Nemrégiben megjelent az Observeren egy cikk azzal a címmel, hogy Art isn’t too complex for the working class – that’s elitism (Kb.: Elitizmus azt mondani, hogy a művészet túlságosan bonyolult a munkásosztálynak). Szerzője Kenan Malik, indiai származású brit szerző, neurobiológiai, tudománytörténeti, antirasszista, egyenlőségelvű, felvilágosodáspárti és állatjogellenes munkássága éppoly tiszteletreméltó, mint amilyen mértékben sokszor vitatható és vitatott is. De amit ebben a cikkben kifejt egy frissen megjelent operáról szóló könyvről – amely lebontja a mítoszt, miszerint az opera műfajához nem volna sok köze a munkásosztálynak – jó támpontokat ad ahhoz, hogy mit kezdjünk most Krasznahorkai prózájával, hogy annyi emberhez – így vagy úgy – eljut a Nobel-díj miatt.

Szóval van itt egy életmű, amely ugyan mindvégig az elesettek, kiszolgáltatottak, még csak észre se vehetők méltóságáról beszél, de sokszoros nézőpont-váltásokkal, váratlan megoldásokkal és meg-nem-oldhatóságok tudatosításával, bonyolultan. A kortárs magyar progresszív és társadalmiprobléma-szenzitív kulturális szcénán viszont az utóbbi években egyre többször hallani arról, hogy a komplex művek elitisták, túl magas a belépési küszöbük, irrelevánsak, ha igazán érzékenyek vagyunk, akkor inkább hagyjuk őket, és „utazzunk le vidékre”. Beszéljünk egyszerre csak egy dologról, az ismerős problémákról (két centire az ismerős arcok ideológiájától), úgyse érti senki a világot, egyébként is, luxus volna arra törekedni, hogy megértsük.

Másfelől, a fennálló hatalomra nézvést pedig veszélyes volna, ha úgy óhajtanánk megváltoztatni a világot, hogy értjük. Foglalkozzunk a napi gondokkal, s ne merengjünk azon, hogy ez öngyarmatosítás, a hatalmi domesztikálás internalizálása. Fogadjuk el, hogy legtöbbekhez csak a fogyasztásra kalibrált, könnyen emészthető, a hatásvadászat zsákmányaival mit sem törődő kultúra jut el, amely csak mélyíti a kiszolgáltatottságot, tágítja a távolságot az ember és rabságba kényszerítő, soha el nem érhető vágyai között. Ne vegyük tudomásul, vagy ha tudomásul vettük, felejtsük el, hogy a népnek szánt szórakoztatásban a nép csak fogyasztó lehet, követő, rajongó, függő: direkt úgy tervezték cinikus kultúripari varázslók, akiknek a nézettség és az abból adódó pénzösszeg az egyetlen irányadó tényező, hogy a nézőknek eszükbe ne jusson valami jót saját maguk csinálni. Nagyon jól tudják a hatalom szolgálatában álló éceszgéberek, hogy a túlhajszolt embernek sokszor nincs is energiája olyasmit választani, amitől jól érezné magát a bőrében, sokkal kézenfekvőbb megfeledkezni mindenről, bárhogyan, legyen az rettenetes pálinka, legyen az szélhámosok ígérete, vagy a sötét semmi örvénye.

Azok a középosztálybeli kapuőrök, akik azt hangoztatják, hogy a munkásosztály képtelen megérteni a komplex műalkotásokat, figyelmen kívül hagyják a munkásosztály történelmét, írja Kenan Malik idézett cikkében. Még azok is, akik nem foglalkoztak behatóan a munkásosztály történelmével, könnyen belátják, hogy minden szabadságharcnak, öntudatra ébredésnek, emberi jogok kivívásának, egy méltóbb életért való közös kiállásnak alapja, hogy ne fogadjuk el természetesként a ránk kényszerített életformát, hogy mi számít munkának és mi nem, mit kezdjünk szabadidőnkkel, milyen könyveket merjünk kezünkbe venni satöbbi.

És akkor most gyorsan leírom, hogy

Krasznahorkai László prózáját nem olvasni nehéz, mert Krasznahorkai prózáját olvasni gyönyörűség, hanem szórakozni nehéz rajta.

A Krasznahorkai könyvek olvasása úgy viszonyul egy célcsoportra orientált könyv olvasásához (feltéve, hogy ahhoz a spéci célcsoporthoz tartozol te is), mint egy olyan leves, amit te készítettél gondosan termelt zöldségekből a csokoládéhoz. Nem lehet mindig csokoládét enni. Szóval Krasznahorkait olvasni nehéz, időigényes és élvezetes, de éppen annyira nehéz, időigényes és élvezetes, mint jelen lenni saját életünkben, ellenállni a mindenfelől áradó, egyre személyre szabottabb vásárlásra buzdításnak, nem elfogadni a hatalom sulykolta „úgyis kevés vagyok” mantra-reciprokot, nehéz és kimondhatatlanul jó érzés, mint szabad embernek lenni.

Szemben a kicentizett, információadagolt, körülhatárolt embercsoportot megcélzó termékekkel, amelyek pár órára elfeledtetik veled saját magadat, Krasznahorkai szövegei nélküled nem működnek. Mindent, ami elvonná magadról és a szövegről a figyelmedet, el kell rekkentsél: ha két Insta-poszt között próbálod olvasni, vagy olvasás közben csak rákattintani az újonnan érkezett mailre,

a szöveg huss!,

érthetetlen betűhalmazzá változik át. (Pont mint az emberi kapcsolataink.)

