Szeptember 11-én, a Utah Valley Egyetem kampuszán meggyilkolták Charlie Kirköt, a Trump-mozgalom egyik legnépszerűbb politikai aktivistáját, harcos antikommunistát. Kirk amellett, hogy támadta a feminizmust és a női egyenjogúság ellen szónokolt, attól sem riadt vissza, hogy azt terjessze, az afroamerikaiak biológiaialag elmaradnak a fehérektől, valamint élesen támadta a transzneműség elfogadását hirdető amerikai politikai csoportokat. Számos közszereplő nyilatkozott Kirk meggyilkolásával kapcsolatban – Kapelner Zsolt viszont azt vizsgálja meg, mit gondolunk, mit gondolhatunk a politikai erőszakról a merénylet után.

A Charlie Kirk elleni merénylet nyomán újra fellángoltak a viták a politikai erőszak kapcsán, nemcsak Amerikában, hanem a világ minden táján. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a legnépszerűbb – és sokak számára alighanem legrokonszenvesebb – álláspont az, hogy a politikai erőszak mindig minden körülmények között elfogadhatatlan, sohasem igazolható. Bár a politikai erőszak e konkrét esete – a Kirk elleni merénylet^[1] – úgy gondolom, valóban igazolhatatlan volt, az általános tétel, miszerint a politikai erőszak soha nem igazolható, politikafilozófiai szempontból szinte biztosan nem igaz. Érdemes tehát feltenni a kérdést, hogy miért hajtogatjuk ezt, és hogy vajon csakugyan ez a legjobb módja a politikai erőszak jelenkori formáira való reflexiónak.

Erőszak

Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy az erőszak prima facie rossz dolog. A politikai jobb- és baloldal szélsőséges berkeiben egyaránt találkozhatunk az erőszakkal szembeni könnyelműség retorikájával. E retorika szerint az erőszak fölötti szörnyülködés nem egyéb mint liberális moralizálás, amelynek célja, hogy elfedje a társadalmat megosztó valódi antagonizmusok természetét és megfossza legitimitásától az elnyomottak és kizsákmányoltak küzdelmét a hatalom hegemón birtokosaival szemben. Röviden: az erőszak kritikája ideologikus. Ezt a gondolatot megtaláljuk a radikális jobb- és baloldal jelentős gondolkodóinál egyaránt – így például Nietzschénél és Marxnál is.

Ebben – ahogy látni fogjuk – éppenséggel van valami.

Az uralkodó osztályok valóban felhasználhatják és fel is használják az erőszak kritikáját – általában véve a morális diskurzust – saját hatalmi pozíciójuk, hegemóniájuk bebetonozása végett.

Ez azonban önmagában keveset mond el arról, hogy az erőszak kritikája érvényes-e vagy sem. A hatalom birtokosai mindenfajta diskurzust igyekeznek saját hatalmuk érdekében kisajátítani – beleértve nemcsak az erkölcs, de például a tudomány diskurzusait is – ám pusztán ezen az alapon elvetni akár az erkölcsöt akár a tudományt esztelenség.

Bárhogyan használják is fel az erőszak kritikáját a hatalom birtokosai, e kritika ettől még alapvonalaiban érvényes marad: annyiban tudniillik, hogy az erőszak – nemcsak a politikai erőszak, de az erőszak mint olyan – alapesetben rossz. Az erőszak eldologiasítja tárgyát, az erőszakos tettben a másik ember megfosztatik önértéktől, célok puszta eszközévé válik, tárggyá a tárgyak között, amelyet korlátlanul alávethetünk saját akaratunknak.

Bárkinek, akinek a politikai céljai magában foglalják az ember ember voltának igenlését, aki küzdeni akar az eldologiasodás, az emberi méltóság megtagadása, az alávetettség, az uralom ellen, jó oka van arra, hogy ha teheti, elvesse az erőszakot, amely éppen az ember legteljesebb eldolgiasodását, legmélyebb alávetettségét foglalja magában. Ez nem kispolgári moralizálás, hanem konzisztencia és elvszerűség.

Az erőszakalkalmazás etikája

És mégis, az, hogy a politikai erőszak alapesetben rossz, nem jelenti, hogy minden körülmények között igazolhatatlan. Vannak olyan esetek, amikor az erőszakot – annak rossz, elvetendő volta ellenére – szinte mindenki igazolhatónak tartja. Ilyen tipikusan az önvédelem – vágy tágabban: az általában vett védelem – esete.

