Az elmúlt évtizedben egyre mainstreamebbé vált a BDSM (=bondage, discipline, sadism and masochism, azaz kötözés, fegyelmezés, szadizmus és mazochizmus), és egyre inkább úgy jelenik meg a közbeszédben, mint egy szexuális preferencia a sok közül, és nem mint elítélendő, aberráns viselkedésmód. Azelőtt valószínűleg kevesen tudták, mit jelent ez a rövidítés, és még annál is kevesebben tekintettek az ilyen szexuális viselkedésre pozitívan vagy legalábbis semlegesen. A változásban meghatározó szerepe volt A szürke ötven árnyalata könyveknek és filmeknek, ahol a főszereplők, Christian és Ana párkapcsolata egy BDSM szexualitással párosult.

Akkoriban és azóta is sokan kritizálták ennek a kapcsolatnak a megjelenítését a BDSM közösségből. Ők azt hangsúlyozták, hogy nem azzal van a baj, hogy Christian el akarja fenekelni vagy ki akarja kötözni Anát, hanem azzal, hogy Ana ezt láthatóan nem élvezi, nem akarja, Christian mégis meggyőzi, ezáltal pedig nagyon rossz, esetleg traumatikus élményeket okoz Anának. (Például egy nadrágszíjjal való fenekelést követően Ana sírva elhagyja Christian titkos szexszobáját.)

Ezzel szemben a BDSM képviselői azt állítják – például Magyarország első fétisklubja, a Ministry of Freedom Instagram-oldalán is ilyesmikkel találkozhatunk –, hogy a BDSM pont a beleegyezésen (consent) és a preferenciák, elfogadható és nem elfogadható dolgok részletes, közös előzetes megbeszélésén alapul. Ez pedig sok szempontból pozitívabb gyakorlat, mint ami a heteroszexuális kapcsolatokra jellemző. Az ugyanis

tény, hogy a heteroszexuális szex, különösen, ha alkalmi, nem csak az „élvezeti szakadék” (pleasure gap) szempontjából kevésbé kielégítő a nők számára – tehát mert a heteroszexuális nők alkalmi szex esetén sokkal ritkábban elégülnek ki, mint a férfiak –, de érzelmileg sem.

Emellett egyenesen traumatikus is lehet: a pornón szocializálódott férfiak több kutatás szerint sokszor alapvetőnek veszik az agresszív, nőket degradáló, gyakran fájdalmas szexuális viselkedésformákat (pl. fojtogatás, mélytorkozás, anális szex). Valamint kevéssé van jelen a határok explicit felállítása és a szex közbeni folyamatos, odafigyelő kommunikáció, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy mindkét ember jól érezze magát. Ezzel szemben, mondják a BDSM képviselői, a BDSM közösségben az explicit verbális beleegyezésen alapuló szex alapvetés, mindenkit arra biztatnak, hogy ki merjék fejezni a vágyaikat, preferenciáikat és határaikat, magabiztosan mondjanak nemet, és előre megbeszéljék a választott partnerükkel azokat a dolgokat, amik a konvencionális heteroszexuális szexben sokszor kimondatlanok maradnak – és amiből gyakran a nők jönnek ki a legrosszabbul.

A beleegyezés-diskurzus problémái

Ezzel azonban a BDSM-világ nincs egyedül, hiszen már legalább egy évtizede a feminizmus zászlóshajója is az úgynevezett „beleegyezés diskurzus”, ami a consent, azaz a beleegyezés fontosságára fektetve a hangsúlyt minden nőt arra biztat, hogy nyugodtan mondjon igent vagy nemet, legyen magabiztos a szexuális preferenciáinak kinyilatkoztatásában, és ezáltal szabadítsa fel magát a patriarchális heteroszexualitás béklyói alól. Ez a diskurzus valós problémákra reagál: arra, hogy a nők sokszor nem mernek nemet mondani, mert nem akarják kielégületlenül hagyni a férfit; arra, hogy a heteró szexben gyakran nem kerül sor arra, hogy a partnerek beszéljenek vágyaikról és határaikról; arra, hogy a nőket mennyire sok helyzetben tekintik még mindig szexuális tárgynak, akit a férfiak vágyaik kielégítésére „használnak”, de akiknek a beleegyezése és preferenciái sokkal kevésbé számítanak.

