Amikor a feminizmusról beszélünk, gyakran a nyugati elképzeléseken és a nyugat-központú filozófián alapuló nézeteken és értékrenden keresztül gondolkodunk. Az ellenállás formái azonban sokszor számunkra váratlan módokon is megnyilvánulhatnak.

Ebben az írásban a Palesztinában és a shataatban, vagyis a diaszpórában élők feminista ellenállási formáit vizsgálom, és összefoglalom a palesztin nép megsemmisítését célzó, gyarmatosító, rasszista, imperialista és más elnyomó erők interszekcionális feminista kritikáját. Melyek a közös pontok a palesztin és nyugati feministák között, és miben térnek el a nézeteik? Hogyan közelítsünk mi, kívülállók a palesztin feminizmushoz beszélgetéseinkben és szövegeinkben?

Ezekre a kérdésekre választ keresve, ebben az esszében túlnyomórészt palesztin forrásokat használtam, gyakran „nem hivatalosakat” is, felismerve és kritikusan kezelve a cionista propagandát.

A palesztin feminista mozgalmak története

A Palesztinában működő nőmozgalom már a brit gyarmatosítás idején is hatalmas erőt képviselt. A Palesztin Nőszövetség 1921-es megalakulása után folyamatosan tüntetéseket szervezett, és megtartotta a legelső Általános Palesztin Nők Kongresszust Jeruzsálemben, 1929-ben. A Nakba, vagyis azután, hogy Izrael erőszakosan telepített ki palesztinokat 1948-ban, a feminista vagy nőjogi mozgalmak és szervezetek szétszóródtak, részben a „föld alá vonultak” egészen a hatvanas évek végéig, amikor megalakult a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PLO), amely tevékenységét két szinten végezte: a nyilvánosság előtt, formális politikai akciók révén, illetve a mindennapi élet privát tereiben.

A feministák nagy számban vettek részt az első intifádában, azaz ‘felkelésben’, amely 1987 és 1993 között a palesztinok erőszakmentes tüntetéseinek, polgári engedetlenségi cselekményeinek és az izraeli megszállás elleni zavargásainak sorozata volt. A PLO támogatásával biztonságos gyermekfelügyeletet és -gondozást biztosítottak, oktatási reformokat kezdeményeztek, és gazdasági nyomással, például az izraeli áruk bojkottjával erősítették tovább az intifádát, amely végül sajnos nem ért el áttörést. Az első intifádát lezáró oslói békefolyamat után azonban a nőket és nőmozgalmakat kizárták minden további politikai döntésből, és tartósan távol is tartották a döntéshozatali folyamatoktól, ami a depolitizálódásukhoz,  majd (az egyébként Magyarországon is látható) NGO-osodásához vezetett.

Létezett azonban palesztin-izraeli együttműködés is a feminista/női mozgalmakban. A terület egyik francia kutatója, Valérie Pouzol tanulmánya szerint például a palesztin és nem cionista izraeli nők a 20. század közepe óta működtek együtt a békéért. A magukat kifejezetten feministának nevező csoportok a 1970-es években alakultak ki, amikor a feminizmus népszerűbbé vált a nyugati világban is.

Az izraeli feminista csoportok gyakran fejezték ki támogatásukat és szolidaritásukat a palesztinok küzdelmei iránt. Például 1950 és 1998 között az Izraeli Kommunista Párttal szoros együttműködésben és azon belül alakultak ki a békéért dolgozó női mozgalmak. Az olyan kérdéseket, mint az egy- vagy kétállami megoldás, az állam szekuláris jellege és a palesztin autonómia, hangsúlyosan megvitatták ezekben a körökben. Az 1970-es évektől ezek az együttműködések és a békét támogató párbeszéd két okból is felerősödött: a feminizmus lokális és nemzetközi népszerűsége miatt, valamint az izraeli békemozgalom 1978-as megjelenése miatt, amelyben egyébként rengeteg nő is részt vett. Az 1988-as első intifáda után a Nők A Női Politikai Foglyokért nevű szervezet a bebörtönzött palesztin nőket is aktívan segítette.

