Az egész országot megrázta a múlt héten Koós Boglárka halála. A 27 éves színésznő szeptember 2-án kísérelt meg önkezével véget vetni életének, ami után kórházba szállították, ahol szeptember 7-én elhunyt. Koós két évvel ezelőtt végzett a Színház- és Filmművészeti egyetem színművész szakán, játszott a Vígszínházban, a Katona József Kamrában, 2024-től a Budaörsi Latinovits Színház tagja volt. 

A tragikus esetet követően – sőt, már azt megelőzően is – sorra jelentek meg a legnagyobb hazai bulvárlapokban az annak részleteit csepegtető, azokon csámcsogó, kollégákat és influenszereket megszólaltató írások. A sort szeptember 3-án az Origo nyitotta, majd jöttek a többiek. Ezek a depresszió konyhapszichológiai elemzésétől, a nőre rátaláló munkatárs sokkján át, a búcsúlevél részletének kiteregetéséig, jól érezhetően a téma tragikusságát meglovagolva aratták a kattintásokat. De ezekből a sokszor ízléstelen, érzéketlen cikkekből a legtöbb esetben éppen a lényeg maradt ki: rengeteg magyar ember valósága a segítség nélkül hagyottság.

Hihetetlen hangnemben hozott szaftos sztori

Az Origo már szeptember 3-án (tehát akkor, amikor Koós még kórházban volt) teljes részletességgel írta meg a színésznő öngyilkossági kísérletét. A cikkben amellett, hogy a kórházat is megkeresték, ahol az akkor életveszélyes állapotban lévő nőt kezelték, olyan közcímet is olvashatunk, hogy „ígéretes karriert törhet derékba az öngyilkossági kísérlet”. A kormánylap első gondolata tehát az, hogy egy nő tönkre teszi a karrierjét azzal, hogy véget akar vetni az életének.

Majd úgy teregetik ki Koós búcsúlevelének egyes részleteit a címlapokon, mintha az egy nyilvánosságnak szánt Facebook-poszt és nem egy haldokló ember utolsó üzenete, talán a legszemélyesebb írása lenne. Azt ráadásul már szeptember 4-én napvilágra hozta az Origo, hogy a színésznő „a legsötétebb pillanatában” mit gondolt, amikor Koós még az életéért küzdött. Ebben a cikkben sem szégyelltek további részleteket közölni az öngyilkossági kísérletről.

Az orvosok sajnos nem tudták megmenteni Koóst, a teste szeptember 7-én feladta a küzdelmet. De a bulvárlapok csak ezután indultak be igazán.

Azt, hogy „a színházi szakma” nem nyilvánult meg azonnal, már inszinuáló módon, a „hallgatásba burkolózik” szófordulattal számolt be a Story és hasonlóképpen az Origo is. Tehát aki nem nyilatkozik a nyilvánosságnak, kivált a bulvárnak egy munkatárs, barát elvesztése után kattintható anyagot, az a lap szerint titkolózik, de legalábbis kötelességét mulasztja. Az Origo mindezt a következőképpen tálalja:

„Az elmúlt napokban teljes hallgatásba burkolózott a Budaörsi Latinovits Színház és az azt fenntartó önkormányzat Koós Boglárka tragédiája kapcsán. A fiatal színésznő öngyilkossági kísérlete miatt számos kérdést küldtünk a szereplőknek, ám ezekre nem válaszoltak, a nyilvános felületeiken pedig semmilyen kommunikációt nem folytattak az eset kapcsán.”

Persze álságos és naiv dolog lenne meglepődni a fentieken, hiszen ez az ipar nem ma kezdett így működni, és az algoritmusok kiszolgálásnak késztetése az elmúlt évtizedekben csak fokozta a megdöbbenésre és a legalantasabb kukkolásra építő tartalmak mennyiségét és mélységét – mégis, ahogy a fiatal lány nem egyedi tragédiája is megrázó, úgy a média hozzáállása is legalább annyira gyomorforgató.

A konkrét eset részleteiről szinte semmit sem tudunk, és nem is kell tudnunk ezekről, hiszen a legtöbbünkre nem tartozik. Koós Boglárka lelkiállapotáról és más, teljesen magánügyet képező egészségügyi előzményeiről mégis tényként beszél számos kiadvány. Például arról, hogy a színésznő depressziótól szenvedett. Sőt, több helyütt hasonló problémákkal küzdő kollégákat szólaltatnak meg, nem ritkán szakértői szerepbe helyezve színészeket.