Ennek az érvelésnek azonban jelentős hátrányai is vannak, ahogyan azt például Dés Fanni is megírta korábban a Mércén, és ez a BDSM beleegyezés-fókuszára is következményekkel jár. Ahogyan Katherine Angel a Tomorrow Sex Will Be Good Again (Holnap újra jó lesz a szex) című könyvében érvel: az, hogy a nők kellemetlen, erőszakos és/vagy traumatikus szexuális élményeire az lett a válasz, hogy a nőknek magabiztosan kell igent vagy nemet mondaniuk, azt eredményezte, hogy a nők ellen irányuló erőszak megelőzésének legfőbb eszköze a nők szexuális ágenciája lett. Tehát

kialakult az a képzet, hogy a nők a saját vágyaik magabiztos kommunikációjával megelőzhetik a férfiak ellenük irányuló erőszakát – és bár a vágyak kommunikációja, az igen vagy nem kimondása valóban nagyon fontos, ez olyan hatást tulajdonít a beleegyezésnek, amely valójában nem létezik.

Ez az elképzelés ahhoz is hozzájárult az utóbbi évtizedben, hogy a BDSM-közösségben kialakuljon egy pozitív csoportidentitás, amelynek alapja, hogy a szokványos heteroszexuális szexszel ellentétben a BDSM-ben a beleegyezés, nyílt kommunikáció és a másik ember tisztelete nem csak fontos elemek, hanem a szexuális lét alapvető építőkockái. Ezáltal pedig a nők számára is elérhető egy felszabadító és biztonságos szexualitás. Ez visszaköszön egy ebben a körben gyakran használt mottóban is, amely a ʽsafe, sane and consensual’ (SSC), azaz a biztonságos, józan és beleegyezésen alapuló alapelvekhez ragaszkodik a BDSM gyakorlásában.

Bár ezek az alapelvek egyértelműen pozitívak, fontos leszögeznünk, hogy

rengeteg kárt okoz, ha a beleegyezés-diskurzusnak megfelelően annyival elintézzük a szex és etika kapcsolatát, hogy „amíg mindenki beleegyezik, addig minden elfogadható”.

Ez az elv ugyanis nem vizsgálja az egyén valódi lehetőségeit, ágenciáját, és elfedi azt, hogy a beleegyezés társadalmilag is beágyazott és meghatározott; ahogyan Amia Srinivasan filozófus is érvel Does anyone have a right to sex? (Van-e bárkinek joga a szexhez?) című, 2018-as esszéjében. Például lehet, hogy valaki nőként beleegyezik abba, hogy egy BDSM-szerepjátékon belül valakinek – esetleg egy jóval idősebb férfinak – a szolgája, tanítványa vagy lánya legyen. De mit árul ez el a társadalmi közegünkről, a nemi szerepekről, a nők és férfiak közötti szexuális normákról? Honnan származnak ezek a preferenciák, milyen alá-fölérendeltségi viszonyokat képeznek le, és milyen hatással vannak a férfiak és nők közötti kapcsolatokra – különösen, ha kérdés nélkül pozitívnak és elfogadandónak, sőt, felszabadítónak értékeljük őket?