Az – egyébként inkább magasabb osztályokba tartozó – nőkből álló palesztin ellenállási csoportok 1990-ben több találkozón is részt vettek izraeli szervezetekkel, és létrehoztak egy ernyőszervezetet „Nők koalíciója a békéért” néven.^[1] Miközben felismerték az Izraelben és Palesztinában egyaránt létező egyenlőtlen hatalmi dinamikákat, a palesztinok többször kifejezték Izrael államként való elismerésének támogatását, és továbbra is küzdöttek az egyenlő politikai jogaikért. A palesztin és izraeli csoportok következő békekonferenciái külföldön zajlottak, ezzel is biztosítva a szólásszabadságot. A második intifáda eseményei után azonban sok izraeli csoport hozzáállása megváltozott, és a nemzetbiztonság kérdését helyezték előtérbe. Az izraeliek számára központi fontosságú volt a béke kérdése, a palesztinok számára a béke önmagában nem volt, és nem is lesz elég a  felszabadulásukhoz és a szabadsághoz.

Ahogy Nada Elia írta:

„Valójában a „békefolyamat” – végtelen, eredménytelen tárgyalásain keresztül – inkább a „reformra” irányult, semmint az [elnyomás] eltörlésére. Ennek eredményeként a kisemmizés nemhogy megszűnt volna, hanem még inkább megszilárdult, miközben annak végrehajtását immár a Palesztin Hatóságokra ruházták át.”

Feminista ellenállás most

Az interszekcionalitással megtanulhatunk helyzeteket, kultúrákat és embereket saját kontextusukban, árnyaltan elemezni, az olyan feminista gyakorlatokat mozgósítva, mint az empátia, a megértés, tanulási hajlandóság, az érintettek meghallgatása és az árnyalt gondolkodás.

A nyugati feminizmusoktól eltérő elemek: nacionalizmus, anyaszerep, szülés és a privát/nyilvános dichotómia

Először is, nyugati szemmel talán meglepő módon a palesztin irodalmi művekben és a teljes kultúrában,  így a társadalom, illetve a nők önmeghatározásában a nacionalizmus szokatlan perspektívája jelenik meg: egy feminizált nacionalizmus  – szemben a nacionalizmus nyugati és maszkulin felfogásával. Ez sokféleképpen megnyilvánulhat: például több gyermek megszülésével a nemzet fennmaradása érdekében. Ellentétben a családalapítás nyugati megközelítésével, amely „rabszolgává teszi” a nőket, és létüket kizárólag a „privát szférára”, a férjükre és az otthonukra korlátozza, ami nem számít feministának a mainstream nyugati diskurzusban, a palesztinok számára a gyermekszülés felszabadító jelentést hordozhat. Esetükben a szüléssel a palesztin nők több forradalmárt „csinálnak”, és ez több hatalmat is ad nekik személy szerint, ahogy a népüknek is. És ezt a politikai hatalmat nyilvánosan is demonstrálhatják úgy, hogy például az ellenőrző pontokon szülnek.

Mivel a palesztinok számára az egységes nemzet szabadsága az elsődleges, ez előbbre való, mint  a nők patriarchális elnyomás alóli felszabadításának célja. Így a nacionalista ideológiák sokszor háttérbe szorítják a feminista diskurzusokat, aminek következtében

a feministák ismét kettős terhet viselnek: egyrészt a palesztin nemzet felszabadításáért küzdenek, másrészt pedig le akarják bontani a heteropatriarchális család és a hagyományos nemi binaritás szintén nacionalista alapú elképzeléseit, mely korlátozza a nők felszabadulását a patriarchátus alól.

A palesztin nők gyakran „rejtett módokon” tanúsítanak ellenállást: nem vásárolnak izraeli termékeket, és nem használják fel azokat a háztartásban elvégzett munkájuk során – ami ugyancsak a lázadás privát formája, de ezek az apró és rejtett tettek akár szélesebb körű ellenálláshoz vezethetnek. Ez a fajta ‘privát’ kifejezésmód Nyugaton gyakran értelmetlennek vagy teljes mértékben láthatatlannak minősül.

