Ez a cikk „A palesztinok és zsidók közös emberiességéért” című petíció körüli vitához kapcsolódik. A vita a Szombat online felületén és néhány más fórumon – köztük a Mércén – zajlott az elmúlt hetekben. A Szombat online-on megjelent korábbi cikkemre három válaszcikket közölt a lap, az ezekre írott viszontválaszomat azonban elutasították a szerkesztők, mondván, hogy időközben lezárták a vitát. Ebből a Szombatnak szánt második cikkből született ez az írás, amiben igyekszem eddig talán kevésbé hangsúlyos szempontok alapján értelmezni a gázai konfliktus alakulását és a vele kapcsolatos hazai diskurzust. Emellett a legutóbbi hetek és napok híreire is reflektálok.

Az ukrajnai és gázai háborúkkal súlyosbított világhelyzetben, amiben élünk, két, a többinél is kártékonyabb, demokratikusan választott autoriter-populista kormány rombolja leginkább a nyugati demokrácia tekintélyét: az amerikai és az izraeli. Donald Trump kormánya mára nagyjából minden normát felrúgott, amit amerikai kormány felrúghat. A Legfelsőbb Bíróság segítségével rohamtempóban számolja fel az amerikai jogállamot, európai szövetségeseit elárulva Oroszország mellé állt az ukrajnai konfliktusban, és Brazíliától Magyarországig világszerte az autokraták pártját fogja a demokratákkal szemben. Aláássa a második világháború utáni nemzetközi rend olyan alapintézményeit, mint az ENSZ és a NATO, és gyengíti az elmúlt évtizedekben páratlan prosperitást – a fejlődő országok számára pedig a szegénység soha korábban nem látott visszaszorulását – hozó gazdasági globalizációt.

Benjamin Netanjahu kormánya ennél jóval kisebb rombolási potenciállal rendelkezik, de hiba volna lebecsülni a jelentőségét. Izrael a világ egyik leginstabilabb régiójának mára megkérdőjelezhetetlen szuperhatalma: az egyetlen atomfegyverrel rendelkező, a térség valamennyi államánál erősebb hadigépezetet működtető közel-keleti ország. Ugyanakkor a nyugati világ legfontosabb közel-keleti szövetségese, nem pusztán az 1948-as megalapításához vezető lelkiismeretfurdalás-komplexum miatt, hanem nyugatias értékrendjének, kultúrájának és kimagasló technológiai fejlettségének köszönhetően is. Tel Aviv a Közel-Kelet legnyugatiasabb nagyvárosa, liberális életmóddal és szabadságeszménnyel. A Világbank adatai szerint több mint 47 ezer dolláros, vásárlóerő-paritáson mért egy főre eső bruttó hazai termékével Izrael Szlovénián és Csehországon kívül valamennyi kelet-közép-európai országot maga mögé utasítja, de gazdagabb Japánnál, Kuvaitnál vagy éppen Portugáliánál is. (A vonatkozó magyar mutató értéke nem egészen 41 ezer dollár; kevesebb, mint az észt, de kicsivel több, mint a megfelelő román adat.)

Izrael, a „start-up nemzet”, a palesztinokkal szembeni szisztematikus diszkrimináció ellenére érte el mindezt az elmúlt évtizedekben. Sőt, a kétezerhúszas évek elejére már-már normalizálni látszott a kapcsolatait a környező arab országokkal, amiben – ismerjük el – főszerepet játszottak az első Trump-adminisztráció által tető alá hozott Ábrahám-egyezmények. A Hamász 2023. október 7-i példátlan terrortámadása éppen ezt a konszolidációs folyamatot volt hivatva megállítani abban a lélektanilag is meghatározó pillanatban, amikor Izrael Szaúd-Arábiával készült rendezni a kétoldalú kapcsolatokat. Izraelnek másfél évre volt szüksége az október 7-i sokk után, hogy visszaszerezze az önbizalmát, és megválaszoljon szinte minden regionális kihívást. Likvidálta a Hamász és a Hezbollah vezetését, és mindkettőt felszámolta, mint egységes irányítású, reguláris haderőt. Aktív szerepet játszott a szíriai Asszád-rezsim tavaly decemberi bukásában, félévvel később pedig – amerikai segítséggel – csapást mért legfontosabb regionális ellenségére, Iránra. A jemeni húszik időnként még kilőnek egy-egy rakétát Eilat irányába, de infrastruktúrájuk és politikai vezetésük jórészét Izrael ugyancsak megsemmisítette már. Idén év közepére lényegében nem maradt Izrael számára leüthető bábu a közel-keleti sakktáblán.

