Születőben van a Fidesz „tiszás adóemelésekről” szóló, mindent elsöpörni kívánó kampánya, és aligha vagyunk kisegítve azzal, hogy Magyar Péter valójában nem akarja megadóztatni a középosztályt és a gazdagokat. A kérdés valójában az, miként nézhetne ki egy rendszerváltás 2026-ban, és születik-e erre egyáltalán kísérlet?

Teljes képtelenség, a Tisza nem támogat adóemelést. Nagyjából ez volt Magyar Péter reakciója arra, hogy az Index egy lefényképezett, kétoldalas tervezetet tett közzé, majd pár videó után azt állította, széleskörű adóemelési tervek merültek fel az immár egyértelműen kormányzásra készülő ellenzéki csoportosulásban. Mit tagadta, egyenesen bejelentette, a portál hamisítványt közölt, és így propagandamédiaként beszállt a kampányba.

A nyilatkozatok fényében kérdéses, hogy egyáltalán érdemes-e a kampánynak ezen a pontján ismertetni a hírportálra amúgy jóformán minden előzmény és magyarázat nélkül feltöltött, állítólag tiszás, többkulcsos adós tervezetet. Tegyünk mégis így, hiszen ez a következő hetekben fontos lesz. 

Három adósáv szerepel a javaslatban: 

• az évi ötmillió forint alatt keresők részére a személyi jövedelemadó marad a már megszokott, 15 százalékos kulcson,

• az évi ötmillió forint (tehát havi nagyjából 416 000 forint) jövedelemnél az adókulcs 22 százalékra emelkedik,

• és évi 15 millió forint (havi 1 millió 250 ezer forint) jövedelemtől felfelé vezetnének be 33 százalékos szja-kulcsot.

A javaslatot az Index „brutális adóemelésnek” nevezte, főként a tanárok és orvosok megemelt fizetésének nagyobb adótartamát emelte ki, hozzátéve, a közegészségügyet így is elhagyják a dolgozók.

Nem tudhatjuk persze, honnan szerezte ezt a papírlapot a portál, az azonnali tagadás mindenesetre cikkük megírásának körülményeit gyanússá teszi, főként, hogy a kormánypárt látszólag azonnal, egy teljes kampányt épített fel arra, hogy a Tisza „adót emelne” az egyszerű embereknek, vagy „Tisza-adót” vezetne be.

Azután kiderült az igazi Magyar Péter-terv is. Eszerint Magyar Péter továbbra is a Fidesznél igazságosabb, többkulcsos rendszert tervezne, de valójában – egészen egyedi módon – mégsem emelkedne egyik sáv sem, a minimálbéresek viszont kedvezményeket kapnának. Ez esetben tehát a progresszív adótervek adottak, de egyik adókulcs sem emelkedne. A nagyon nagy, ötmilliárd feletti vagyonokat a Tisza adótervében évi egy százalékos vagyonadó sújtaná. Fontos megjegyezni, hogy a vagyonadó nem ugyanaz mint a jövedelem adóztatása, például abban sem, hogy létező vagyontárgyak tulajdonjogából offshore eszközökkel könnyebb kibújni mint a cégből származó osztalékjövedelmet sújtó adó alól.

A bejelentés ugyanakkor szembemegy a Tisza Nemzet Hangja konzultációjában már a válaszadók 82 százaléka által elfogadott 9 százalékos, egykulcsos szja-tervvel. Tehát a Tisza adóterve abszurd módon saját konzultációja javaslatát is felülírta, utólag.  

Az adózás nem kommunizmus, hanem a tőke megmentése

Az indexes anyag lehet koholmány persze, lehet így-úgy megszerzett elmélkedés egy formálódó kormányprogramról. Egy biztos: ezt fogja nekünk a Fidesz feltálalni mint kommunista veszélyt. Eltitkolt, súlyos „Tisza-adó” lesz a vasárnap, Kötcsén belengetett új, őszi „Nemzeti Konzultáció” témája is, ezt pedig feltehetően súlyos adóforintokból, az államkassza terhére rendezik meg országszerte.

Karl Marx és Friedrich Engels gyakran megkapta az utókortól azt a vádat, hogy ők találták fel a nagyobb vagyonok adóztatását, és erről szólna elméletük. Ebből valójában annyi igaz, hogy sokáig úgy gondolták, az adó az újraelosztás, és így a kommunizmus előszobája lehet. De Marx éppen a német szocialista párttal való harcaiban jött rá, hogy az állam és a tőke (és a reformer szocialista párt) valójában csak egyazon érem két oldala. A progresszív adóztatás igazságossága, tehát például a gazdagok magasabb adóra késztetése elfér a tőkés társadalom keretei között, sőt, adott esetben, amint azt a történelem igazolta, meg is erősítheti azt.