A palesztin anyák is a ‘maguk módján’ fejezik ki ellenállásukat. A mártírok (a gyarmati katonai erők által meggyilkoltak) anyjai ahelyett, hogy megbénítaná őket a bánat és a gyász, az érzelmi reguláció segítségével és erejével ünneplik halott hozzátartozóikat, és ezzel erősítenek egy fenntarthatóbb ellenálló mozgalmat, amely képes az előretekintésre, és nem hagyja magát elpusztítani.

A nemi alapú erőszak elleni feminizmus

Nyugaton gyakran szóba kerül a mainstream médiában, hogy a közel-keleti férfiak mennyire „barbárul” viselkednek, sőt, egyes liberális feministák egészen odáig mennek, hogy feljogosítják magukat arra, hogy „megmentsék a muszlim nőket” ettől a „borzalmas elnyomástól”. Ez a ‘megmentés’ természetesen csak a nyugati liberális értékrend, ideológia és kánon alapján történhet, és az érintett nők akaratára jellemzően nem kíváncsiak. Emellett a „Willkommenskultur” és gyakran a szélsőjobboldali pártok vagy kormányok is értékes munkaerőnek tekintik a muszlim, „bevándorló” nőket, de csak a Nyugaton kevésbé kívánatos munkakörökben, miközben ellenséges légkört teremtenek az „arab férfiak” ellen, és megpróbálják „visszaküldeni” őket, oda  „ahonnan jöttek”. Ezt nevezzük femonacionalizmusnak: a feminizmus és szélsőjobboldali extremizmus kombinációja kifacsarja a feminizmus alapvető értékeit.

Ez a keretezés tagadja a kapcsolatot a gyarmatosító erőszak és a közösségen belüli erőszak között, amely felülről lefelé áramlik a társadalom leginkább marginalizálódott csoportjaihoz. Ráadásul az effajta megváltókomplexussal rendelkező nyugati emberek ezzel is a muszlim nők Másikká tételét (othering) erősítik, miközben – akarva vagy sem – figyelmen kívül hagyják a gyarmati országok valódi feminista mozgalmainak létezését, és inkább úgy tekintenek magukra (magunkra?), mint valakire, aki „jobban tudja”. Azt gondolhatnánk, hogy ez egy ártalmatlan, segítő magatartás, de valójában aktívan rombolja a feminista törekvéseket a Közel-Keleten, így Palesztinában is. Éppenséggel elriaszthat a feminizmustól, ha a palesztinok a feminizmust a Másságukhoz, az orientalizmushoz és a megszállási hatalomhoz kezdik társítani, egyúttal elutasítani.

A palesztin feministák összetett módon viszonyulnak a nemi alapú erőszakhoz. Egyrészt tisztában vannak azzal, hogy az izraeli állam nemcsak felerősíti, hanem közvetlenül alkalmazza is ezt a fajta erőszakot palesztin nőkkel szemben, mivel testüket „kulturális központként és szimbolikus perifériaként” érzékeli, így fenyegetésként tekint rájuk. Hiszen ők az új palesztin nemzedék világrahozói és a nemzet fennmaradásának kulcsszereplői. A nemi alapú elnyomás gyakori formája a gyarmati erők által elkövetett nemi erőszak is.

Online aktivizmus

Az internet elérhetőségének növekedésével és a közösségi média használatának terjedésével az elnyomás alatt álló nemzetek vagy csoportok aktivistáinak lehetőségük nyílik több emberhez eljutni. Az érintettek, akik átélik ezeket a szörnyű eseményeket, nemcsak felszólalhatnak, hanem bemutathatják körülményeiket, életmódjukat: ebben az esetben a palesztinok etnikai tisztogatásának közvetlen következményeit. És a világ különböző közösségi médiaplatformokon, például az Instagramon és a TikTokon reagál is ezekre, gyakran szolidaritást jelző hashtagekkel („#freepalestine”, „#freepalestine🍉❤”, „#gazaunderattack”, „#palestine🍉”, „#savepalestine”, „#fromtheriverttothesea”, és „palestinewillbefree”)

A palesztin nők az elmúlt években szintén felszabadító eszközként is használták az internetet. Az egyik legszembetűnőbb példa az, ami Israa Gharib makeup-influenszer 2019-es meggyilkolása után történt. Israának több mint 12 ezer követője volt Instagramon, és ott dokumentálta életét, még akkor is, amikor egy családon belüli bántalmazás után napokat töltött a kórházban. Az életét nem tudták megmenteni, de halála a közösségi médiának köszönhetően sok nőt mozgósított, hogy felszólaljanak a családon belüli erőszak ellen (#Tal3at hashtag alatt). Barátai az online beszélgetések képernyőképein hallatták Israa hangját, ellentartva az őt megölő családtagok félrevezetési kísérleteinek.