Bár itt elsősorban a fiatal lányok és idősebb férfiak közötti kapcsolatokról és dinamikákról fogok írni a BDSM vonatkozásában, a BDSM természetesen közel sem csak róluk szól. Sok LMBT ember is megtalálja ezt a közösséget, ahol gyakran szabadabban fejezhetik ki nemi identitásukat vagy szexualitásukat, ahogyan idősebb, domináns nők, és fiatal, alárendelt szerepet kereső férfiak is. Azonban, ha megnézzük a FetLife statisztikáit (ez a BDSM-világ legnagyobb és legnépszerűbb közösségi hálója), látható, hogy a férfiak és nők többsége heteroszexuális – bár kétségkívül gyakoribbak a nem heteroszexuális identitások, mint a társadalom egészében -; és a férfiak többsége domináns, míg a nők többsége szubmisszív, azaz alárendelt.

Tehát a diverzitás ellenére egyértelműen vizsgálandó jelenség a BDSM-en belül a patriarchális nemi szerepek leképeződése és ezek feltétel nélküli elfogadása, különösen, ha idősebb férfiak és fiatalabb nők közötti kapcsolatokról van szó.

A BDSM mint identitás

A BDSM-közösségről azért is beszélhetünk közösségként és nem csak mint párkapcsolatok összességeként, mert a nem szokványos szexuális gyakorlatok és az ezekhez tartozó eszközök – mondjuk ostor, maszk, latexruha stb. – közösségek kialakulását eredményezték az elmúlt évtized(ek)ben. Itt a közösség tagjai beszélgethetnek olyan dolgokról, amikről más kontextusban nem tudnak, és megismerhetnek hasonló preferenciákkal rendelkező embereket, ami más módon egyébként nehéz lenne.

A BDSM-közösségeken belül a pozitív identitás megerősítésére törekvő gondolkodás hozzájárult ahhoz, hogy a validálás kerüljön előtérbe ahelyett, hogy ebben a világban (is) komolyan vizsgáljuk az egyenlőtlenségeket. Például azt, hogy hogyan kerülhetnek ebbe a közösségbe sebezhető, fiatal nők, illetve olyan férfiak, akiknek a szexuális irányultsága nyílt agresszióval és nőgyűlölettel párosul, amit azonban a szexualitás ʽvalidálása’ miatt kérdés nélkül el kell fogadnunk.

A FetLife oldalon például több olyan, több tízezer tagot számláló csoport van, ami nemcsak a szexualitás terén, de a kapcsolat egész dinamikájában nyíltan patriarchális, nőgyűlölő mottót hirdet. Ilyen csoport például „a nők a férfiak személyes tulajdona (értéktelen nők megtalálják életük célját)” vagy „18, 19, 20 és 21 éves új, könnyű és lelkes lányok”. Csak hogy még egy példát mondjak: egy „minden nőnek teljes rabszolgának kell lennie” nevű csoport bemutatkozási szekciójában ezt olvashatjuk:

„Ez egy olyan hely, ahol elismerjük, hogy a valódi nőiesség valódi rabszolgaság. Egy igazi nő mindig rabszolga, és nincs joga a tulajdonhoz, a szabadsághoz, vagy az emberi méltósághoz. Ha nem értesz egyet, ne lépj be a csoportba.”

Ennek ellenére az angolszász társadalmakban egyre inkább előkerült az utóbbi évtizedben a „kink-aware” kifejezés, ami azt takarja, hogy valaki tiszteli és elfogadhatónak, normálisnak gondolja a BDSM-hez köthető szexuális viselkedésformákat. Angliában az egyetemen találkoztam olyan egyetemi pszichológussal, aki más jelzők mellett (antirasszista, feminista, pro-LMBTQ stb.) úgy azonosította magát, hogy „kink-aware”.

Az persze jó, ha valaki úgy beszélhet a BDSM-preferenciáiról a pszichológusánál, hogy nem küldik egyből a zárt osztályra, mondván, ez valamiféle aberráns viselkedés, amit azonnal orvosolni kell. Viszont ebben a közegben is kialakult egy, a megerősítésre és az identitásra fókuszáló diskurzus, amelynek a legfőbb célja, hogy validálja az egyének érzéseit, miközben teljesen figyelmen kívül hagyja a hatalmi viszonyok megértését. Így tehát azt is, hogy a BDSM tereiben mennyire sérülhetnek a nők pontosan ugyanazok által a férfiak által, akik egyébként nagyra tartják a beleegyezést és a nyílt kommunikációt.