A tragédia szakértői: kollégák, kommentelők, TikTok természetgyógyász

Az egyik ilyen cikkben, melynek címe „Kolléganője felfedte: ezért nem tudták megmenteni Koós Boglárka életét”, egy kollégája „próbálta meg elmagyarázni, mi történhetett a gyönyörű, tehetséges színésznővel”. Nem az a gond, hogy az eset kapcsán a saját történetét elmeséli egy hasonló problémákkal küzdő színésznő, hanem az, hogy 

egy másik egyedi eset bemutatásával nem lehet sem Koós történetét magyarázni, sem pedig általános érvényű tanulságokat levonni.

Amikor pedig szakértőknek tűnőket vesznek elő ugyanezek a lapok, akkor is az egyéni felelősség firtatása válik a központi elemmé – már amennyire szakértőnek nevezhetők az ilyenkor minimális munkával szemlézhető tartalomgyártók. Ennek ékes példája a Bors által „[a]zt a terhet, ami elől menekülni akart, továbbviszi – megszólalt az orvos Koós Boglárka haláláról” címen közölt írás, amiben egy volt háziorvos (nem Koós kezelőorvosa, mint a határozott névelő sejteti, hanem egy orvos), természetgyógyász TikTok videóját szemlézik. A videóban olyan semmitmondó, semmilyen információs értékkel nem bíró lózungok hangzanak el egy tragédia értelmezéseként, mint hogy 

„[a]z ember a depressziót nem választja, a depresszió egy nagyon komoly segélykiáltása a léleknek. Amikor a lélek már annyira eljutott a falig, hogy nem talál kiutat, visszafordulni a faltól pedig nincsen ereje. Annyit kell tudni erről az állapotról, hogy amikor valakinek a lelke kétségbeesik, és indul a depresszió gödrében lefelé, akkor még van ereje öngyilkosnak lenni.”

Majd az elmúlt napokban többször ismételt „figyeljünk egymásra” tanács csupán a „szakértő” lényegi üzenete.

Ez, a rendszer által kitermelt szinte összes problémához hasonlóan az éppen ilyen feladatok ellátására tervezett, létrehozott, működtetett, fenntartott szervek, intézmények és ellátórendszerek felelősségét csökkentik, és terhelik rá az egyénekre, vagy a kisközösségekre. Már amennyiben léteznek ezek a társadalmi intézmények. Persze fontos figyelnünk egymásra, de amikor tömegessé válnak az öngyilkosságok, és egyre szélesebb rétegek élnek együtt mentális problémákkal, akkor ez félrevezető diagnózis.

Amíg a tragédia pillanatában megjelennek a közösségi médiában és a bulvárlapokban a kattintás-keselyűk, addig a valós képet, a mentális egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést, a súlyos mentális zavarok és az öngyilkosságok hátterét ténylegesen ismerő szakértők, szociológusok, társadalomtudósok vagy pszichiáterek megszólaltatása elmarad. 

Az öngyilkosság valósága

Az öngyilkosságok és öngyilkossági kísérletek száma a koronavírus megjelenését megelőzően csökkenő tendenciát mutattak Európa-szerte, azonban a járvány megfordította ezt a folyamatot. Az Európai Unió friss kutatása szerint 2021 óta elsősorban a 20 év alatti nők és a 85 év feletti férfiak körében indult emelkedésnek az öngyilkosságok száma, és ezzel vezető halálok a fiatalok körében.

 A 15 és 19 év között elhunytak közel 20%-a önkezével vetett véget az életének.

A leginkább veszélyeztetettek a szegénységben, alacsonyabb társadalmi státuszban élők, és a marginalizált csoportok, akik egyfelől jobban kitettek a mentális problémáknak, másfelől a segítséghez is korlátozottabban férnek hozzá. 

Magyarország jelenleg a harmadik helyet foglalja el Európában az öngyilkosságok számát tekintve. Évente nagyjából 1600-an vetnek véget az életüknek – és nagyjából harmincezren kísérelnek meg öngyilkosságot. Különösen ijesztő a gyerekek körében növekvő önsértési tendencia.  

A Semmelweis Egyetem májusi közleménye arról ír, hogy négy év alatt ötszörösére nőtt az önsértés miatti megkeresések száma, naponta átlag 4-5 ilyen esettel találkoznak a Gyermekpszichiátriai Osztályon – a kétezres évek elején ez egy-két gyermeket érintett. A lányok körében 3-4-szer magasabb ez a kockázat, mint a fiúknál.