Így hozott az internet újítást a palesztin nők számára: átmenetet a biztonságos magánélet és privát tér (különösen, ha a nők élete az otthonukra korlátozódik), valamint a nyilvánosság között, amelyben cselekedni tudnak, és láthatóságot szereznek, miközben ezzel hozzá is járulhatnak a politikai változásokhoz.

Fontos megjegyezni, hogy a nemzetközi láthatóságnak veszélyei is vannak. Ez a fenti történet például erősíthette volna a Nyugat orientalizmusát, amennyiben  dekontextualizálja a nemi alapú erőszak előfordulását, és függetleníti az izraeli elnyomástól. Ezért jelent meg például a #Tal3at mozgalom különböző közösségi oldalakon a következő szlogennel: „Szabad nők – szabad haza”.

Interszekcionalitás

A 21. század során számos feminista szervezet, mozgalom és formáció kapcsolta össze a feminizmust másfajta elnyomás ellen kiálló mozgalmakkal. Számos palesztin tudós^[2] is felismeri és hangsúlyozza munkáiban, hogy a gyarmatosítás, az apartheid és a palesztinok erőszakos elnyomásának kontextusa hogyan fonódik össze a feminista mozgalommal, ezért  nélküle nem lehet ezt elemezni/értékelni. Nézzük meg, melyek a metszéspontjai a palesztin feminizmusnak más elnyomó viszonyokkal.

Nada Elia szerint az élelem feletti önrendelkezés és a termőföldhöz való hozzáférés is feminista, dekoloniális kérdés. Különösen azért, mert Izrael apartheid rezsimje folyamatos nyomásgyakorlással akarja Palesztina őslakosait kiszorítani a szülőföldjükről. A legszimbolikusabb példa erre az olajfák és szőlők kiirtása. A palesztin feminista aktivisták az elmúlt évtizedekben diverzifikálták a környezetvédelemmel és a fenntarthatósággal kapcsolatos tevékenységeiket, például közösségi konyhákat alapítottak (pl.  Gaza Kitchen), valamint kiálltak a közösségépítés és a fenntarthatóság mellett. Az egyik legjelentősebb, az élelmiszer-önrendelkezésért és a környezet felszabadításáért küzdő környezetvédő szervezet, a Mezőgazdasági Munkabizottságok Szövetsége (UAWC vagyis Union of Agricultural Work Committees) együttműködik az 1993-ban alapított La Via Campesina-val, „egy nemzetközi mozgalommal, amely több millió parasztot, földnélküli munkást, őslakost, pásztort, halászt, bevándorló mezőgazdasági munkást, kis- és közepes gazdát, vidéki nőt és fiatal földművest hoz össze a világ minden tájáról”. Az UAWC-t az izraeli állam egyébként 2021-ben terrorszervezetnek nyilvánította.

A főként diaszpórából származó palesztinok gyakran mutattak szolidaritást az Egyesült Államokban zajló „fekete küzdelmekkel” is, amikor a Black Lives Matter mozgalom elindult 2016-ban, vagy 1970-ben, amikor Angela Davis börtönbe került. Az afrikai nemzetekkel kölcsönös szolidaritás  nem újkeletű,  a dél-afrikai apartheidellenes ellenállásig nyúlik vissza.