Érdemes lenne felderíteni a hatalmi viszonyokat az itt kialakult kapcsolatokban, hogy ami történik, az mennyire élvezetes a nő számára, mennyiben ő a kezdeményező fél, és mennyiben csak sodródik az eseményekkel. Valamint hogy érzelmi intimitás is társul-e a szexuális játékhoz, amely esetben nagyobb a lehetőség az őszinte, nyílt kommunikációra, mint alkalmi kapcsolatok esetén. Emellett fontos tudatosítani, hogy bármennyire is progresszív az adott közösség, a jelen lévő idősebb férfiak és gyakran nagyon fiatal, akár 18 éves lányok közötti eredendően egyenlőtlen és kiszolgáltatott viszonyokat nem tudja semmissé tenni az asszertív kommunikáció – és így nem tudja megelőzni az erőszakot és a visszaélést sem.

A validálás és az identitás előtérbe helyezése beleillik a beleegyezés-diskurzusba, hiszen mindkettő kizárólag egyénekben gondolkodik, és nem kívánja komolyan vizsgálni a strukturális viszonyokat. Ilyen szempontból a BDSM feltétel nélküli elfogadása és ennek egy progresszíven hangzó címkével való ellátása („kink-aware”) logikusan következik az elmúlt évtizedek identitáspolitikájából. Csányi Gergely és Kováts Eszter így fogalmazzák meg a problémát a baloldali ‘interszekcionális’ politikával kapcsolatban:

„Az interszekcionalitás politikájának végső kerete az egyéni (szubjektív) tapasztalat és az identitás. A politikai állítások igazak vagy hamisak lehetnek, amennyiben az objektív társadalmi viszonyrendszerre vonatkoznak. Ugyanakkor a szubjektív tapasztalatról és az identitásról nem lehet vitát folytatni, (…) az önazonosság megkérdőjelezhetetlen.”

„Az excelszemléletű interszekcionalitás egyetlen egy elemzési szinten ragad meg: a tapasztalatén, de a rendszer, amely alapján az események feldolgozása végbemegy, így az elemzés vakfoltja lesz.”

A BDSM-ről szóló kortárs nyugati diskurzus(ok)ban az önazonosság, az identitás, a pozitív megerősítés, és a feltétel nélküli elfogadás és inkluzivitás vannak előtérben, amelyek megakadályozzák, hogy mélyen vizsgálni tudjuk a BDSM elfogadottá válásának rendszerszintű okait és következményeit. Így pedig nehezen látható az is, hogy a BDSM által ígért ʽfelszabadulás’ mainstreammé válása kölcsönösen előnyös viszonyban van a szexjáték- és pornóiparral, emiatt nem érdeke megkérdőjelezni az ezek által közvetített nemi szerepeket.

Profit és pornóipar

A BDSM mainstreammé válásának a fentiekhez képest teljesen más képét festi, ha azt a kapitalizmus, a szexjáték- és pornóipar felől közelítjük meg. A szürke ötven árnyalata-film megjelenése után a szexjáték-ipar például óriási mértékben megugrott: Rachel Venning, a Babeland nevű szexuális játékokat gyártó cég társalapítója szerint például a Kegel-golyók egy általuk árult fajtájának eladásai 600%-kal nőttek a film megjelenését követően (ez egy olyan kellék, amit Christian és Ana is használnak a filmben). Maga Dakota Johnson, A szürke ötven árnyalata-filmek főszereplőnője 2020-ban lett a Maude ʽszexuális jóllét cég’ kreatív igazgatója és szóvivője, melynek kapcsán egy, a Vogue-nak adott interjúban azt mondta: „a beleegyezéses szex és az intim öröm minden test számára öngondoskodás”.