A szocialista Német Munkáspárt programjának kritikájában, élete vége felé ezt le is írja:

„Hogy az »államon« valóban a kormánygépezetet értik, vagyis az államot mint a munkamegosztás révén a társadalomtól elvált külön szervezetet, azt ezek a szavak is mutatják: »A német munkáspárt az állam gazdasági alapzatául követeli az egyetlen, progresszív jövedelmi adó megszabását stb.« Az adó a kormánygépezetnek a gazdasági alapzata és semmi másnak. A Svájcban létező jövő-államban ez a követelés nagyjából teljesült már. A jövedelmi adó különböző társadalmi osztályok különböző jövedelmi forrásait tételezi fel, vagyis a tőkés társadalmat. Tehát egy csöppet sem feltűnő, hogy a liverpooli pénzügyi reformerek — burzsoák, élükön Gladstone fivérével — ugyanazt követelik, amit ez a program.” (Kiemelések tőlem. – T. Cs. T.)

A több mint 120 éve papírra vetett szavak ma is aktuálisak. Ahogy a kor burzsoá szocialistái, a mai progresszív reformerek sem döbbentek rá arra, hogy ez a követelés valójában a tőkés rendnek kedvező, legalábbis azzá formálható.

Amikor tehát a Tisza Párt és Magyar Péter ilyen irányú reformterveiről van szó, akkor a keret, amelyben erről vitatkozunk, az állam mint a kapitalizmus fegyvere, legmegfelelőbb fenntartási, megmentési módja. Nem pedig a kommunizmus és a „restség” ahogyan azt majd a Nemzeti Konzultáció vélhetően állítja majd.  

Jövedelemadóval nem lehet a dolgozókat megnyerni

A Tisza-féle „adóemelésre” is egyfajta „bizonyítékként” hozták fel kormánypárti oldalak Tarr Zoltánnak az etyeki Tisza-sziget egy rendezvényén tartott beszámolóját. A közönség nem látszik, de ha hihetünk a felszólalók reakciójának, a többkulcsos adó támogatása körükben elsöprő volt.

Ez már rá is irányítja a figyelmünket a fő ellentmondásra és problémára.

Magyar Péter az évnek egy, az szja 9 százalékra való, egységes mérséklését javasló tervvel indult neki. Nyilván problémás számára, hogy ezt a tervet már ejtette, de nem tudjuk nem észrevenni azt sem, hogy efölött legalábbis pártja szimpatizánsai nem szánakoznak.

Úgy tűnik ugyanis, hiába jobboldalizzák folyton a Tiszát, annyi igazságérzetük mint a csúnya véget ért magyarországi „politikai baloldalnak”, nekik is van. Hiszen a progresszív adónak van egy színe, és egy fonákja. A fonákja az, hogy a társadalomnak a vagyonosoknál egy szélesebb rétegét kötelezné nagyobb arányú hozzájárulásra – a színe az, hogy a leggazdagabbaktól szedi be a legtöbbet. Botka László 2017-es „Fizessenek a gazdagok!” – kampánya élesen bizonyította, hogy pozitív tulajdonságai messze nagyobb tábort csinálnak az ötletnek mint az a magyarországi médiából átjönne. Ezeket a javaslatokat már Karácsony Gergely is átvette, ő nem aratott túl nagy sikereket vele a választási harcban. Ez nem csoda, hiszen a médiavállalatokban jelentős részesedést birtokló tulajdonosokat egy ilyen adózási terv – főként jövedelemadó formájában – súlyosan érintené. 

Ha viszont a többség alapvetően nem ellenezné, akkor miért fordít Magyar Péter alapvető energiákat arra, hogy mindenkit biztosítson, a középosztály szja-ját nem emeli, de a leggazdagabb néhány száz főre vagyonadót vet ki?

