötetének kulcsállítása, hogy a demokratikus liberalizmus és a fasizmus közötti határ porózusabb, szabálytalanabb lehet, mint a két világháború közötti időszak és a jelen közötti hasonlóságokat kereső gondolkodás sejtetné. Toscano célja nem egy újabb fasizmus definíció kidolgozása, hanem a nyugati liberális demokratikus rendszerek legitimációs ideológiáinak kritikája.

A kötet címe egyszerre utal a kortárs fasizmusok megkésettségére, egyfajta politika utáni vagy politikát felszámoló politikára és Fredric Jameson hírhedt kötetére is.^[2] Jameson állítása szerint a multinacionális vagy késő kapitalizmus ellenáll a kognitív térképezésnek, szerinte a multinacionális tőke működése tulajdonképpen reprezentálhatatlan. A későkapitalizmus szubjektumai nem képesek cselekvésüket orientáló kognitív reprezentációkat készíteni a későkapitalizmus totalitásáról.^[3] Ennek a képességnek a hiánya elementáris hatást gyakorol a jelenkori politikára is, ami nem csak térbeli diszorientációt idéz elő (ahogy azt Jameson a posztmodern építészet kapcsán megmutatja), hanem Toscano szerint az időtapasztalat kizökkentségét is.^[4]

Toscano a fasizmust analizáló kritikai elméletek és a fekete radikális hagyomány szerzői – tehát nem csak az akadémista értelmiség, hanem politikai aktorok – által hátrahagyott sokrétű szövegek újraolvasására vállalkozik. Ennek következménye, hogy nem dolgozza ki a fasizmus egy minden szempontból egységes és ellentmondásmentes elméletét:

az általa vizsgált szerzők perspektívái a jelenség más és más aspektusait tárják fel, emiatt nem minden ponton egyeztethetőek össze egymással.

A könyv erénye, hogy ezt a komplexitást nem próbálja meg egyoldalúan olyan triviális formulákra egyszerűsíteni, mint pl. hogy a fasiszta állam a burzsoázia érdekeit képviseli. Ez ugyanis önmagában csekély magyarázó erővel bír. Meg kell értenünk, hogy tőke mely frakcióinak (nehézipar, könnyűipar, techszektor stb.) érdekeit szolgálja egy autokratikus fordulat, ehhez milyen régi és új ideológiák elemeit fuzionálja a fasiszta demagóg (keresztény konzervativizmus, nácizmus, liberalizmus elemei, incel mozgalom, tradicionalizmus stb.), és hol találja meg a populáris bázisát (a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportokban vagy esetleg a középosztályban?). Releváns szempont lehet, hogy milyen szerepet játszik a karhatalom a fasiszta uralom megszilárdításában és mennyiben autonóm a többnyire totalitáriusként elgondolt állammal szemben.

A szerző szerint az antikapitalista elmélet feladata, hogy a kortárs szélsőjobb által kisajátíthatatlan fogalmakat hozzon létre. De mit jelenthet ez pontosan és hogyan lehet ezt megvalósítani? Deleuze-iánus módon kifejezve: az állami tudomány (vagyis az állam által kötött és kodifikált, intézményesített tudomány) reprezentációs apparátusai számára nem reprezentálható, nem pacifikálható, az akadémiai tudástermelés rendszerébe nem beilleszthető (nomád) fogalmak létrehozása a feladat. Ez a reprezentációs rendszer ugyanis a kritikai elméleti és a forradalmi marxizmus fogalmait^[5] elkerülhetetlenül a demokratikus képviseleti rendszer működési logikájának részévé teszi megfosztva ezeket a genuin emancipációs potenciáljuktól, mivel a politikát csak a liberális demokratikus képviseleti rendszerek kontextusában értelmezi. Richard Seymour kimutatja, hogy például a fehér munkásosztály eleve felszabadulásellenes elgondolását – amennyiben az univerzális emberi felszabadulás kategóriáját ellátják egy etnikai jelzővel – minden probléma nélkül átvették a szélsőjobbtól a liberális választási szakértők is.^[6]