Az erő nyelve

Mit csinál ilyenkor egy, a helyzet stabilizálásában és saját domináns pozícióinak konszolidálásában érdekelt regionális szuperhatalom? Olyan politikai, gazdasági és kulturális mechanizmusokat alakít ki és tesz minél szélesebb körben elfogadottá, amelyek legitimálják a pozícióit, és a térség többi szereplőjét is érdekeltté teszik a status quo fenntartásában. Mit csinált ehhez képest Izrael? Megtámadta a vele szemben kifejezetten együttműködőkész, a Hamásszal folytatott tűzszüneti tárgyalásokban kulcsszerepet játszó és a térség egyik legfontosabb amerikai szövetségesének számító Katart, (sikertelen) kísérletet téve az ott berendezkedett emigráns Hamász-vezetés likvidálására. Ez kb. olyasmi, mintha a második világháború végén a szövetségesek ledobtak volna néhány bombát Svájcra arra hivatkozva, hogy sok ott a magas rangú náci. Katonai fölénye birtokában Izrael persze ezt is megtehette, csak éppen elveszítette vele a mérsékelt arab országok bizalmát – éppen azt érve el, amit a Hamász 2023. október 7-én célul tűzött ki.

Donald Trump második elnökségének idén év eleji kezdetekor Netanjahu még visszafogta magát, és a 2023. novemberi egyhetes tűzszünetet követő, több mint egyévnyi korlátlan háború után, 2025 januárjában ismét tűzszünetet kötött a Hamásszal. A fegyvernyugvás első, 42 napos szakaszában a Hamász 25 élő és 8 halott túszt adott át, amiért cserébe Izrael mintegy 1900 bebörtönzött palesztint engedett szabadon, kivonult a gázai lakott területekről, és jelentős mennyiségű segélyszállítmányt engedett be az övezetbe. Ezután, a második szakaszra vonatkozó megállapodás keretében kellett volna Izraelnek és a Hamásznak kihirdetnie az állandó tűzszünetet, aminek életbe lépését követően a Hamász valamennyi, még élő túszt szabadon engedte volna, az izraeli csapatok pedig teljesen kivonultak volna Gázából. Ezt, a tűzszünet második, állandó szakaszára vonatkozó megállapodást azonban Izrael március elején felmondta, vélhetően nem függetlenül a Trump-adminisztráció bel- és külpolitikájának radikalizálódásától.

Egy olyan világban, ahol a világ első számú, hegemón hatalma kizárólag az erő és a nyers önérdek nyelvén kommunikál, a tőle függő és vele stratégiai szövetségben cselekvő regionális szuperhatalmak – a hegemón regionális kliensei – is ezt a nyelvet használják, és ennek terminusaiban értelmezik helyzetüket és identitásukat. A világ egyetlen nulla-összegű játszmává válik, értelmüket vesztik az értékazonosságok és értékkülönbségek, a szövetségi viszonyok legfőbb szervező elvévé pedig a személyes lojalitás lép elő.

Netanjahu kb. másfél hónapnyi Trump-kormányzás után arra a következtetésre jutott, hogy amíg megőrzi (és kellően hangsúlyosan kifejezésre is juttatja) a Trump iránti lojalitását (miközben nem sérti Trump személyes érdekeit), addig azt csinál, amit akar.

Izrael demokratikusan választott vezetője pedig, mint a világ összes autoriter populistája, mindenekelőtt korlátlan politikai felhatalmazást akar magának és kormányának, amihez az adott politikai viszonyok közt a kormánykoalíciója szerves részét képező, zsidó-terrorista gyökerű szélsőjobboldal támogatására van szüksége. Ezért az elmúlt két évben folyamatosan nőtt a zsidó izraeliek palesztin képét a huszadik századi fasiszta mozgalmak antiszemita hagyományához hasonlóan  homogenizáló és dehumanizáló, a politikai ellenfeleket fizikai erőszakkal fenyegető, a rendőrséget és a börtönöket politikailag ellenőrző szélsőjobboldal befolyása az izraeli politikában. Ez a folyamat kapott további lendületet Amerika idén év elejétől rohamtempóban zajló autokratizálódásával.