Ez a kérdés egy továbbihoz vezet minket: Az elmúlt években magát valamennyire összeszedő magyarországi középosztály vajon hova áll? A Fidesz célja a „Tisza-adó” kampánnyal ugyanis az, hogy a Magyarországon létező jövedelmi tizedekből az idén a KSH adatai szerint (bruttó kereset) az előző év azonos időszakához mérve már 10,7 százalékpontot javító 4. tizedet és az annál feljebb található részt meggyőzze arról, a NER bukása esetén a Tisza az eddig összeszedett előnyüket az állami újraelosztás javára visszaszedné. Miközben nyilván vannak olyanok ebben a társadalmi rétegben, akik öntudatos ellenzékiek, és akiknél az, hogy „Orbán távozzon” és például legyen sajtószabadság és szólásszabadság is, nagyobb súllyal esik latba mint saját anyagi helyzetük, a Fidesz alapozhat arra, hogy a nemzeti konzultációt pártpropagandára felhasználva nagyjából az adventi időszakig kerítő csinadrattával zsebekre menő kérdést csináljon az absztrakt államjogi vitákból, a diktatúra és demokrácia kérdéséből.

Hogy a kampányban melyik oldal „nyeri az adóvitát”, még eldől, egy azonban a gazdaság törvényszerűségeiből tudható: Ha Magyar Péter a dolgozókat, vagyis a többséget a zsebüknél fogva akarná magához láncolni, az adóterhek átrendezésével nem sokra megy. 

Egy minimálbéres, vagy ahhoz közeli bérért dolgozó munkás esetében az adócsökkentés vagy adókedvezmény a béremelés elmaradásához vezethet, hiszen a tőkés erre hivatkozva kezd spórolni. Ha ugyanis a munkaereje puszta újratermeléséhez a bérmunkás már megkapja a bért, többet a tőkésnek nem éri meg ráfordítania. 

Az igazán szegények esetében pedig az adóalanyi státusz is hiányzik: nincs munkájuk, avagy rendszertelen munkájuk van csupán, nincsenek bejelentve. Őket tehát semmiféle ilyen terv nem igazán érinti. Ott van velük szemben az ódivatú szóval burzsoáziának hívott osztály, ami valójában a választásokon a hangját tudja hallatni, aminek a problémáiról állandóan szó van, és amelynek mindenki udvarol.

A jóléti állam újratermeli ellenségeit

Mindezzel együtt is, meggyőződésem, hogy egy progresszív adórendszer alapvetően lehetne olyan előnyös reform, amely ideális esetben alkalmas lenne a közegészségügy romlásának megállítására, a szociális ellátórendszer és az oktatás rendbe hozatalára, és ekörül széles társadalmi konszenzus is kialakulhat. Kereshet kiválóan egy közkórház osztályvezető főorvosa, ha napi munkája a teljes összeomlás elodázásában merül ki. Ha a kérdést úgy tesszük fel, hajlandó-e ő is áldozni arra, hogy ne egy ilyen rendszerben kelljen dolgoznia, a folytonos frusztráció közepette, gyanítom, ő is támogatná mindezt – főként, ha azt látja, hogy a nála sokkal gazdagabbaknak meg sokkal többet kell majd fizetniük. 

Egy baj van csak, és ez a Fidesz propagandájából már ki is derül. Ők láthatóan a magyar középosztály feltörekvő, ambiciózus részét célozzák meg: nemcsak azzal, hogy Tisza-kormány alatt több adót fog fizetni, hanem azzal is, hogy bármikor lehet belőle százmilliomos vagy milliárdos is, akkor pedig őt és a konzervatívok szerint a vagyon mögött álló extra teljesítményt sújtják majd büntetéssel.

A közszolgáltatások sem érdeklik őket, hiszen a magániskolákat, magánegészségügyet már meg tudják fizetni. Ez a gondolat a Reagan-Thatcher korszakból jön, az ő szavazóik derékhada pedig az a széles burzsoá osztály volt, amit éppen a jóléti intézkedések és sávos adózás hozott létre az 1940-es és 1970-es évek között nyugaton. Brazíliában Jair Bolsonaro híveinek jelentős része szintén olyan középosztályi, vagy kispolgári csoportokból áll, akik Lula szegénységellenes akciói révén emelkedtek ki a nyomorból, tehát öntudatos, és a még mindig lent lévő „segélyeseket” elutasító, sőt, őket gyűlölő ideológiát sajátítottak el.

A progresszív adózás tehát annyit bizonyosan változtatna a helyzeten, hogy beindulna a „túltoltuk, Béláim!” gondolatra épülő reformok, és az azok sikere esetén azokat visszabontó, új reakció körforgása itthon is. Ami éppen azzal járna, hogy soha, semmiből nem válna rendszer, csak egyik próbálkozás váltaná a másikat, miközben igazából egyetlen ötlet sem futja ki magát, valósul meg az államgépezeten belül. De nem érdemes elfelejteni, a baloldali politika, még annak reformista része sem ott kezdődik, hogy a kormány kire, mennyi adót vet ki.