Krasznahorkai prózája, összefüggésben a neoavantgárd művészetfelfogással, a huszadik századi képzőművészet ornamentalizmus-ellenességével, kilépésével a konvencionális keretekből, demokratizmusával, participatív közösségi akcióival, az olvasó aktív, együttérző és értelemteremtő jelenlétét hívja elő. Inkluzív: mindenki jöhet, akit nem idegesít, hogy mindenki jöhet. Szemben a könyvipari termeléssel, amit sajnos az oktatási rendszer is egyre inkább szolgál, ha nem éppen valami álnemzeti duzzogást sulykol, nem hízeleg olvasójának, nem azt mondja a célcsoportjának, amit az a célcsoport amúgy is tud, ergo ettől még kivételesebbnek, még inkább privilégiumokra jogosultabbnak érzi magát, mivel Krasznahorkai prózája, mint minden igazi művészet, nem céloz senkire. Az idegenség újabb és újabb megformálásaival, lebontja az elnyomás benned létrehozott, a szabad, kíváncsi életedet megakadályozó hamis otthonosságérzetet.

Az idegen Krasznahorkainál egyszerre társadalomkohéziós eszköz, zen gyakorlat és a brechti művészet koncept kiterjesztése, amelyben a világ a színház és a műalkotás úgy egészében az idegen.

„Ami igazán nehéz az írásai értelmezésében, megértésében és a fordításban, az az, hogy állandóan megváltozik a beszédmód. Van az elbeszélő, aki beszél, és vannak a figurák, akik beszélnek”,

mondja Heike Flemming is, Krasznahorkai német fordítója. Mennyivel egyszerűbb volna, ha egyetlen hang szólna hozzánk! Nem föltétlenül kell zsarnoknak lennie annak a hangnak, hogy bezárjon, elég annyi is, hogy csak egyféle dologról beszéljen úgy, mint akinek az ő témájában senki nem tudna újat mondani. Csak olvasnál és olvasnál tátott szájjal, és eszedbe nem jutna megpróbálni kilépni a szolgaságból/privilegizált állapotodból. Krasznahorkai prózájában a perspektívaváltások révén megtapasztalod, hogy mindig van még ott valaki, valami, amire nem számítottál, egy hívatlan vendég, egy ismeretlen madár, egy észre nem vett kert, egy eleve föld alá épített szobor, és nem, nem lovasszobor, hanem lovak együtt. A folyamatos változást érzékelteti azzal, hogy nem keretez be, nem kerekít le, nem állítja meg a pillanatot, nem akarja birtokolni a történetet. Az esendőséget, a sebezhetőséget jeleníti meg, akár az arte povera anyagválasztásai, Mario Merz semmitől meg nem védő iglujai.

Régóta tudjuk, hogy miután elolvasta Az ellenállás melankóliáját, Susan Sontag „az apokalipszis Gogolt és Melville-t idéző magyar mesterének” nevezte Krasznahorkait, Zsuzsanna Varga a The Conversationön közölt cikkében pedig megtaláljuk, hogyan vált Krasznahorkai prózája megismerhetővé világszerte. A Nobel-díj kapcsán az angolszász méltatásokban a kapuőrök újra meg újra elismétlik, hogy az apokalipszis mestere, na meg a szépségé, a megformáltságé, a mondatok hosszúságáé, a közép-európai modernista írásé, Kafka és Bernhard örököse, és együtt buliztam vele New Yorkban! Szinte felüdülés Federico Perelmuter Against High Brodernism című esszéje, melyben a brodernism fogalmát történetesen Krasznahorkai Herscht 07769 olvasástapasztalatából vezette le. A hímmodern (vagy klubmodern) jellemzői Perelmuter szerint: egy adott közeg regionalitásának misztifikálása és dicsőítése, annak sulykolása, hogy nehéz olvasni, és csak a kevesek érnek fel hozzá, hogy matematika, entrópia meg klasszikus zene van benne, hímsovén szexjelenetek (itt muszáj megjegyeznem, hogy Krasznahorkainál szexjelenetek leginkább a hinokiciprusok között történnek), hivatkozás arra, hogy valaha én is olvastam Nietzschét, de már ennek is annyi. Fel is sorol pár hímmodern regényt Cărtărescu Szolenoidjától Pynchon Súlyszivárványáig, megjegyezvén, hogy David Foster Wallace Végtelen tréfája csak azért nem tartozik közéjük, mert túl sokan szeretik.

Ami a Herschtet illeti, pont nem látom érvényeseknek rá a szerintem pontosan megfogalmazott jelenség sajátosságait. A Herscht abszolút nem misztifikál semmit, konkrétan napjaink neonáci mozgalmairól szól, és annyira közel visz hozzájuk, hogy kénytelenek leszünk nem csak megbélyegezni, de látni is őket. Megmutatja, mi van a harsogó sztereotípiákkal klikkvadászó híreken túl. És nem valami szívfacsaró történetet olvasunk, nem is rémisztgetőset, csak látjuk, hogy a megnyugtató folyó partján miben vagyunk.