Gáza blokádja

A tűzszünet márciusi felmondását követően Izrael felújította Gáza ostromát. 78 napon keresztül semmilyen segélyt nem engedett be az övezetbe, példátlan szenvedést okozva az ott élőknek. Izrael odáig ment, hogy ellehetetlenítette az ENSZ palesztinok segélyezésére szakosított szervezete, az UNRWA több mint 400 elosztó pontból álló segélyhálózatát. Erre az adott alapot, hogy az UNRWA gázai tevékenysége Izrael szerint jelentős mértékben a Hamász befolyása alá került. Az UNRWA szerint azonban ez nem igaz, és a belső vizsgálatok szerint a szervezet összesen 30 ezres stábjának mindössze egy százalékáról derült ki, hogy a tevékenysége sértette a semlegesség elvét, az esetek túlnyomó részében a közösségi médiában általuk posztolt tartalmak révén.

Izrael az UNRWA helyett amerikai közreműködéssel létrehozta a Gaza Humanitarian Foundation (GHF) nevű szervezetet, mindössze négy dél-gázai segélyelosztóponttal. (Augusztusban bejelentették, hogy 16-ra növelik az elosztópontok számát, de nem világos, hogy erre sor került-e.) Az elosztópontok körül rendszeresen olyan kaotikus helyzetek alakulnak ki, amelyekben az izraeli hadsereg és a GHF működéséért felelős magánbiztonsági szolgálat fegyveresei az elmúlt hónapokban több száz, élelmiszerért tolongó palesztint lőttek le vagy sebesítettek meg. Az Orvosok Határok Nélkül nevű nemzetközi segélyszervezet a „szervezett gyilkolás színtereinek” nevezte a GHF elosztópontjait.

Az izraeli blokád és a szervezett segélyezési rendszer összeomlása következtében tovább romlott az élelmezési helyzet, és a nyár végéig több száz ember halt éhen Gázában. Izrael ugyanakkor megalapozatlannak tartja a tömeges gázai éhezésre vonatkozó állításokat, amelyeket Netanjahu hivatala „modern vérvádnak” nevezett.

Gyakran hangzik el továbbá Izrael védelmében, hogy a segélyeket a Hamász fegyveresei fosztogatják, és teszik elérhetetlenné a civil lakosság számára. Az nem kérdés, hogy előfordulnak a segélyszállító teherautók elleni fegyveres támadások, az esetek túlnyomó részében azonban kiéhezett, fegyvertelen civilek fosztogatnak, ami nem a Hamász uralmának, hanem az anómiának, a rend hiányának a jele.

A harcok eszkalálódásával és a humanitárius helyzet drámai romlásával párhuzamosan leállt a Hamász által 2023. október 7-én elhurcolt túszok kiszabadulásának folyamata – pedig ez Izrael két éve zajló gázai háborújának papíron egyik legfontosabb célja. A két éve elhurcolt 251 túszból eddig összesen 148 tért vissza élve, közülük nyolcat szabadított ki az izraeli hadsereg (három másikat viszont sajnos tévedésből megölt). A túszmentés domináns formáját a Hamásszal kötött tűzszüneti megállapodások jelentették 2023 novemberében és az idei év elején. Gábor György vallásfilozófus a nekem címzett, „A woke-szótár hadüzenete című”, a Szombat online-on közölt írásában ehhez képest úgy vélekedik, hogy a Hamásszal és a vele azonosított gázai társadalommal szemben „minden >>kompromisszum<< vagy >>békés megoldás<< szólama egyszerű naivitásnak, rosszabb esetben tudatos félrevezetésnek hat”.

