Elment az egyik legfontosabb barátom, Balog Gyula, a magyarországi lakhatási és emberi jogi mozgalom kiemelkedő alakja, akivel nagyon szoros baráti és elvtársi kapcsolatunk volt. Csak 16 évnyi ismeretség adatott meg vele, de ez idő alatt is megtapasztaltam Gyula fantasztikus teremtő és szervező erejét.

Ő nemcsak élt a világban, hanem aktívan létrehozta azt, és folyamatosan annak jobbításán, megváltoztatásán dolgozott. És hiszem, hogy ezt sikerrel tette.

Nagyon szegény családból jött, egy gyerekkori betegség miatt alig látott, sokáig küzdött az alkoholizmussal, majd a hajléktalansággal is. És mindez nemhogy megállította volna, hanem inkább erősítette abban, hogy a saját életén túlmutató jelentőségű feladata van. Mindezek a nehézségek és tapasztalatok – amikből már egy is sokszor legyőzhetetlennek tűnik – adták az alapját a szervező, tanító, aktivista munkájának. És mindezt közösségben tette, másokkal együtt, szervezeteket, csoportokat, programokat építve. Hajlamos volt a figyelem középpontjába kerülni, de végtelenül fontosnak tartotta azt is, hogy mások is vezetővé váljanak, kibontakozzanak, megtalálják az útjukat.

Gyula évtizedekig volt a Fedél Nélkül büszke szerzője és terjesztője. Ennek a munkának köszönhetett rengeteg fontos barátot, ismerőst, tapasztalatot és kapcsolatot. Itt találkozott azzal a „tanár úrral” is, aki először meghívta őt az iskolai osztályának előadni az életéről, majd meghívta a családjával karácsonyozni (ez a hagyomány évről évre folytatódott). Mindez megváltoztatta Gyula életét – visszatért az emberekbe vetett hite és elindultak a rendhagyó osztályfőnöki órái.

Ebből fejlődött ki az Első Kézből a Hajléktalanságból program, aminek a módszertanát Gyula fejlesztette ki, és amelyben azóta tucatnyi hajléktalan aktivista és tapasztalati szakértő vesz részt. Ez a program több tízezer fiatalhoz jutott már el, és Gyula mélyen hitt abban, hogy a fiatalok szemléletének a megváltoztatásával a jövő döntéshozói és választói már nem büntetni, hanem segíteni fogják a hajléktalan embereket, és készek lesznek felszámolni a lakhatási válságot. Még most is ott cseng a fülemben:

„Nagyon jó kérdés volt, kapsz is gyorsan egy Fedél Nélkült!”

Gyula mindig nagy mesélő volt, és ennek kapcsán csatlakozott az Élő könyvtár az Emberi Jogokért programhoz is, amelyben „hajléktalan” és „alkoholista” könyvként is ki lehetett kölcsönözni. Ennek a programnak a segítségével is ezrekhez juttatta el azt az üzenetét, hogy a megbélyegzés és üldözés helyett a megértés, az empátia és a szolidaritás az, ami segít megoldani ezeket az egyéni, de valójában mélyen társadalmi problémákat.

Ezekre a tapasztalatokra épült a Cím Nélkül című előadás is, amit a Stereo Akt csapata hozott létre többek között Gyula főszereplésével. Az interaktív színházi társasjáték során a nézők megtapasztalják a hajléktalan emberek életét, dilemmáit, sorsát, és elgondolkoznak a lehetséges megoldásokon. Gyula ezeken az előadásokon brillírozott.

Imádott szerepelni, beszélgetni, tanítani. Öröm volt nézni, hogy mennyire elemében volt ezeken az alkalmakon.

És hát természetesen Gyula nélkül elképzelhetetlen lett volna A Város Mindenkié. Az alapító tagok között volt, az elejétől a csoport aktív és elkötelezett szervezője. Nagyon fontos volt neki a „vidéki terjeszkedés”, és az ő nevéhez fűződik többek között a pécsi AVM megalakulásának támogatása. Munkacsoportot vitt, kampányt vezetett, tüntetést szervezett, városi sétát dolgozott ki, beszédet mondott – csak egy dolgot nem csinált: élőláncban nem vett részt, mert azt mondta, hogy nem bírná ki olyan hosszan cigi és pisi nélkül. Azt hiszem, ezt mindenki megbocsátotta neki, és ez egyáltalán nem vett el az ő radikalizmusából. Sőt.