Ami azt illeti, még a politikai erőszaknak is vannak olyan esetei, amelyeket szinte mindenki elfogadhatónak tart, sőt olyanok is, amelyeket rendszeresen megünneplünk. Ilyen például a véres diktatúrával szembeni forradalom és szabadságharc: ez is erőszak – fegyveres ellenállás – amelyet politikai célok – az állam politikai berendezkedésének alapvető megváltoztatása – érdekében alkalmaznak.

Persze akadnak olyanok – jobboldaliak és konzervatívok jellemzően – akik minden forradalmat mindig igazolhatatlannak tartanak, ám a legtöbben úgy vélik, legalábbis a vérengző elnyomással szembeni fegyveres ellenállás igazolt lehet. Már ez önmagában el kellene, hogy bizonytalanítson minket a politikai erőszak általános elvetésének retorikájával szemben, különösen egy olyan országban – az Egyesült Államokban –, amely maga is forradalmi erőszakban született.

A politikai erőszak – ahogy az általában vett erőszak is – bizonyos körülmények között tehát nyilvánvalóan igazolható. Melyek ezek a körülmények? Az erőszakalkalmazás etikájában – amely magán foglalja az önvédelem és a mások védelme etikáját, az igazságos háború és a forradalom elméleteit is^[2] – erre jellemzően a következő választ szokás adni: az erőszak csakis akkor igazolható, ha az erőszak szükséges és arányos lépés egy kellően jelentős érték megőrzéséhez vagy előmozdításához.

A szükségesség és arányosság az erőszak igazolásának minimumfeltételei. Az erőszakalkalmazás etikájának különböző elméletei ezen kívül még egyéb követelményeket is felvehetnek, például: az erőszakos cselekedetet a megfelelő szándékkal kell végrehajtani, vagy az erőszak végrehajtójának megfelelő felhatalmazással kell bírnia – például az erőszak által megvédett egyének vagy csoportok részéről – a tett végrehajtásához és így tovább. A szükségesség és arányosság feltételeinek azonban mindenképp teljesülnie kell.

Politika és erőszak

Ha valóban igaz volna az, hogy a politikai erőszak soha nem igazolható, úgy ez azt jelentené, hogy nincs semmiféle érték, amelynek megóvásához vagy előmozdításához a politikai erőszak szükséges és arányos lépés lehet. Ez azonban felettébb kétséges. Igaz ugyan, hogy

a politikai erőszaknak súlyos következményei vannak nemcsak az erőszak közvetlen áldozataira nézve, de a társadalomra magára is.

Sokak szerint a demokratikus politika lényege az emberközi konfliktusok domesztikálása, az erőszak száműzése az emberi kapcsolatokból; az emberi viszonyok átrendezése olymódon, hogy az egyének szabad és egyenlő individuumokként álljanak egymással szemben, akik érdekellentéteiket és nézeteltéréseiket nem nyílt harc, hanem diszkusszió útján, mindenki által ismert és mindenki számára igazolható normák, intézmények, és eljárások keretein belül rendezik.

Aki politikai erőszakhoz folyamodik, felszakítja a kölcsönösen elismert normák és intézmények által irányított közös emberi élet rendjét – magát a politikai test szövetét – ezzel pedig mintegy visszalök minket „a természeti állapotba”. A politikai erőszak nemcsak megrendíti a jogbiztonsághoz és társadalmi igazságossághoz feltétlen szükséges stabil politikai rendet, de el is árulja a demokratikus politika alapvető normáit.

Ám sem a politikai stabilitás, sem a demokratikus normák nem bírnak abszolút, felülírhatatlan értékkel. Vannak dolog, amelyek nagyobb súllyal esnek latba ezeknél. Hogy egy – reményeim szerint (bár hiú remény ez) – nehezen vitatható példát említsek: ilyenek az alapvető emberi jogok. Ha valamely állam politikai stabilitását és demokratikus normáit csakis alapvető emberi jogok megsértése által — például: népirtás vagy etnikai tisztogatás útján — volna képes biztosítani, úgy azt kellene gondolnunk, hogy ebben a helyzetben a politikai stabilitás és a demokratikus normák azok, amiket veszni kell hagynunk. Az alapvető emberi jogok védelme fontosabb.