A Gázára dobott bombamennyiség érzékeltetésére általam használt második világháborús összehasonlításra válaszul pedig azt írja, hogy „[e]gy ilyen ellenféllel szemben nincs komolyan vehető választási alternatíva. Ahogyan a Szövetségeseknek sem maradt más lehetőségük, mint a náci fennhatóságú városok támadása, úgy Izrael sem tehet mást, mint totális katonai fellépéssel számolja fel a Hamászt. Ez nem kollektív büntetés, hanem stratégiai szükségszerűség.”

Izrael megállapodásai

Izrael az elmúlt évtizedekben visszatérő módon kötött különféle formális és informális megállapodásokat a Hamásszal, hol a szervezet által fogva tartott túszok kiszabadítása érdekében, hol a Mahmúd Abbász-vezette Palesztin Hatóság gyengítése és Netanjahu pozícióinak erősítése céljából. Netanjahu legutóbb a washingtoni Fehér Házban, Trump elnök mellett állva jelentette be, hogy támogatja a gázai rendezésre vonatkozó 20 pontos Trump-tervet, és bocsánatot kért a katari miniszterelnöktől a Hamász-vezetés dohai megtámadása miatt, ami – fogadkozott – többet nem fog előfordulni.

Trump rendezési terve a Hamász lefegyverzéséért és az általa elrabolt, még életben lévő és már halott túszok mindegyikének átadásáért cserébe közel kétezer, Izrael által fogvatartott palesztin – köztük 250 életfogytiglani börtönbüntetését töltő Hamász-harcos – szabadon engedését irányozza elő. A fegyverüket letevő, „a békés egymás mellett élés mellett elköteleződő” Hamász-tagok amnesztiát kapnak. A Hamásznak és más fegyveres frakcióknak semmilyen szerepe nem lesz Gáza irányításában. Azok a Hamász-tagok, akik nem kívánnak Gázában maradni, biztonságban távozhatnak az övezetből. Izrael nem szállja meg, és nem is annektálja Gázát. Az izraeli hadsereg helyét egy újonnan létrehozandó Nemzetközi Stabilizációs Erő (International Stabilization Force, ISF) nevű fegyveres testület veszi át fokozatosan. A terv szerint Gáza helyreállításának a gázaiak érdekeit kell szolgálnia, akik az eddigiekben többet szenvedtek a megengedhetőnél. Senkit nem kényszerítenek Gáza elhagyására; azok, akik emellett döntenek, később visszatérhetnek, ha szeretnének. A terv értelmében Gáza újjáépítésével és a Palesztin Hatóság reformjával létrejönnek majd a palesztin önrendelkezés és államiság megteremtéséhez szükséges feltételek, amit a terv a palesztin nép legitim törekvéseként ismer el.

Minderről mintha viszonylag keveset hallottunk volna eddig Netanjahutól és kormányának tagjaitól. És mintha mindez szöges ellentétben állna a palesztinokat következetesen „gázai araboknak” nevező – vagyis tőlük nemzeti identitásukat is elvitató – Nemes Dániel nekem írt vitacikkéből sugárzó és az izraeli szélsőjobboldalon elterjedt palesztin-gyűlölettel. Persze egyáltalán nem biztos, hogy a Trump-terv megvalósul – kérdés például, hogy a Hamász belemegy-e a saját lefegyverzésébe és Gáza demilitarizálásába – de a hangnemváltás ténye nyilvánvaló.

Mellesleg a szövetségesek által a második világháborúban civil célpontok ellen végrehajtott szőnyegbombázások megítélése sem olyan egyértelmű, ahogyan azt Gábor György sugallja. Igenis felmerülnek súlyos kérdések a kifejezetten a civil lakosság elleni támadások jogszerűségét illetően, amelyek nyilvánvalóan ellentmondanak a civilek védelmére vonatkozó, minden háborús fél által kötelezően betartandó normáknak. Gábor professzornak természetesen joga van másképp gondolni, de úgy tenni, mintha az övé volna az egyetlen lehetséges, tudományosan és morálisan megalapozott álláspont, hamis látszatot kelt, és sérti az egymással vitatkozó megközelítések létjogosultságát magától értetődőnek tekintő, elemi tudományos etikát.