Egyszer AVM-es aktivistaként elfogadta egy minisztériumi háttérintézmény felkérését, hogy tapasztalati szakértőként segítse az országos hajléktalanügyi stratégia megírását. Bár nagyon szkeptikusak voltunk, hogy mik a kormány valódi szándékai, azt reméltük, hogy így végre tényleg beleszólhat egy hajléktalanságot megtapasztalt ember a hajléktalanság rendszerszintű megoldásába. Aztán amikor Gyula fel mert szólalni a hajléktalan emberek kriminalizációja ellen, azonnal kirúgták. Így beszélt erről: „Nem hiszem, hogy a döntéshozók a tapasztalataimra lettek volna kíváncsiak, inkább a médiának és a választóknak akartak megfelelni.

A döntéshozók az ellenkezést nem bírják elviselni, én pedig a rendészeti intézkedésekre nem tudok bólogatni. Megkönnyebbültem, hogy nem kell azoknak dolgoznom, akik a sorstársaimat börtönbe akarják zárni, mert szegények. Nem az emberek erőszakos eltakarítása a megoldás, hanem a lakhatási gondok felszámolása és a mélyszegénység megszüntetése.”

Végtelenül tiszteltem, hogy megpróbálta és azt is, hogy hezitálás nélkül szólalt fel, amikor azt látta helyesnek.

Gyula az alapítástól kezdve a Közélet Iskolája kuratóriumának tagja. Nélküle nem is tudtam volna elképzelni ezt a szervezetet. Fáradhatatlanul képviselte a szegény és elnyomott emberek oktatásának ügyét, és folyamatosan jelen lévő felkiáltójelként emlékeztetett minket az iskola eredeti missziójára. És közben aktívan be is száll a munkába. Ő volt az egyik legfontosabb játékvezetője a Szerveződj! nevű aktivista társasjátéknak, amit én találtam ki, de aztán a gyakorlatban ő vitt el sok-sok közösséghez.

Azt hiszem, az egyik oka annak, hogy Gyulával annyira szoros lett a kapcsolatunk az, hogy mindkettőnkben nagyon erős a tudás és tanulási vágy, és folyamatosan inspiráltuk egymást. Egyikünk sem tudta soha abbahagyni a tanulást és az alkotást. Gyulának talán a két legfontosabb tanulási alkalom az volt, amikor elvégezte az ország első tapasztalati szakértő képzését, majd sokkal később a Közélet Iskolája Felszabadítás pedagógiája képzését. Mindkettő mélyen beépült a munkája szellemiségébe és módszertanába. Sokat járt előadni konferenciákra itthon és külföldön, ahol mindig szívta magába azt, amit másoktól hallott.

Bárhova ment külföldön vagy Magyarországon tanulmányútra, rengeteg ötlettel, javaslattal, inspirációval tért haza, és mindezt szinte azonnal beforgatta a munkájába is.

A teremtő energiája nemcsak az aktivizmusban jelent meg, hanem abban is, hogy nagyon sokat írt – novellát és regényt is. A nagyregénye, amin évtizedekig dolgozott, megsemmisült, ami hatalmas törés volt, de utána is folytatta annak az Indiai óceánban lévő szigetnek a képzeletbeli benépesítését, ahol a tökéletes társadalmat építette. Számomra az utóbbi évek legnagyobb truváját az óriási és gyönyörű LEGO építmények jelentették, amiket Gyula épített. Házakat, stadionokat, idősek otthonát, repülőt vagy akár egy egész farmot épített fel. Egyszer megépítette LEGO-ból a Közélet Iskolája saját iskolaépületét, amit taxival elhozott egy konferenciára, hogy standolás közben mindenkinek megmutathassa. Én abban a pillanatban elhittem, hogy ez egyszer tényleg valósággá válik.

Mert Gyula ilyen volt. Az akaratereje, a képzelőereje, a tehetsége, a jókedve, a humora és a szeretete minden nehézségen segített saját magának és másoknak is felülkerekedni. Borzasztóan fog hiányozni. Hiányozni fognak a közös kutyasétáltatások, a kuratóriumi ülések, a késő esti telefonok, az előadások, a beszélgetések, az ünnepek és a városi séták. Hiányozni fog, amikor azt mondta: „Tessua!”, és utána mesélt valami szuperizgalmas dolgot, ami történt vele. És ahonnan a legjobban fog nekem hiányozni, az a hálaadás napi vacsorák, amiket pont 10 éve, apukám halála óta tartunk együtt minden évben, és amiket nem tudok elképzelni nélküle.

Hatalmas felelősség továbbvinni az általa indított és inspirált programokat és közösségeket, de nincs más lehetőségünk.

Folytatnunk kell érte és főleg azokért, akikért egész életében kiállt: a szegényekért, az elnyomottakért, az elhagyottakért, a megbélyegzettekért és igazából az egész magyar társadalomért.