Ha pedig ezt csakis politikai erőszak útján lehet elérni akkor ez a politikai erőszak igazolt lehet – feltéve, hogy az erőszak mértéke arányos és hogy a további feltételek (például megfelelő szándékok, felhatalmazás stb.) szintén teljesülnek. Megjegyzem: ez nem egy radikális, szélsőbaloldali eszmefuttatás, hanem a logikus konklúzió levonása olyan elvekből, amelyeket a mainstream politikafilozófia – beleértve, sőt különösen a liberális politikafilozófiát – az elmúlt fél évszázadban nagyrészt elfogadott.

Hogyan alkalmazhatók a szükségesség és arányosság kritériumai a politikai erőszak ezen konkrét esetére: Charlie Kirk meggyilkolására?

Van olyan kellően jelentős érték, amelynek megóvásához vagy előmozdításához ez a gyilkosság szükséges és arányos lépés volt? Persze könyvtárnyi irodalma van annak, hogy miként kell értelmeznünk a szükségesség és arányosság feltételeit. Mégis úgy gondolom, nincs ezeknek a fogalmaknak olyan értelmezése, amely szerint ez a gyilkosság igazolhatónak számítana.

Ez a gyilkosság nem ért el semmit, nem védett meg senkit semmiféle igazságtalanságtól vagy jogfosztástól, sőt ürügyet adott az Egyesült Államok szélsőjobboldali kormányának – és a vele szimpatizáló szélsőjobboldali, neofasiszta erőknek világszerte – hogy még kegyetlenebbül üldözzék a velük egyet nem értő, disszidens hangokat. Kirk meggyilkolása tehát politikai erőszakként – és úgy gondolom: általában véve is – igazolhatatlan volt. Értelmetlen erőszak, így tehát jogtalanság, amelyet el kell ítélnünk. De nem azért, mert a politikai erőszak soha nem igazolható.

Az erőszakkritika retorikája

Persze lehet azt mondani, hogy a politikai erőszak ilyen sarkos, megkötések nélküli elvetését nem kell szó szerint venni. Ez csupán afféle költői túlzás, puszta retorikai eszköz. Értelmes emberek persze tudják, hogy ezt nem kell betű szerint érteni, de mégis, a politikai rend és a demokratikus normák megőrzése végett érdemes élni ezzel a retorikával.

Nevezzük a politikai erőszak általános, megkötések nélküli elvetését az erőszakkritika retorikájának. Azt gondolom, hogy a jelenkori történelmi-politikai helyzetben az a retorika jóval többet árt, mint használ.

A Kirk halála körül kialakuló közdiskurzus már teljesen torz és veszélyes képet mutat. A kulturált közbeszéd konvenciói értelmében Kirkről – mint az erőszak áldozatáról – csakis pozitív módon szabad megnyilatkozni: a kollektív emlékezetben most már mindig a szólásszabadság mártírjaként fog élni, vitatott munkásságú, ám bátor és tehetséges fiatalemberként, aki hajlandó volt vitába szállni a vele egyet nem értőkkel.

Mindez elfedi azt, hogy ki volt Kirk valójában: a jelenkori fasizmus propagandistája. Ezt nem inzultusnak szánom, nem a „náci kártya” kijátszásának. Úgy gondolom, a tények figyelembe vételével ez a pontos és helyénvaló leírása annak a politikai projektnek, amelynek Kirk aktív és központi résztvevője volt. Ám mindez most elhomályosul.

A mainstream sajtó és a centrista értelmiség már élteti Kirköt, mint aki – bár nem értettünk vele mindenben egyet – helyes úton járt: mintha az, hogy valaki hajlandó a nyílt vita és a szólásszabadság külsőségeit magára venni (és Kirk tényleg elment vitázni) többet nyomna a latba, mint a politikai álláspont, amelyet képviselt, a politikai program, amelyet tettein keresztül előmozdított.

A szólásszabadság bajnokának tartjuk ezt az embert, mert hajlandó volt felvenni a vitakészség pózát, miközben aktívan hajtotta egy olyan politikai program szekerét, amely ma diáktüntetőket deportál és börtönöz be azért, mert kimondják véleményüket korunk legborzasztóbb atrocitásairól.

Minderről azonban nem beszélhetünk. Mert Kirk politikai erőszak áldozata lett, nézeteit és politikai magatartását úgy kell feltüntetnünk, mintha azok elfogadhatók – legalább megvitatása érdemesek – lettek volna, mintha ő maga a politikai erény megtestesítője lett volna. Hiszen a politikai erőszak – ebben a centrista ideológiában – az abszolút rossz, a rossz tehát csakis az lehet, aki elköveti azt: az áldozat áldozat volta folytán mindjárt erényessé kell, hogy váljon.