(53000 – 8900) / 53000 = 83,2%

Gábor szerint a gázai helyzetről írott cikkem „leginkább hiteltelen pontja” a civil áldozatok 80-90 százalékos valószínűsíthető arányára vonatkozó állításom. „Ha valóban ennyi lenne a civil halott, az a modern hadviselés történetének legvéresebb statisztikája lenne, miközben semmiféle nemzetközi konszenzus nincs erről. Az adatok forrása ismét homályos. Ez pedig egyszerűen komolytalan. Aki így dobálózik számokkal, az vagy tudatlan, vagy szándékosan manipulál – vagy mindkettő egyszerre” – írja.

A 80-90 százalékos civiláldozat-arányra vonatkozó adat forrását illetően Karsai László egyébként velem rokonszenvező Mérce-cikke is kétségeit fejezi ki. A cikkemben linkelt forrás az Action on Armed Violence (AOAV) nevű, fegyveres konfliktusok hatásainak elemzésével foglalkozó, jelentős akadémiai reputációval rendelkező civilszervezet közleménye. Nyilván mindenki maga dönti el, hogy kinek hisz vagy nem hisz egy háborús helyzet értékelésekor. Az AOAV két, – az én szememben – minőségi újság, az izraeli-palesztin +972 Magazine és a brit Guardian közös oknyomozó riportjára támaszkodik.

Ennek kiindulópontját egy kiszivárgott izraeli titkosszolgálati anyag jelenti, amely szerint idén májusig Izrael 8900 Hamász- és Iszlám Dzsihád-harcost likvidált Gázában. Miután ezt a számot más mérvadó lapban megjelent elemzés is referenciaként használta, úgy döntöttem, hogy én is hitelt adok neki. Ebből és a gázai Palesztin Egészségügyi Minisztérium által közzétett, a fegyveres és civil halottakat egyaránt magában foglaló, idén májusban 53 ezernél tartó áldozatszámból kalkulálható a legalább 83 százalékos civiláldozat-arány: (53000 – 8900) / 53000 = 83,2%. (Mivel a valós áldozatszám a két bekezdéssel lejjebb ismertetettek miatt szinte biztosan nagyobb a hivatalosan közöltnél, ez az arány az alsó határértéke a reálisan becsülhetőnek.)

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a gázai egészségügyi hatóságok által naponta közölt áldozatszámot nem mindenki fogadja el hitelesnek, mondván, hogy ezek a „Hamász számai”. A helyzet azonban először is az, hogy ezeknél egyszerűen nincs jobb és pontosabb adat, mivel Izrael nem tesz közzé ilyet. Másrészt ma már izraeli részről is egyre kevésbé szokás vitatni ezeket a számokat. A gázai egészségügyi minisztériumi nyilvántartás – aminek naponta frissülő adatai például itt és itt érhetőek el – tartalmazza az elhunytak nevét (beleértve az apjuk és a nagyapjuk keresztnevét is), az életkorukat és az Izrael által kibocsátott személyazonossági igazolvány-számukat. A jelenleg több mint 66 ezer nevet tartalmazó lista valószínűleg nem hibátlan (nyilván lehetnek benne például elütések), de nem világos, hogy milyen érdeke fűződne bárkinek az adatok – könnyen leleplezhető – meghamisításához.

A rendelkezésre álló (és általam ismert) tudományos elemzések szerint – melyekről például a Lancet és a Nature honlapján lehet tájékozódni – a lista nem felül-, hanem alulbecsüli a halottak valódi számát, egyszerűen azért, mert nem mindenki haláláról értesül a minisztérium. A romok alatt fekvő, valószínűleg több ezer temetetlen halott azonosítására például csak a harcok befejezése és a romeltakarítás után lesz mód.

A Lancet-cikkben szereplő 186 ezres szám viszont, amivel Nemes Dániel jónak látta vitacikkében viccelődni, a háború közvetlen és közvetett áldozatainak együttes lehetséges számára vonatkozik, amibe például a háborúval összefüggő rossz egészségügyi, higiénés és járványügyi viszonyok, a lakosság leromlott immunrendszere és a megnövekedett pszichikai terhelés miatt meghaltak is beleszámítanak.