Az is felmerülhet, hogy maga az antifasizmus fogalma is egy ilyen emancipációs vagy kognitív térképező erejétől megfosztott fogalom. Gilles Dauvé vagy Amadeo Bordiga ultrabaloldali gondolkodók úgy vélik, hogy az antifasizmus pusztán a liberális demokrácia visszaállítására vállalkozó osztályközi paktum ideológiája.^[7] A munkásosztály általi adoptálásának eredménye, hogy a munkásmozgalom elveszti valódi célját: már nem a kapitalizmus megdöntését, hanem a fasizmussal szembeni ellenállást és a liberális demokratikus viszonyok védelmét látja legfőbb céljának. A fasizmust nem a kapitalizmus működési logikájából immanensen következő hatalomgyakorlási módként gondolja el, hanem valami különleges történelmi gonoszként.

Ez fontos belátás a két világháború közötti antifasizmus karakteréről, és hozzájárulhat ahhoz is, hogy megértsük a munkásmozgalom szerepét a második világháború utáni antifasiszta (tehát liberális-demokratikus, vagyis nem antikapitalista) paktum kialakulásában. Ugyanakkor Toscano úgy véli, hogy

az antifasiszta elmélet rekuperálható a radikális baloldali kritika számára.

Vizsgálódásai rámutatnak, hogy az antifasiszta gondolkodás bizonyos hagyományai – mint például az Angela Davis és George Jackson nevével fémjelezhető fekete radikális hagyomány – kiegészíthetik a szigorúan marxista elemzési szempontokra épülő radikális baloldali (tehát a kapitalizmust és a liberális demokráciát meghaladni igyekvő) hagyományt.

A radikális társadalmi elméletek hagyományát kutató Cedric Robinson szerint a fekete radikális gondolat jellegzetessége, hogy teljesen más alapokon jött létre, mint az európai radikális hagyomány: kritikai fogalmai az európai munkásmozgalmak osztálytudatának kifejlődésétől függetlenül nyertek formát.^[8] Az emancipációról alkotott elképzelésük középpontjában a humanizmus fogalmának kritikája áll: a polgári kapitalista civilizációt a gyökérénél támadják az állami tudomány által soha teljes mértékben nem asszimilálható fogalmakkal. Ennyiben közel állnak a marxizmushoz, még ha bizonyos pontokon maga Robinson is erősen kritizálja a marxista/marxiánus hagyományt.

Nem véletlen tehát, hogy Toscano ehhez a hagyományhoz fordul, hogy kritika alá vonhassa azt az elképzelést is, miszerint a fasiszta jelző használata az úgynevezett szűk történelmi kontextusán kívül értelmetlen.

 

Az absztrakcióiszony, mint a kognitív térképezés gátja

A könyv fasizmus és absztrakció viszonyát tárgyaló fejezete a náci ideológia egyik legellentmondásosabb aspektusát vizsgálja: nevezetesen, hogy a zsidó alakja egyszerre került összefüggésbe az absztrakt és életidegen racionális jogi formalizmussal (a németség életvilágától és szokásjogától idegenként elgondolt római joggal) és egyszersmind a faji tisztátlansággal, hibriditással, az amorffal. A két egymással feszültségben álló tétel ugyanakkor nem összeegyeztethetetlen a náci ideológusok (pl. Carl Schmitt) számára. Szerintük a zsidónak pontosan azért van szüksége a jogi absztrakcióra, mert ez biztosítója azt a stabilitást, amit a hibrid faji-biológiai-ontológiai összetétele nem tesz lehetővé. (68.)^[9]

Ezt kiegészíti egy olyan – többek között Julius Evola írásaiban artikulált – ideológiai konstrukció, amely szembehelyezi a zsidóságot mint a matematikai absztrakció gyakorlati és világnézeti képviselőjét az északi árja fajjal mint a vérben hordozott „szavak nélküli ideák” kozmikus-szoláris világképnek képviselőjével.” (80.) A frankfurti iskola szerzői ennek az ideológiai konstrukciónak a történelmi-materiális eredetét a zsidóság gazdasági funkcióiban találták meg, amelynek aspektusait a fasiszta ideológia eltorzítja és felnagyítja. Habár ezek a gondolkodók a nácizmus kapcsán jutottak a fenti belátásra, Alberto Toscano szerint az absztrakcióiszony, amit a frankfurtiak a náci ideológiában diagnosztizáltak a későkapitalizmusban felbukkanó fasisztoid szerveződéseknek is egy meghatározó jellegzetessége. Ez az absztrakcióiszony ugyanis fennmaradhat totalitárius állampárt nélkül is, a fasizmusra irányuló vágyak inkubátoraként.