A szexuális jóllétet promotáló cégekről azért is fontos beszélni ebben a vonatkozásban, mert bár ezek saját elmondásuk szerint a nők szexualitásának felszabadításához kívánnak hozzájárulni, nem szabad elfelejtenünk, hogy elsősorban a profit motiválja őket.

Az ilyen cégek közül kiemelendő a 2016-ban, Kanadában alapított Bellesa Boutique esete. A szexjátékok gyártásával és ʽetikus pornóvideók’ készítésével foglalkozó vállalatról 2017-ben kiderült, hogy nem rendelkezett a feltöltött pornóvideók felhasználásának jogával, és nem fizette ki az ebben szereplő pornószínészeket, akik közül sokan megdöbbentek, hogy a beleegyezésük nélkül használták fel videóikat. Bár ezek a videók azóta lekerültek, a Bellesa által azóta Bellesa Productions néven indított szexfilmcég sem bizonyult ʽfeministábbnak’ egy kutatás szerint, amely arra jutott, hogy ezek a videók nehezen megkülönböztethetők a PornHub pornóvideóitól.

2020-ban a Nők Egymásért Mozgalom (NEM) cikksorozatot írt a Mércére a pornóiparról, amelyben az ʽetikus pornó’ és egyéb, a pornót egy emancipációs keretbe integrálni kívánó törekvések ellen érvelt. A szerzők meggyőzően bemutatták, hogy a pornóipar gyakran összefonódik az emberkereskedelemmel, hogy a legtöbb pornóvideó tartalmaz nőket degradáló, dehumanizáló, tárgyiasító nyelvezetet és aktusokat, és hogy a férfiak pornófogyasztása összefügg a nők felé tanúsított tárgyiasító és erőszakos viselkedéssel.

Az elmúlt évtizedekben a pornó egyre könnyebb elérhetősége és ingyenessé válása hozzájárult a pornófüggőség egyre gyakoribb előfordulásához – a pornószínészek egyre jelentősebb anyagi kiszolgáltatottsága mellett. Ez pedig összefügg azzal, hogy a pornófogyasztók az idő előrehaladtával egyre extrémebb és erőszakosabb tartalmakra vágynak, hogy elérjék a kívánt hatást – részben ez is magyarázhatja a BDSM egyre növekvő népszerűségét. A szexuális jóllét- és pornóipar, valamint az a típusú logika, amelyen keresztül a BDSM nemcsak mainstreammé vált, de megkérdőjelezhetetlen identitássá is, jól megférnek egymás mellett. Mindegyik alapvetően a szexualitás piacosításában, kiárusításában érdekelt, vagy azért, mert ez több profithoz juttatja, vagy azért, mert csak egyéni, szubjektív tapasztalatok és (piacosítható) identitások szintjén gondolkodik, emiatt a strukturális viszonyok elemzése idegen tőle.

Az ezek által felállított keretrendszer szerint tehát minden szexuális aktus elfogadható, amíg beleegyezés van a résztvevők között, attól függetlenül, hogy ez az aktus mennyire degradáló, tárgyiasító vagy erőszakos – hiszen ezek is ʽvalid preferenciák’. Azonban, ha meg akarjuk érteni a BDSM normalizálódása mögötti okokat és ezek következményeit, különösen a fiatal nőkre nézve, nem elégedhetünk meg ennyivel. Nem fogadhatjuk el azt az álláspontot, hogy a BDSM csak egy identitás a sok közül, és emiatt a közösség önazonossága és szexpozitivitása megkérdőjelezhetetlen. Fel kell tennünk a kérdést: honnan jönnek a vágyaink, milyen kulturális tényezők formálják őket, és milyen materiális érdekeik vannak azoknak, akik az erőszakos és degradáló szexet a világ legtermészetesebb vágyaként akarják eladni nekünk?