Ami az izraeli hadsereg által közzétett, általuk megölt Hamász- és Iszlám Dzsihád-harcosok számát illeti, itt első látásra valóban nagyobb, 17-20 ezres számokat látni – ezek közül hivatkozik egy 20 ezres számra harmadik kritikusom,  Gadó János. Ezek a számok azonban nincsenek részletes adatokkal alátámasztva, míg a részletesebben dokumentált – különböző időpontokban közzétett – izraeli jelentések 8500-9000 megölt palesztin harcosról számolnak be. Az igazság azonban az, hogy Gadó állításával ellentétben egy kétharmados civiláldozat-arány is nagyon magas – a Guardian és a +972 Magazine által felsorolt 21. századi fegyveres konfliktusokban közel-példátlan – volna.

Morális pánik, hozott anyagból

Természetesen mindenki minden számot vitathat, főleg ha tud helyettük pontosabbakat és meggyőzőbbeket mutatni. Kár, hogy Gábor György – Gadóval ellentétben – meg sem próbálkozik ilyesmivel. Kinyilatkoztat és megítél, mint egy bölcs kádi, aki azt is eldöntheti, hogy kinek van joga egyáltalán megszólalni egy, a részvételével zajló nyilvános vitában. Válogatott sértéseket tartalmazó válaszcikke szerint írásom „legdurvább logikai ellentmondása” az, hogy „a szerző [mármint én] egyszerre állítja, hogy Izrael már minden ellenfelét legyőzte, regionális szuperhatalom, nincs szüksége Gázára, és azt is, hogy Izrael mégis el akarja űzni a palesztinokat és elpusztítani a területet. Ez értelmetlen. Ha Izrael valóban győztes szuperhatalom, miért vállalna ekkora reputációs kockázatot egy jelentéktelen földcsíkért? A szerző erre nem ad választ, mert nem is tud. Nem stratéga, nem katonai szakértő, nem ismeri a hadműveleti terep realitásait, fogalma sincs az alagútrendszer bonyolultságáról és a hadviselés kényszerpályáiról. Épp ezért az állításai a hozzáértők szemében hiteltelenek és komolytalanok.”

Biztos vagyok benne, hogy Gábor György vallásfilozófusként a kisujjában hordja a hadműveleti tervezés fortélyait, és készséggel elismerem, hogy én ezt nem mondhatom el magamról. Az általa feltételezett logikai ellentmondást viszont sajnos könnyűszerrel fel tudom oldani.

Netanjahu Izraelje azért akar minél több palesztint elűzni, mert nélkülük akarja bekebelezni Gázát és Ciszjordániát. Ha a két, nemzetközi jogilag a palesztin állam részét képező terület palesztin lakossága – kb. kétmillió gázai és hárommillió ciszjordániai palesztin – marad, ahol van, az annektálásukkal 7 millió palesztin él majd a 14-15 milliós Nagy Izraelben. Ami nyilván nem az a demográfiai kimenet, amit Netanjahuék szeretnének.

Gadó János már említett válaszcikkének az is hallatlan erénye Gábor Györgyéhez képest, hogy nem fölényeskedik, és nem illet különféle sértésekkel. Szemrehányást tesz, amiért megsemmisítő erkölcsi ítéletet hirdetek Izrael felett, és annak a véleményének ad hangot, hogy Izrael-kritikámat a bennem bujkáló szorongás és megfelelési kényszer mondatja velem: „Meg kell tehát bélyegezni Izraelt, meg kell vele tagadni minden szolidaritást – különben >>nem számíthatunk a világ jóindulatára<<” – írja. Amiben nincs igaza, de értem a gondolatmenetét, és nem is teszek érte szemrehányást neki. Kelet-Közép-Európában jóformán mindenki a génjeiben hord valamilyen traumatikus családtörténeti mozzanatot, és mi, zsidók, különösen gazdag élményanyagot halmoztunk fel ezen a téren.