Theodor Adorno kimutatja, hogy a fasiszta ideológia a kapitalizmus absztrakt-személytelen hatalmi struktúráinak kognitív térképezése helyett a sztereotípia és a megszemélyesítés módszereihez nyúl.^[10] Ez Adorno szerint a (valóságot megragadó és érvényes) tapasztalat felszámolását jelenti, mivel a fasiszta szubjektum ebben a helyzetben az absztrakt-személytelen rendszert behelyettesíti egy ersatz konkrétummal. Ez a behelyettesítés felszámolja annak lehetőségét, hogy a szubjektum feltérképezze, hogy a személytelen hatalom milyen módon hozza létre az életvilága szellemi és anyagi szegényességét.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a reakciós jobboldal mellőzné a kapitalizmuskritikát. Egyik legfontosabb és a mai napig meghatározó eleme a jobboldali kultúrának a „romantikus antikapitalizmus”, amely kifejezés Lukács Györgynél bukkan fel először kritikai fogalomként.^[11] Ez az antikapitalizmus olyan formája, amelynek ideálképe egy modernitás előtti és prekapitalista világ, viszont Toscano a kifejezést ennél tágabb értelemben használja. Toscano rámutat, hogy a romantikus antikapitalista vágyképek a populista politika eszközeivé válhatnak, amely elhibázott kapitalizmuskritikája miatt csak a társadalmi elit leváltására törekszik a kapitalista rendszer megváltoztatása helyett.^[12] A populista mozgalmak nem tudják megragadni a tőkét egy komplex forgalmi folyamatban különböző formákat (árú és pénz)^[13] öltő (reális) absztrakcióként.^[14]

Adorno szerint a kapitalista társadalom szubjektumai rákényszerülnek az autonóm szubjektivitásuk feladására,^[15] „a kapitalizmusban a termelés nem az ember attribútuma, hanem az ember a termelés attribútuma”.^[16]

Ugyanakkor kapitalizmust működtető liberális demokratikus rendszer immanens ideálja és ideológiája a szabadság.^[17] Mivel a liberális demokrácia nem képes megvalósítani az autonóm szubjektivitásról alkotott elképzelést, a kapitalista rendszernek alávetett személy (szub-jektum) közömbös lesz ezekkel az ideálokkal szemben vagy megveti őket.

Adorno elemzése alapján érhetővé válik, honnan ered a kortárs politika nihilizmusa. Az autoriter vezető egyfajta obszcén apa figuraként a liberális elit összes „bullshitjét” megkérdőjelezi és nem fél „felforgató” és „transzgresszív” lenni, ami demokratikus liberális rendszerek működésében kiábrándult választók számára felszabadító lehet. A nárcisztikus autoriter vezetővel való azonosulás a hívek meggyengült önérzetét, egzisztenciális-pszichés diszorientációját használja ki és „állítja helyre”. Ezzel Adorno belátása szerint egyfajta ellen-pszichoanalízis bonyolódik le az autoriter vezető és követői között. Emiatt mondhatja Gilles Deleuze és Félix Guattari, hogy a tömegeket nem pusztán megvezették, hanem bizonyos értelemben vágytak a fasizmusra.

Adorno elemzéséből következik, hogy a posztfasizmusok a fasizmus és nácizmus történelmi veresége után is fennmaradó kollektív nárcisztikus sebeket, nehezteléseket és a demokráciával kapcsolatos szkepszist és a liberális elitekkel szembeni gyűlöletet használják ki.