Miközben a mainstream diskurzus siet elítélni a politikai erőszakot, mindaz az erőszak, amelyet a regnáló politikai rendszerek a társadalom legsebezhetőbb, legkiszolgáltatottabb tagjai ellen követnek el nap mint nap, láthatatlan kell, hogy maradjon. Ha a politikai erőszak a legnagyobb rossz, akkor a bevándorlókkal, etnikai, nemi és szexuális kisebbségekkel szembeni erőszak és jogfosztás, amelyet fejlett nyugati államok – élükön az Egyesült Államokkal – egyre nagyobb mértékben gyakorolnak, nem minősülhet politikai erőszaknak.

Hiszen ekkor magát az államot, a hatalom birtokosait kellene a legnagyobb rossz elkövetőinek tartanunk, magának a politikai rendszernek a legitimitása kerülne veszélybe. Ez sem a regnáló hatalmasoknak nem áll érdekében, sem a mainstream diskurzusnak, sem a közembernek, aki – érthető módon – minden áron fenn akarja tartani az illúziót, hogy egy legalább minimálisan elfogadható, nem nyíltan embertelen és vérengző társadalmi berendezkedés tagja.

Ám mindez az erőszak – deportálások, határkerítések, a kisebbségek jogfosztása – épp úgy politikai célok érdekében elkövetett erőszak, mint a politikai merényletek – jóllehet, itt az erőszaktevő nem egyetlen egyén, hanem az államgépezet maga, élén a politikai hatalom birtokosaival. Ugyanakkor ha mindez mint erőszak láthatatlan marad, úgy csakis azt értjük meg politikai erőszakként, amit egyes egyének a kiváltságos, privilegizált osztályokkal szemben követnek el.

Csakis akkor vagyunk képesek felismerni a politikai erőszakot, mikor az az Egyesült Államok elnökéhez közel álló politikai aktivistákat, vagy a leggazdagabb vezérigazgatókat éri el.

Az erőszakkritika retorikája vakká tesz minket a politikai rendszereinket jellemző rendszerszintű erőszakkal szemben.

Az erőszakkritika retorikája szándéka szerint azt a célt szolgálja, hogy fenntartsa az erőszakmentesség társadalmi normáit, ezzel pedig fenntartsa a demokratikus politika megfelelő működéséhez szükséges társadalmi minimumfeltételeket. Ezeket azonban ma éppen a Kirk által is képviselt szélsőjobboldali politikai erők bontják le.

Bármit is állít a szélsőjobboldali propaganda, a politikai erőszak terjedése – az Egyesült Államokban és másutt – nem az intoleráns, baloldali, „woke” ideológia hibája, hanem a jelenkori szélsőjobboldalé, a fasizmusé, amely felmenti és normalizálja a politikai erőszakot – legyen az erőszak a bevándorlókkal, az etnikailag, nemileg, szexuálisan különbözőkkel vagy akár a politikai ellenfelekkel szemben. Nem radikális baloldaliak fordultak erőszakhoz 2021 január 6-án, nem ők gyilkoltak meg demokrata politikusokat Minnesotában idén, még csak nem is ők kíséreltek meg merényletet Trump ellen. A jobboldali erőszak a huszonegyedik században mindig jelentősen felülmúlta a baloldali erőszakot mind a retorika és ideológia, mind a tettek mezején.

Az erőszakkritika retorikája azonban szolidaritást követel az áldozatokkal, egységre hív fel, az árkok betemetésére, a „szekértábor logika” meghaladására egy olyan képzeletbeli norma és politikai konszenzus fenntartása érdekében, amelyet a másik oldal aktívan szétrombol. Ez a tény azonban az erőszakkritika retorikájában kimondhatatlan marad. Nem hibáztathatunk mást, csupán a polarizációt, a megosztottságot – kifejezések, amelyek hamis szimmetriát sugallnak ott, ahol az nem létezik. Ahol az egyik oldal az emberiesség minimumát követeli az egyre nyíltabbá váló fasiszta erőszakkal szemben, ott nem lehet mindkét oldalt hibáztatni. Ha küzdeni akarunk a politikai erőszakkal szemben, akkor mindenekelőtt ezzel a fasiszta erőszakkal kell szembeszállnunk.