Az adótervek abszolutizálása a politikai viták során csak annyit jelent mint 2010 előtt: a vezetőfülkében még mindig a burzsoázia ül, akiknek különböző frakciói vannak: az egyik többkulcsos adót tervez a kizsákmányolás közben kialakítandó „munkabéke” eléréséhez, a másik az egyéni ambíciók állami beteljesítőjének szerepében tetszeleg, és a tőkésnek és vagyonának ígér egykulcsos „igazságosságot.”

Világos persze, hogy Orbánék az eredeti, adóemeléses tervezetet fogják mindenhol terjeszteni, a középjövedelműekre kivetett adóemelési tervvel ugyanis választást lehet veszíteni. De Magyar Péter szigorú védekezésének problémásabb okai is vannak. Ő sem csupán a középosztálytól függ. Az uralkodó osztállyal is ki kellene békülnie ahhoz, hogy valóban álmodozhasson a kormányalakításról. Ők azok, akik igazán gyűlölnék a belengetett szja-kulcsokat, ők azok, akik elsősorban örülnek az egykulcsos adónak, és ők azok is, akiknek igazán minden eszköz – média, „szakértők”, megmondóemberek, közösségi médiás és hagyományos hirdetések – rendelkezésükre állnak akaratuk érvényesítéséhez.

Vagy „nyugatos politika” vagy társadalmi igazságosság: a kettő együtt azonban nem megy

És ez már mutatja is a progresszív adórendszer legnagyobb korlátját. Annak Magyarországon leszűkítő értelmezéssel „baloldalinak” tekintett hívei úgy képzelik el, hogy a tőkés rendszert valahogyan „le lehet szedálni”, meg lehet szelídíteni. Csak egy jó közpolitikai javaslat, igazságos hatalomgyakorlási ajánlat kellene, és minden megoldódik. De ha egy picit is körülnézünk a világban, bizonyítást nyer az, hogy a tőkés termelés szörnyetege mára valójában megszelídíthetetlen.

A nyugati világban a jövedelmek közötti eloszlás a leggazdagabbak javára még sohasem volt ilyen nagy. A tőkés terjeszkedés – ami a rendszer alapfeltétele – elérte összes „belső” határát. Ahhoz, hogy a különböző keleti és nyugati tőkés érdekcsoportok új piacokat szerezzenek, erőszakra van szükségük. Ezért veti alá Trump keményebben gazdaságilag az Európai Uniót, autonómiája illúzióját megszüntetve, és ezért próbál Kína minél nagyobb darab Dél-Amerikát és Afrikát a bankjai befolyása alá hajtani. A terjeszkedés megakadása után a már létező és nekik dolgozó emberek fokozottabb kizsákmányolása, illetve eddig független, alsó középosztálybeli emberek (értelmiségiek, diákok stb.) a proletariátus körébe vonása ésszerű, így egyszerűen a meglévő erőforrásokból szorítanak ki több profitot.

A jelenlegi európai klímában ezért a tőkés érdekcsoportok, és az őket szolgáló, akár EU-s, akár amerikai akár kínai eredetű nemzetközi tőke elvárásai rendkívül nehézzé teszik valamiféle „igazságos újraelosztási” reform bevezetését és stabilitását is.

Nem az 1960-as években élünk. Fegyvereik számosak: a munkavállalók tömeges elküldése, a „kivonulás lebegtetése”, rendszerszerű adóelkerülés, destabilizációs propaganda, felsőbb szervektől érkező nyomás, és így tovább. Csak úgy mint a Sziriza kormány esetében, amely éppen kormányzati-nemzetállami szinten kívánt szembemenni az európai fősodorral 2015-ben, ismert eredménnyel.

Számos európai példát lehet minderre hozni. Németországban éppen két fő bajról beszél a kormánykoalíció: az egyik a nemzeti jövedelem minél nagyobb részének a fegyverkezésre való elköltése, a másik pedig hogy a tátongó államháztartási űrt hogy tömjék be: a kisebb koalíciós partner SPD adókat emelne a jobb jövedelműeknek, a nagyobbik kormánypárt CDU viszont a szociális kiadásokat, tehát a német jóléti államot tüntetné el. A helyzet időről-időre még koalíciós szakadással is járhat, az extra adókat Merz kancellár mindenesetre lényegében kizárta. Marad tehát a katonáskodással kevert megszorító rezsim.

