Ha valaki már az információhalmaz miatt nem emlékezne erre, annak bátorkodom felidézni, hogy az augusztus a külpolitikában nagyrészt arról szólt, lezárhatóvá válik-e az ukrajnai háború. Trump fogadta Putyint, majd Zelenszkijt és az európai vezetőket, sok mindenki megénekelte ezt, van olyan (például Simonyi András Atlanti Tanács-kutató, volt washingtoni nagykövet, és Antony Blinken, Biden ellentmondásos külügyminiszterének személyes barátja), aki a tárgyalások várható sikerei miatt ünnepelni kezdte az elnököt.

Az európaiak húzódoztak, majd mint azt az Axios amerikai portál fehér házi forrásokra alapozva feltárta, behúzták a kéziféket. Ez az egész nekik nem kell, inkább maradjon a háború, ezt a világot már ismerik: szankciós csomagok, fegyversegélyek és csodavárás, miközben az orosz hadsereg folyamatosan javít pozícióin.

A Fehér Házban a fejek főttek, de sok mindent tenni ezzel nem tudtak.

Vlagyimir Putyin a tárgyalás, majd annak megrekedése után is fokozta brutális támadásait a sokat szenvedett Ukrajna népe és katonái ellen. Leszögezte azt is, ha a háború a télbe nyúlik, ezúttal kegyetlenül elpusztítja a világítást és fűtést biztosító ukrajnai erőműveket.

Míg tehát egy hónapja még látszólag konszenzus volt akörül, hogy ennek a borzalomnak tárgyalóasztalnál véget kell vetni, az önbizalom és bizakodás rövid életűnek bizonyult. Mindezt pedig kölcsönhatásban az orosz vezetőkkel, épp az Európai Unió vezetői döntötték el. A jelenlegi helyzetért a felelősség őket, és ironikus módon még csak nem is az egyik fő, hagyományos bajkeverő USA-t illeti jelenleg.

Ami ezután, kedden éjjel és szerdán hajnalban Lengyelország, egy NATO-ország egén történt, mindezeknek a döntéseknek és a folyamatoknak a következménye. A légtérbe belépő drónok, az ellenük mozgósított nem csupán lengyel katonai és területi tartalékos erők, hanem NATO-légierő, szükségállapot az ország keleti vajdaságaiban, a repülőterek lezárása. Mindez mindenkit emlékeztethet arra, amikor háborúról, tűzszünetről és békéről van szó,

nem csupán ukránokról, oroszokról, hanem rólunk, a mi életünkről is döntést hoznak.

Szakértők és elemzők vitatkoznak most arról, hogy a lengyel légtérben egy nagyszabású – és egyébként borzalmas károkat okozó – Ukrajna elleni légicsapás alatt véletlenül (elektronikus zavarás hatására), avagy szándékosan, egy taktika keretében repült be a 19 drón. Tény azonban, hogy a NATO-nak közülük 3-at, esetleg 4-et sikerült lelőnie, a többiek addig repültek, amíg lepottyantak. Néhány roncsot átvizsgálva kiderült az is, hogy iráni mintára készült „Gerberákról” van szó, ezek lehetnek akár „csalidrónok is”, de nem minden esetben azok. Utóbbi kifejezés a magyar sajtó leleménye: azokra az orosz, pilóta nélküli repülőkre használják, amelyek támadni nem tudnak, csak elterelik a légvédelem értékes és drága erőit.

Ezt a vitát nem ma és nem én fogom eldönteni. Az mindenképpen érdekes kontextusa a csoportos NATO-légtérsértésnek, hogy Orszország a tagadásra nem túl sok energiát áldozott, és hogy szeptember 12-én kezdődik meg Oroszország és Belarusz területén a Nyugati Katonai Körzet és a csatolt belarusz hadsereg közös „Zapad-2025” éves hadgyakorlata. Erről hiába írta meg egyik szakkommentátorunk hat napja, hogy „eszkaláció nem lesz belőle”, az incidens után ez mégis komoly veszély.