Gadónak annyiban kétségtelenül igaza van, hogy Netanjahu Izraeljének Izraeljének erkölcsi teljesítményét minden Izrael iránti szolidaritásommal együtt katasztrofálisnak tartom. Izrael egy katonailag értelmetlen – saját hadvezetése által ellenzett – háborút folytat Gázában egy gerilla-hadviselésre berendezkedett, a civil lakosságtól megkülönböztethetetlen ellenféllel szemben. Izrael erre azt a morálisan elfogadhatatlan, katonailag pedig hibás választ adja, hogy lényegében válogatás nélkül semmisíti meg az útjába kerülő gázai építményeket és a bennük élő, elmenekülni nem hajlandó vagy nem képes embereket. Ezzel biztosítja a Hamász emberutánpótlását, mivel az Izraelben halálos ellenséget látó gázaiak egy része mindig kész lesz fegyvert ragadni a megszállókkal szemben. Ezért Gázának a Trump-tervben is szereplő demilitarizálása és az izraeli-palesztin konfliktus deeszkalálása nélkül Izrael Hamász elleni háborúja megnyerhetetlen marad.

Izrael akkor győzhetne egy ilyen háborúban (mint ahogy konkrétan ez is a háború Netanjahu és szélsőjobboldali minisztertársai által kinyilvánított stratégiai célja), ha az utolsó Hamász- és Iszlám Dzsihád-harcost is ártalmatlanná tette. Az ilyen utolsó harcosoknak azonban mindig újabb és újabb generációi jelennek majd meg a rommá bombázott gázai városok nyomornegyedeiben, akik mindig számíthatnak majd a kegyetlen izraeli hadviselés által felbőszített környező arab társadalmak anyagi és politikai támogatására. Ez az örökös háború forgatókönyve, amiben Izrael és a palesztinok is tragikusan rosszul járnak, a két társadalom politikailag radikalizálódott, legitimációjukat az egymás elleni fegyveres harcból merítő vezetői viszont biztosak lehetnek benne, hogy nem kell tartaniuk a békepárti politikai ellenfelektől.

Mindez valójában nem más, mint a társadalomtudósok által morális pánikkeltésnek nevezett folyamat szélsőségesen radikalizált változata. A közösség jól azonosíthatóan meghatározott, mediatizált ellensége a társadalom idealizált rendjét fenyegető egzisztenciális veszélyként jelenik meg a közvélemény előtt, a vele szemben elszánt küzdelmet folytató politikai vezetés támogatása pedig a közösség tagjainak erkölcsi kötelességévé válik. Aki nem lép egyszerre, és nem utálja kellőképp az ellenségként azonosított „outgroup”-ot, az nem kap az „ingroup” tagjait érdemeiktől függetlenül megillető erkölcsi elismerésből és befogadásból. A vicces (vagy talán inkább tragikus) az, hogy az egyik társadalomban elsajátított morális pánik mint autoriter szocializációs minta, úgy tűnik, egy másik társadalom élménykészletéhez is társítható, és az erkölcsi minősítések kiosztása a másik társadalomban észlelt egzisztenciális veszélyekkel is összeköthető. Így válik a Nemzetközi Büntető Bíróság által háborús és emberiesség elleni bűnökkel vádolt, Orbán Viktor és a hazai autoriter jobboldal kitüntetett rokonszenvét élvező Netanjahu háborús politikájának támogatása a magyar zsidó identitás lojalitáspróbájává.

Kétállami megoldás újratöltve

Pedig a konkrét gázai konfliktus két oldalán található társadalmaknak ma már egyikében sem rendelkezik a fegyveres harc többségi támogatással. A Nemes Dániel vitacikkéhez linkelt – szerinte a gázai arab társadalom „szinte egyöntetű terrortámogatásáról” tanúskodó – májusi közvélemény-kutatás, amelyet a Palestinian Center for Policy and Survey Research készített, azt találta, hogy a gázaiak 37 százaléka helyeselte a Hamász 2023. október 7-i terrorakcióját, miközben 57 százalék helytelenítette azt. Arra a kérdésre pedig, hogy az „Ön véleménye szerint melyik a legjobb eszköz az izraeli megszállás megszüntetésére és egy független palesztin állam létrehozására„, a gázai válaszadók 40 százaléka mondta azt, hogy a tárgyalások, 26 százaléka, hogy a békés polgári engedetlenség, és csak 31 százaléka, hogy a fegyveres harc.