Az izraeli propaganda visszatérő témája, hogy a palesztinokat valamiféle „elmaradott népnek” állítják be, amely a „kulturált és barbár” hamis dichotómiájával határolódik el az arab vagy muszlim kultúráktól. Ez a nézet Izraelt LMBTQ-barátnak, Palesztinát pedig eredendően homofóbnak és a queereket elnyomónak mutatja be. Ez az analógia tagadja a palesztin meleg és leszbikus közösségek létezését, amilyen például az Al-Qaws, vagy a Palestinian Queers for Boycott, Divestment and Sanctions, akárcsak a palesztin queer szubkultúra létezését, például a techno szcénában. Ez a leegyszerűsítő kép, amely elfedi a palesztin társadalom sokféleségét, szintén egy „másító”, eltávolító technika (othering technique). Izrael ezt a hamis képet arra használja, hogy a nyugati liberális fiatalok számára vonzó márkát építsen, és démonizálja a palesztin kultúrát, miközben legitimálja az ellenük irányuló homofób és transzfób erőszakot és eltörlési kísérletet, valamint az eszközként való felhasználásukat, például besúgásra való zsarolással. A palesztin aktivisták azonban fáradhatatlanul felhívják a figyelmet a queerfóbia és a cionizmus összekapcsolódására, ahogy az AlQaws írja a weboldalán:

„A queer felszabadulás alapvetően összefonódik a palesztin felszabadulás álmaival: az önrendelkezéssel, a méltósággal és minden elnyomó rendszer felszámolásával. A telepes-gyarmatosító kontextusban nem húzható éles határvonal a gyarmatosítás vége és a patriarchális erőszak kezdete között. A patriarchátus és a szexuális elnyomás elleni küzdelem elválaszthatatlan a telepes-gyarmatosítás és a kapitalizmus elleni harctól.”

Ezek a példák megmutatják, hogy a palesztin feminista aktivisták mennyire fontosnak tartják az interszekcionális feminizmus értékrendszerét: a feminizmust, amely olyan lencsén keresztül elemzi és értelmezi a világot, ahol a különféle elnyomások (például nemi, faji vagy etnikai hovatartozás stb. alapján) keresztezik egymást, és az elnyomott csoportok közös és szolidáris erejét hivatott kifejezni a szlogennel: amíg nem mindenki szabad, senki sem szabad.

Végszó

Összefoglalva, mint minden feminizmus, a palesztin feminizmus jelenlegi állapota Palesztina történelmi hátteréből és a helyi feminista mozgalmak történetéből ered. Az általam áttekintett irodalom visszatérő témája, hogy az ellenállási mozgalmakat nem lehet elválasztani más elnyomó erőktől, különösen azoktól, amelyek a mozgalom tagjait a legintenzívebben érintik.

Ezért a palesztin feminizmusról nem lehet és nem is szabad beszélni az izraeli apartheid rendszer kontextusa nélkül, amely az évtizedek óta tartó etnikai tisztogatással, az emberek kitelepítésével és a túlélés eszközeinek elbitorlásával, valamint az elmúlt csaknem két év folyamatos népirtásával tartja fent hatalmát, és nyomja el a palesztin népet.

A rendszerszintű erőszak elkerülhetetlenül újratermeli önmagát, és ahogy Kimberlé Crenshaw összefoglalta, minél lejjebb van valaki a hierarchiában, annál változatosabb formájú és nagyobb mennyiségű erőszakot él meg. Ezért a nők, a queer emberek, a fogyatékkal élők, a szegényebb rétegek vagy bármely más csoport, amelyet bármiféle gyűlöletkeltő alapon el lehet különíteni a ‘többségtől’, szenvednek a leginkább.

Emiatt Palesztina esetében is elengedhetetlen az interszekcionális elemzés, akárcsak az, hogy meghallgassuk a palesztin embereket. A mainstream baloldali és/vagy femnista szférában sok  alapelvet és etikai, gyakorlati és elméleti megfontolást ismerünk, de ezek nem általánosíthatók minden egyes helyzetre és minden egyes kultúrára. Jelenleg, annak ellenére, hogy több próbálkozás is van ezek lebontására, a mainstream diskurzus hajlamos ragaszkodni a kánonhoz, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy milyen (sokszor szintén elnyomó) alapokon áll. De mindig van lehetőség a dekonstruálásra, a korábbi, szilárdnak hitt meggyőződéseink megkérdőjelezésére és a közös gondolkodásra.