Ennek kapcsán Toscano Walter Benjamin elemzéseit felidézve rámutat a fehér középosztály – bérmunkások és kisvállalkozók,^[18] vagyis tulajdonképpen a kispolgárság (petite bourgeoisie) – deklasszálódásának, privilégiumvesztésének kardinális szerepére, amely kollektív nárcisztikus traumaként újra és újra biztosítja a depolitizált libidinális-affektív hajtóerőt a posztfasiszta demagógok számára.

A kortárs megelőző/kezdődő fasizmus a mesterségesen kreált népi tradíciók vagy archaikus múltak romantikus fetisizálása helyett sokkal inkább a háború utáni fordista megállapodás – vagyis  paradox módon a munkásmozgalom által kiharcolt keynes-iánus jóléti állam – korlátozott, csak a fehér férfiakra vonatkozó felújításának lehetőségét kínálja a választói számára. Tehát itt merőben hiányzik bármiféle utópista modernizmus, ami a háború közti „avantgárd ultrajobboldal” idejében még releváns volt.

Adorno elemzése a „klasszikus” marxista leíró vagy absztrakciós szinten mozog, Toscano szerint viszont ezt ki kell egészítenünk a fasizmus által megidézett és újrakombinált, a népi tudatban leülepedett anakronisztikus ideológiák elemzésével is.

A fasizmus problémája, hogy meg kell valósítania kétféle temporalitás szintézisét: a revansizmus és neheztelés plurális (anakronisztikus vágyképek a faji, kulturális és nemi tisztaság/normalitás különböző formáiról) idejét és a tőke akkumulációjának idejét. Toscano eredeti koncepciója szerint a fasizmus megértésében nem támaszkodhatunk kizárólag annak megtagadott, de mégis működtetett modernista jellegére, vagyis arra, hogy alárendelt a folyamatosan jövőbe rohanó és a régi szociális rendek legtöbb aspektusát cseppfolyósító, a magaskultúrát a tömegkultúrában feloldó tőke algoritmikus növekedési, felhalmozási és a termelési viszonyok innovációját követelő imperatívuszának. Azt is meg kell vizsgálnunk, milyen – a tőkefelhalmozás modern idejében anakronisztikus vagy azzal nem szinkronban lévő – elemeket hív segítségül a fasizmus, pl. évszázadokra visszanyúló helyi etnikai vagy vallási ellentéteket, egymással nem összeegyeztethető ideológiák heterogén fúzióit pl. Mussolininél is.

Míg a háború közti fasizmusokra igaz, hogy tömegmozgalmuk történelmi küldetését nem utolsó sorban abban látták, hogy meg kell akadályozniuk a szervezett munkásmozgalom forradalmi törekvéseit – amit a konzervatív forradalmárok ideológiáiból kiindulva a „tömegek lázadásaként” ragadtak meg a fasiszta ideológusok —, addig a mai  posztfasiszta szerveződések célja a kommunista fenyegetés hiányában „pusztán”  a fehér munkásosztály diszkurzív megkonstruálásával az osztályellentét faji ellentétté konvertálása. A kapitalizmus egy kulcsfontosságú biohatalmi technikája a rasszosítás, ami lehetővé teszi az olcsó és drágább munkaerő egymástól való elkülönítését.

A kapitalizmus mindig faji kapitalizmus.

Toscano amellett érvel, hogy a szolidaritás elve mentén megszerveződő osztály nem egy empirikus adottság, hanem az emancipatorikus politikai elkötelezettség eredménye, olyan anarchikus, nem hierarchikus szervek nélküli (állam, egyház, bürokrácia nélküli) politikai test, amit létre kell hozni, mivel jelenleg nem létezik. A szolidaritás alapja nem az individuális anyagi érdek. Az osztály túl azon, hogy empirikus szociológiai leíró kategória egy politikai projekt is: létrejöttének feltétele az osztálytudat, vagyis a szolidaritás. Ugyanakkor ez a body politic nem egy organikus test (az organicitás metaforái ezen a ponton megbéníthatják a politikai képzelőerőt): a felszabadulásra irányuló anarchikus vágyakból táplálkozik.