Egy, az Israel Democracy Institute által idén augusztusban készített közvéleménykutatás szerint ugyanakkor az izraelieknek kb. kétharmada helyeselné a háború befejezését és a hadsereg kivonulását Gázából, az összes túsz szabadon engedéséért cserébe. (Még a Likud-szavazók 52 százaléka is egyetértene ezzel.) Arra a kérdésre viszont, hogy helyesli-e a katonai műveletek kiterjesztését Gázában, a zsidó válaszadók 49 százaléka felelt igennel (miközben az arab válaszadóknál csak 9,5 százalék volt ez az arány). Másfelől, a jobboldali szavazók több mint kétharmada egyetértett a gázai katonai műveletek kiterjesztésével, míg a baloldali és centrista szavazók túlnyomó többsége ellenezte azt.

Az izraeli társadalom tehát mindenekelőtt szeretné visszakapni a túszokat, de megosztott a gázai katonai eszkaláció megítélését illetően. Izrael új, Netanjahu és kormánya által képviselt nemzetbiztonsági stratégiája szerint Izraelnek bárhol és bármikor képesnek kell lennie fellépni a saját biztonsági érdekeinek védelmében, és nem is szabad haboznia, ha arra valóban szükség van. Adott esetben akár amerikai támogatás nélkül is vállalnia kell az ilyen lépések következményeit, annak érdekében, hogy leszámoljon a 2023. október 7-ihez hasonló, az izraeli társadalom elemi biztonságérzetét megrendítő akciók kockázatával.

Ezzel azonban, mint láttuk, legalább két baj van. Az egyik az, hogy az ebből fakadó proaktív katonai beavatkozás-igény olyan széleskörűen értelmezhető, hogy annak humanitárius és a nemzetközi biztonsági rendszerre gyakorolt, extrém magas költségei miatt Izrael előbb-utóbb egyszerűen szövetségesek nélkül marad. A Trump-terv bejelentésének vélhetően éppen az volt az egyik célja, hogy ezt a veszélyesen előrehaladni látszó folyamatot – Izrael drámai mértékű támogatásvesztését – megállítsa. Másfelől, a háborús eszkalációval Izrael maga erősíti meg a biztonságát aláásni próbáló fegyveres szervezeteket, mivel számukra generál társadalmi támogatást Gázában, Ciszjordániában, az arab országokban és szerte a világon. Így

végső soron saját magát ejti csapdába, amikor elhiszi, hogy egy sokfajta módon tagolt, bonyolult vallási, társadalmi és kulturális megosztottságoknak kitett térség alapproblémáit az erő nyelvén lehet megoldani.

A Netanjahu-féle biztonságpolitikai stratégia egyik sarkalatos pontja az 1993-as Oslói Megállapodás idején még domináns elképzelésnek számító kétállami megoldás elutasítása. Noha a Trump-terv homályosan fogalmaz a Gázát is magában foglaló önálló palesztin állam megteremtésének feltételeiről, távlati célkitűzésként szerepel benne, ami fontos fejlemény.

A kétállami megoldás azonban már szeptember közepén visszakerült a Gázáról való gondolkodás főáramába, amikor az ENSZ Közgyűlése 142 szavazattal – az arab és muzulmán országok egyöntetű támogatásával – fogadta el az izraeli-palesztin konfliktus kétállami megoldását a Hamász lefegyverzésével és a kormányzati hatalomból való kizárásával párhuzamosan elérni kívánó javaslatot. (A határozat ellen tíz ország szavazott: Argentína, Egyesült Államok, Izrael, Magyarország, Mikronézia, Nauru, Palau, Pápua-Új Guinea, Paraguay és Tonga.) Ezt követően, Izrael egyre durvább gázai és ciszjordániai fellépésére adott válaszul, vezető nyugati államok sora – köztük Franciaország és Nagy-Britannia – ismerte el a palesztin államot, mint Ciszjordániát és Gázát magában foglaló, önálló nemzetközi-jogi entitást.

Az alternatívák tehát adottak. Egyfelől a Hamász és más fegyveres frakciók kizárásával megszülető, autonómiával és nemzetközi támogatással rendelkező, a környező arab országok védnöksége alatt álló, önálló palesztin állam, amely tudomásul veszi és tiszteletben tartja Izrael létezését, és megfelelő biztonsági garanciákat nyújt neki. Másfelől a vég nélküli háború.

Nem hiszem, hogy önfeladó zsidónak kell lenni ahhoz, hogy valaki az elsőt támogassa.