Miközben a Covid-járvány megtépázta a fiatalok mentális egészségét, az éppen szocializációs szakaszban lévő kamaszokat elvágta a társaitól, megszüntette a szabadidős tevékenységeket és elzárta őket a gyermekvédelmi ellátásoktól, addig az is látszik, hogy ha segítséget is kérnének, akkor sem biztos, hogy van kitől.

Mire számíthatnak az egyre növekvő, segítségre szoruló tömegek? Semmi jóra.

Az ellátáshoz való hozzáférés sok tényezőtől függ, ilyenek a lakóhely, a probléma és a szükséges ellátás jellege, valamint meghatározó az anyagi helyzet is. Az viszont biztosan nem segít, hogy az országban brutális hiány van szakemberekből. A Telex korábbi cikke szerint például az egész országban 50-60 gyermekpszichiáter praktizál, a szakemberek átlagéletkora magas, sokan a nyugdíj mellett dolgoznak.

Hasonlóan nehéz megfelelő ellátáshoz jutni a felnőtteknek is. Azok, akik a közbeszéd által is folyamatosan gerjesztett stigmatizáción önerőből túllépnek, és megpróbálnak szakemberhez fordulni, vagy jelentős várólistákkal találkoznak a közellátásban, vagy havonta alsó hangon 100 ezer forint körüli összeg kifizetésével szembesülnek.

Miközben az öngyilkosságot elkövetőek 90%-a mentális problémákkal küzd, addig az azokat megelőzni képes intézményeket, a felismerésre alkalmas osztályokat az elmúlt évtizedekben folyamatosan leépítették. A rendszer még mindig nem tért magához azután, hogy a Covid járvány alatt a pszichiátriai osztályokat sürgősségi ellátóhellyé alakították, és 2007-ben bezárták az Országos Pszichiátriai Intézetet – hangzott el a Magyar Pszichiátriai Társaság (MPT) sajtóbeszélgetésén. A Népszava beszámolója szerint 

eközben szakorvosból nem lett több, így a betegekre fordított idő sem bővült, és az ellátás körülményei sem lettek jobbak.

Oriold Károly, a Lélekben Otthon Alapítvány képviselője szerint Magyarország kilenc megyéjében egyáltalán nincs pszichoterápia. Adataik szerint amíg egy magyar pszichiáter naponta 40 beteget lát el, addig szlovák és horvát kollégája 12, a román pedig 10 pácienst fogad.

A bulvár elfedi a valóságot, és társadalmi jelenségeket zsugorít egyéni tragédiákká

Miközben a lapok a kattintásokért Koós Boglárka megrázó és tragikus történetét darabokra cincálva, mindenféle érzékenység nélkül árasztják folyamatosan, bemutatva az egyéni tragédia legszemélyesebb részleteit, addig nem beszélnek a történet azon tényezőiről, amelyek megértése szükséges lenne annak érdekében, hogy a jövőben el lehessen kerülni hasonló tragédiákat.   

Hol kaphatott volna a fiatal nő segítséget? Milyen akadályokon kellett volna átjutnia ahhoz, hogy ellátáshoz jusson? Miért nincs ellátórendszer, miközben látványos válságban van az ország mentális egészsége? Miért nem csak a barátok felelőssége észrevenni, cselekedni, támogatni?

A bulvármédia ezzel azon dolgozik, hogy természetesnek vegyük, hogy az életünk minden nehézségéért mi magunk vagyunk a felelősek, segítségre közösségtől, a társadalomtól nem számíthatunk. A kivéreztetett ellátórendszerek és adókból fenntartott közszolgáltatások segítsége híján csak magunkra számíthatunk a százezrek életét közvetve és közvetlenül fenyegető problémákkal szemben. Majd balsorsként vegyük tudomásul, ha elbuktunk.

A halálos népbetegségek esetében, (hiányzó) szakemberekre, (vállalhatatlan állapotban lévő) felépülést biztosító és kezelő intézményekre, és (rettenetes ütemben növekvő) problémára érzékeny döntéshozókra volna szükség – és végső soron dühre és az elmagányosításunkon alapuló rendszer eltörlésére.

Amíg minden öt napban 20 ember vet véget életének, a „figyeljünk egymásra” üres moralizálása csak a kegyeletsértő részletek generálta kattintásokhoz kér jóváhagyást a párnapos hír- és klikkciklus erejéig.