Az új román kormány hasonló instabilitással néz szembe: itt a „hiányt” brüsszeli javaslatra áfa- és energiaár-emeléssel oldaná meg, miközben a közszolgáltatásokból pénzt vonnak ki. Ezzel csupán növelte instabilitását és a „szélsőjobboldalt legyőző” (antifasiszta) „liberalizmus” lényegében az alacsony jövedelműekkel kívánja megfizettetni az állam uralkodó osztály adókedvezményeire és sokszor értelmetlen és pazarló fegyverkezésre által elherdált bevételeit.

Franciaországban a győztes baloldali „Népfront” helyett hatalomra lépő immár második jobboldali miniszterelnök, François Bayrou is megbukott. Nem csoda: 44 milliárd eurós „kiigazításától” a teljes társadalom megrettent és azon felháborodott, miközben a miniszterelnök váltig állította: a súlyos adóemelésre és a szociális állam – francia és nemzetközi tőke által régóta vágyott – megszüntetése „nem megszorítás”. Sem a Nemzetgyűlés, sem a szavazók nem hittek neki. Most ismét kormányválság van.

Az ugyancsak Orbánnal eléggé kritikus, nyugatpárti lengyel Tusk-kormány egyelőre a hiányt éppen Magyarországhoz hasonlóan, tervezett szektoriális banki adókkal igyekszik csökkenteni, ehhez hozzávenné még a társasági adó jelentős emelését is, de adókedvezményekről a társadalom nagyobb része számára itt sincsen szó, ugyanúgy, ahogy a jövedelmi adókulcsok megváltoztatásáról sem. 

Mindez megfelel az Európai Bizottság politikájának is. Általános kérdés továbbá, mi lesz itt, ha Trump elnök elvárásaival összhangban a GDP 5 százalékát kell majd minden NATO-tagállamnak a hadseregre költenie, ez a pénz honnan lesz meg?

Orbán Kötcsén ezen fejlemények egyike-másika kapcsán dicsekedett is azzal, hogy míg szegény Merz kancellár nem tudja leépíteni a szociális államot és az út szélén hagyni jó pár millió embert, aközben ő ezt remekül és „stabil kormányzással” már rég lezavarta.

Egy dolgot remekül lát, neki van ajánlata az egyre keményebb fokozatba kapcsoló nemzetközi (és „nemzeti”) nagytőkének, míg ellenfelének aligha van hozzá mérhető ellenajánlata ezeknek a kifejezetten nagy hatalmú, „egyenlőnél egyenlőbb” választópolgároknak. És az sem lenne jó, ha lenne ilyen ajánlata, a mi kárunkra. 

Tisztán új közpolitikák, adópolitikák hirdetése tehát nem tudja megváltoztatni a társadalmat, amiben élünk, és amit a fejünk fölött berendeztek – egy rendszerváltás célja pedig lényegében ez lenne.

Egy új kormány mégsem eszköztelen a minket érő vész ellen. Azonban eddig arról szó sem volt a Tisza terveiben, hogy Európa egyik legrosszabb Munka Törvénykönyvét – a magyar, 2012-es verziót – bármiben átírnák, hogy visszaadnák a sztrájkjogot, a szabad egyesülés jogát a dolgozóknak, és hogy a véleménynyilvánításhoz, kritikához való jogukat megvédené. Ahogyan arról sem beszélnek, hogyan viszonyulnának a még valamennyire álló, és még néha eredményeket elérni is tudó szakszervezetekhez.

Az igazi kérdés jelenleg: ezen a téren miért nem hallunk javaslatokat? Hiszen a sztrájk eszköze az egyetlen, ami a termelő többség akaratát konfliktus esetén valójában érvényesíteni tudná, nem pedig „állami” adományok, felülről megfogalmazott újraelosztási tervek. Egy új hatalom ráadásul még akár meg is szilárdulhatna azáltal, hogy eseti szövetséget köt – főként fideszes vagy Orbánnal jó viszonyban lévő nemzetközi tőkés – nagy cégek széles sztrájkjaival. Ilyen újítások támogatásával a Tisza bebizonyíthatná, valóban új rendszert kíván ebben az országban létrehozni.

A többi csak szórakoztató részletkérdés.