Az antifasiszta elmélet előtt álló feladat, hogy megértse melyek azok a libidinális feltételek, amelyek felébresztik az emberekben (akár a névlegesen antiautoritárius és egyenlőségelvű baloldali szervezetekben) a vágyat a másik ember elpusztítására, megalázására, kizárására a mindennapokban, jóval azelőtt, hogy ezeket a vágyakat egy politikai párt saját céljainak megvalósítására használná fel . A vágyképződés vagy vágytermelés ilyen „prepolitikai” feltérképezését nevezi Deleuze-Guattari a vágy mikropolitikájának.

Faji kapitalizmus, posztfasizmus és kezdődő fasizmus: a fasizmus folyamatontológiája

A Late Fascism nem pusztán a fasizmust, mint megvalósult realitást, hanem a fasizmus kialakulásának gazdasági, politikai, ideológiai és libidinális feltételeit is vizsgálja. Ehhez segítségül hívja Angela Davis Herbert Marcuse hatására kidolgozott incipiens (kezdődő) fasizmus koncepcióját. Davis szerint az incipiens fasizmus az európai fasizmus USA-ban tökéletesített formája. Ez a liberális demokráciával egyáltalán nem antagonisztikus fasizmus a gyökerénél igyekszik megakadályozni bármiféle politikai szerveződést, amely kikezdené a status quót, a rasszista herrenvolk demokrácia („az uralkodó nép demokráciája”) működését elfedő liberális hegemóniát.

Ez a fasizmus koncepció közel áll Tamás Gáspár Miklós posztfasizmus elméletéhez (amit Toscano futólag meg is említ kötete zárófejezetében). TGM koncepciójában felújítja Ernst Fraenkel kettősállam-elméletét^[19], amely szerint a fasiszta állam ötvözi egymással a normatív államot, amelyben jog uralkodik, valamint a rendelkező/rendeleti államot, amely testületi-politikai megfontolások mentén működik. A posztfasiszta kettős állam jellegzetessége Davis és TGM szerint az állampolgárok etnikai alapú megkülönböztetése: bizonyos állampolgárok felett a személytelen jog által kormányzott normatív állami működés, míg a másodrangú állampolgárok esetében a rendelkező állam gyakorol hatalmat. TGM így fogalmaz 2000-ben:

„A posztfasizmus tehát olyan politikák, gyakorlatok, rutinok és ideológiák sora, amelyeket mindenütt megtalálunk a mai világban, és amelyeknek Kelet-Európát kivéve nincs, vagy csekély közük van a náci örökséghez”.^[20]

Ez a belátás döntő jelentőségű a fekete radikális hagyomány szempontjából is: a fasizmus eurocentrikus konstrukciói elterelik a figyelmet arról, hogy a nácizmustól és az olasz fasizmustól függetlenül alakult ki a fasizmus egy formája az USA-ban.

Angela Davis szerint a megelőző fasizmus felkelés elleni (counter insurgent) műveletek, hatalomgyakorlási módok és intézmények (bebörtönzés, megfélemlítés, dehumanizálás) diszpozitívja.^[21] Nem áll szemben a liberális demokráciával vagy a kapitalizmussal (még ha egyes liberális nyugatos demokraták igyekeztek is fellépni a fasizmussal szemben pl. itthon is) – hanem kiegészíti azt. Annak doppelgangere vagy perverz másolata, amely megmentésére siet, amikor az kormányozhatatlanná válik liberális-demokratikus keretek között. 

Polányi Károly kritikai megjegyzése miszerint a kapitalizmus összeegyeztethetetlen a demokráciával – az olyan újreakciós elméletalkotók számára, mint Nick Land és Curtis Yarvin magától értetődő evidencia és kiindulópont. Ahogy a MAGA óriásdonor Peter Thiel fogalmaz: „Már nem gondolom, hogy a szabadság és a demokrácia egymással kompatibilisek lennének”.