Szerdai reakciójában már Donald Tusk lengyel miniszterelnök és egy pár nyugati vezető is hangsúlyozta, provokációnak tartják, ami történt. Erre ismét csak katonai válasz adódik, ezért el is indultak a NATO-tagok többségének felajánlásai Lengyelország határmenti NATO-haderőinek megerősítésére.

Az európai fegyverkezési és háborús láz jegyében telt el Ursula von der Leyen programadó beszéde is. (Erről itt írtunk.) Varsó pedig már csütörtökön bejelentette a „repüléstilalmi” zónát, ami annyit jelent, hogy félig-meddig felvonulási területet csinálnak az Ukrajnával határos lublini, podlasiai és kárpátontúli vajdaságokból. Ide felvételek tanúsága szerint már most is német harci egységek érkeznek erősítésként – mintegy ellensúlyozva a Belaruszban összevont és hadgyakorlatra készülő orosz hadsereget.

Kétségtelen, hogy ez már egyfajta, korlátozott mozgósítás a nyugat-európaiak részéről.

A lengyel légi incidens ráadásul politikailag instabil helyzetben érte az európai NATO-t, miközben az Egyesült Államok látszólag nem túl sok figyelmet fordít felé. Ennek hátterében állhat az is, hogy sajtóinformációk szerint már készül a Védelmi Minisztérium (Trump új elnevezésében Háborús Minisztérium) új, amerikai katonai doktrínája. 

Az Elbridge Colby minisztériumi háttérember által jegyzett átfogó, új doktrína szerint az USA mind az európai helyzetből, mind a Kína elleni háborús készülődésből hátrébb húzódna, és „az amerikai kontinensre, valamint a belföldi helyzetre” koncentrálna. Ha ez igaz, arra lehet számítani, hogy a jövőben Oroszország tesztelni fogja, mit jelent számára az új helyzet Európában. Európa pedig, miután látszólag minden érdeklődését elveszítette egy Donald Trump által menedzselt békefolyamat iránt, valószínűleg ugyanígy meg fogja vizsgálni, mik az orosz hadvezetés katonai „vörös vonalai”. Nyugati szakértők, speciális egységek már eddig is voltak Ukrajnában, a HIMARS rakétarendszerek körüli munkát pedig eddig egyenesen amerikai katonák végezték el jórészt, németországi bázisról. Most szintet léphet az ukrajnai beavatkozás. Egyes vélemények szerint újra asztalra kerülhet a javaslat, hogy a NATO légiereje konkrétan avatkozzon be „legalább a nyugat-ukrajnai megyékben”, így közvetlenül összecsapva az orosz légierővel.

Ez az út a tragédiába vezet. Eleve nem kellene ebben a végtelenül kockázatos helyzetben találnunk magunkat. De a visszaút technikai feltételei még adottak. Lehet, hogy Trump tavaszi manőverei után ismét be kell majd bizonyítani Vlagyimir Putyinnak, hogy sokkal többet Ukrajnában és Kelet-Európában jelenleg nem fog elérni. De mindez csak és kizárólag a diplomáciai megoldások keresése érdekében történhet, tehát azért, hogy az orosz elnök és Zelenszkij, valamint az európai vezetők között új találkozó jöjjön létre.

Bizonytalan, hogy jelenleg ez a folyamat, nem pedig egy újabb eszkaláció zajlik. És valószínűbb, hogy a jóléti kiadásokat és saját társadalmaik lázadását is letörni kívánó nyugat-európai hatalmak inkább a külső háború felelőtlen fenntartásában látják a rezsimek és gazdasági elitjük túlélésének kulcsát. A helyzet tehát ugyanolyan veszélyes mint amilyen veszélyes 2022-ben volt. Csak egy tömeges, háborúellenes mozgalom kényszerítheti ki a helyes utat.