Ennyiben a későfasiszta jelenben a fekete radikálisok által is megfigyelt fasiszta hatalomgyakorlási módok megerősödésének lehetünk tanúi az Egyesült Államokban. Míg Cedric Robinson (a faji kapitalizmus kifejezés megalkotója) azt mondhatta, hogy  a  fasizmus nem a liberális demokrácia válságának előidézője, hanem a válságkezelés eszköze, amivel lehetségessé válik a liberális hegemónia visszaállítása, fenntartása és a radikális átalakulásokat követelő mozgalmak elfojtása, addig Yarvin és Land a liberális államot (vagy, ahogy ők hívják: a Katedrálist) egy végletesen korrupt és megreformálhatatlan hatalmi struktúrának tartják, amelynek a lebontásához nyíltan autoriter eszközökre van szükség. Tehát egy elmozdulást tapasztalhatunk a jelenkori reakciós politikai elméletben is:

Immár nem pusztán a liberális állam represszív apparátusait kiegészítő fasiszta módszerekről kell hogy beszéljünk, hanem nyílt és célzatos fasizálódásra való felhívásról is.

Toscano munkájának az érdeme, hogy Mussolini írásainak elemzésén keresztül megmutatja, hogy  a klasszikus liberális közgazdasági iskola egy olyan képviselője, mint Ludwig von Mieses, nem holmi személyes részrehajlás vagy egyszeri tévedés miatt láthatta a liberalizmus megmentőjét a fasizmusban. Az olasz fasizmus vezetője nem egy totalitárius állam kiépítése révén tartotta lehetségesnek – és nem is így valósította meg – a fasiszta „nemzeti megújulást”. Éppen ellenkezőleg: az állami bürokratikus apparátusok minimumra való visszaszorítását szorgalmazta (Mussolini egyébként igen kreatívan ötvözte egymással a különböző ideológiák elemeit: az olasz fasizmusnak kezdeti formájában nem volt fontos eleme a rasszizmus).

Az államellenesség vagy államfóbia tehát az olasz fasizmus korai időszakára is jellemző volt: tehát már magának a „történeti” fasizmusnak sincsenek olyan egyértelmű körvonalai, mint ahogyan azt gondoltuk. Mussolini úgy vélte, ő valósítja meg a kapitalizmushoz valóban illő államot. (57.) Ezzel megelőlegezte a neoliberális dereguláció gazdaságpolitikáját és a MAGA mozgalom intellektuális motorjaként működő Heritage Foundation Project 2025 nevet viselő programjának egyik legfontosabb elemét is: a pazarló adminisztratív állam leépítésének programját.

Toscano vitatja azt az elképzelést is, amely szerint a neoliberalizmus(ok) jelenségét megfelelően lehet elemezni az állam leépítésére törekvő politikai projektként. Rámutat, hogy ez az elképzelés hasznos heurisztikus eszköz volt a neoliberalizmusokkal kapcsolatos kutatások kezdetén, de ma már nem bír számottevő magyarázó erővel.

A neoliberalizmus célja, hogy megerősítse az állam azon intézményeit, amelyek létrehozzák és fenntartják a piacok fegyelmező erejét a populáció egy része számára.

Nem pusztán a workfare state vállalkozói szubjektivitásformájának a létrehozásáról van itt szó: kulcsfontosságú szerepet játszott a munkásosztály rasszosítása biopolitikai fegyverként. Yarvin és Land antiállama csak a rassz/a faj közvetítésével válhat a populizmus eszközévé.  Toscano a posztfasiszta rezsimek vagy a germinális/incipiens fasizmus és a neoliberalizmus közötti viszonyt egy önmagát gerjesztő autoritárius dinamika állomásaiként gondolja el. Vagyis neoliberalizmus beindít egy dinamikát, ami a fasisztoid tendenciák megerősödéséhez vezet.

Hasonló következtetésre juthatunk, mint Yarvin és Land reakciós libertarianizmusa kapcsán: az autoriter, antibürokratikus fegyelmező állam és a népjóléti intézményektől megszabadított kapitalizmus akarása között nincsen ellentmondás. Sőt mi több, a kortárs reakciós értelmiség ezek összetartozását és a demokratikus politika felszámolását már történelmi szükségszerűségként gondolja el.

Nem véletlen tehát, hogy Polányi Károly a fasizmust a kapitalizmus kialakulása óta folyamatosan jelenlévő, csak néha éppen lappangó – hozzátehetjük: állandóan új variánsokat produkáló –  vírusként írja le. Ezzel a metaforával persze Polányi nem azt kívánja állítani, hogy a fasizmus természeti képződmény lenne: arra utal, hogy a fasizmus a modernitást folyamatosan kísértő potencialitás, ami a gyarmati kapitalizmus óta velünk van, illetve hogy a fasizmus akkor is jelen van és „fertőz”, amikor nincsen olyan konkrét politikai erő, ami kihasználná a fasizmusra irányuló vágy libidinális „felhajtóerejét”.  Ezért mondja Toscano, hogy a történetírás és a kritikai elmélet feladata, hogy feltérképezze a fasizmus történetének longue durée-jét, vagyis a kialakulását és fennmaradását biztosító „mélytörténelmi” hatalmi-ideológiai struktúrákat, amelyeknek a nácizmus és az olasz fasizmus csak alesetei, vagyis nem paradigmatikus példák, amelyekhez minden más jelenség hozzámérendő.^[22]

Ez a gondolat központi jelentőségű Aimé Césaire martinique-i költő és politikus 1950-es Discourse on Colonialism c. esszéjében exponált bumeránghatás-elméletben is (amit sokszor Foucault-boomerángként emlegetnek, habár nem Michel Foucault alkotta meg a kifejezést). Césaire rámutat, hogy a nácizmus és az olasz fasizmus csak az európai lakosságra alkalmazták a gyarmati kapitalizmus működésében már évszázadok óta aktívan használt eszközöket. Césaire szerint a nácizmus nem azért volt tolerálhatatlan az európai ember számára, mert bűntettet követett el „az ember, mint olyan” ellen, hanem mert

a gyarmati telepes uralom addig kizárólag az arabok, afrikai feketék és indiaiak feletti hatalom eszközeit a fehér emberre is elkezdte alkalmazni.^[23]

A jelenség másik aspektusa, amire Césaire felhívja a figyelmünket, a dehumanizáció vagy az eltárgyiasítás, ami egyszerre érinti a gyarmatosítót és a kolonizált népeket, ami azt jelenti: a gyarmatosító-civilizátor nem lehet civilizált. Toscano Césaire, Davis és Robinson koncepciói alapján rámutat, hogy a kapitalista kizsákmányolás logikájától elválaszthatatlan a rasszok biohatalmi konstrukciója, a rasszosítás (ami természetesen Foucault biohatalom koncepciója szempontjából döntő jelentőségű).

Alberto Toscano szerint Robinson és Cesaire az elnyomás mélystruktúráit – szemben az ortodox marxista elemzési hagyomány eredményeivel – nem kizárólag a kapitalizmusból vezetik le. A kapitalizmus rekuperálta a feudális elnyomás bizonyos eszközeit. Ugyanakkor a rabszolga és a bérmunkás eltárgyiasítása fundamentálisan különböző jellegű: míg a bérmunkás elidegenedése a tőkés termelés jellegzetességéből fakad (a munkás elválasztott a termelőeszközöktől és elidegenedett a termelt áruk sokaságától, illetve az államtól is, amely a jogi kereteket biztosítja ennek fenntartásához), addig a rabszolga dehumanizációja független ettől a folyamattól. Robinson szerint a kapitalizmust a kettőt egyszerre működteti.^[24]

Harry Harootunian a lehető legkonzekvensebben fogalmazza meg a fasizmus szerzőnk által exponált felfogásának lényegét: az elmélet feladata, hogy a fasizmust egy adaptív folyamatként, heterogén hatalomgyakorlási technikák, diskurzusok, ideológiák, esztétikai normák, morális szabályok stb.  együtteseként ragadja meg. Nem lehetséges a fasizmus(ok) esszenciáját puszta időbeli (vagy akár térbeli) lokalizációval azonosítani. A fasizmus, mint konkrét hatalomgyakorlási forma mindig más diszpozitíveket hoz létre más történelmi helyzetekben. Az eszközei már léteztek a ventennio és a náci uralom előtt is, ahogy ezek leverése után sem tűntek el az úgynevezett szabad liberális rendszerekből.