Az év elején, amikor Donald Trump visszatért a Fehér Házba, és nagy dérrel-dúrral vámháborút indított, sokan úgy kommentálták a dolgot: ez teljesen kontraproduktív lesz, Amerika lábon lövi magát, és előbb-utóbb ők maguk kényszerülnek korrekcióra. Nos, az első fél év mérlege Trump szempontjából egyáltalán nem rossz. Ami pedig az EU-USA viszonyt illeti, Trump az európai vezetőket leiskolázta, és minden korábbit felülmúló, és egyszersmind (az EU-ra nézve) megalázó előnyöket csikart ki az USA számára. Kiléptette továbbá országát a 2015-ös párizsi klímaegyezményből, de a 2021-ben tető aláhozott, a nagyvállalatokra vonatkozó globális minimumadóból is.

Ki letépte láncát

Trump a felszabadítás napjának keresztelte el április másodikát, amikor a mindenkit sokkoló vámtételeket bejelentette a világ legkülönbözőbb országaira vonatkozóan, egy furcsa képlet alapján differenciáltan. A vámháború megindítása politikai értelemben volt önfelszabadítás. Washington elsétált azoktól a vállalásoktól, amelyek kimondva a multilaterális intézményrendszerhez kötötték, kimondatlanul pedig az Egyesült Államokat a nemzetközi viszonyok stabilizálójának tekintették. Azóta már nemcsak a Kereskedelmi Világszervezetre (WTO) vetettek keresztet; de csökkentették az ENSZ amerikai költségvetésből történő finanszírozását, és júliusban az USA bejelentette azt is, hogy (ismét) otthagyja az UNESCO-t, az ENSZ kulturális és oktatási szervezetét.

Ami a vámháború keltette hullámokat illeti, Scott Bessent pénzügyminiszter reszortja lett, hogy az üzleti szereplők – és különösképpen a befektetők – számára értelmezze az új irányt, elmagyarázva, hogy a művelet lényege éppen, hogy az egyensúlyteremtés. A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap közgyűlésén elmondott beszédében (április 23.) Bessent azt hangsúlyozta, hogy a két intézménynek segítenie kell az Egyesült Államokat a külgazdasági egyensúly helyreállításában. Amit pedig úgy kell elérni, hogy a kereskedelmi többlettel rendelkező országokra gyakorolnak nyomást. Már Janet Yellen, az USA korábbi pénzügyminisztere is azzal ment Pekingbe (2024 áprilisában), hogy szóvá tegye Kína „túlkapacitásait”. Most azonban elővették az Európai Uniót is, és mindenki mást.

A kiigazítási politika nevet is kapott az elemzői körökben: „Mar-a-lago Accord”. Ez utal egyrészt Trump floridai rezidenciájára, ahol sok fontos tanácskozást tartanak, és időnként egyezségek is köttetnek. Az „accord” visszautal egy 1985-ös megállapodásra, amelyet az Amerikai Egyesült Államok akkori pénzügyminisztere, James Baker kötött a brit, francia, nyugatnémet és japán kollégájával (Plaza Accord). Addigra a Reagan-kormány fegyverkezési hajszája és adócsökkentő politikája miatt óriási deficit halmozódott fel. Az USA eladósodása felgyorsult. Baker rávette a többieket, hogy segítsék a dollár – versenyképességet helyreállító – leértékelését, a saját valutájuk felértékelése által. Ez különösen Japánnak nem volt könnyű lenyelni; dinamikus növekedése pár év alatt köddé vált, a szigetországot megcsapta a pénzügyi instabilitás, majd pedig az évtizedes stagnálás.

Mint ahogy a ‘80-as években is, az alapprobléma a globális gazdaságban most is az amerikai túlfogyasztás, nem pedig mások túlzott termelékenysége.

A hadigazdaság is lényegében kollektív fogyasztásnak számít, és e tekintetben az USA semmit sem javult. Viszont mivel a világ többi részének nincs szüksége túl sok jószágra, amit az amerikaiak előállítanak, az USA külkereskedelmi hiánya krónikussá vált és kezelhetetlen eladósodást gerjesztett. Az amerikai adósság felfúvódása korrekcióért kiált. Elméletileg az USA is kinőhetné a maga adósságát, de egy ilyen recept a gyakorlatban már nem létezik. Másokat kell korrekcióra (tehát lefékeződésre) kényszerítenie – ha kell, gazdaságon kívüli eszközökkel.

A nagy fegyverüzlet

Az európai országok vezetői nem mondják ki, de úgy tűnik: néhány hónap agónia után úgy döntöttek, vállalni kell a költségét annak, hogy az USA stabilizálja a helyzetét. A kisebbik rossz ennek a békának a lenyelése, ahhoz képest, hogy az USA akár ki is vonulhat az európai ügyekből. Stratégiai iránytű hiányában az európai vezetők az elmúlt évek során belelavírozták magukat abba a helyzetbe, hogy — minden korábbi elvet, célt, normát félretolva — nem tehetnek mást, mint kisegítik az USA-t, hogy egyensúlyozni tudjon, és ezáltal a dollár hegemón szerepét is meg tudja őrizni.

Másképp nem magyarázható, hogy a NATO-tagországok vezetői a június 24–25.-i csúcstalálkozón majdnem teljes egységben kinyilvánították: a jövőben az éves bruttó össztermékük (GDP) értékéből 3,5 százalékot fordítanak „védelmi” célokra, és további 1,5 százalékot a katonai célokat is szolgáló beruházásokra. Ez ellen csak Pedro Sánchez, Spanyolország szocialista kormányfője szólalt fel. Sánchez nem egyszer kerek perec kijelentette, hogy mindennek semmi értelme. És valóban: az 5 százalék iránti elköteleződés nem szolgál semmilyen konstruktív célt, és nem is végrehajtható, mivel a tagországok többsége nem, hogy 4-5%-kal, de 2%-kal is küszködik.

Ha tényleg megpróbálnák elérni ezt az 5 százalékot, a jóléti juttatások és az állami beruházások, valamint a közszféra béreinek jelentős lefaragására volna szükség a legtöbb országban.

Ez talán nem vonatkozik – legalább is azonnal – Németországba, ahol a februári választások után a parlament feloldotta a 15 éven át mereven követett „adósságféket”, és nagyjából egy cikluson keresztül az eladósodás terhére is lehet fejleszteni a hadsereget és a katonai-ipari komplexumot. Minden más országról elmondható, hogy fiskális értelemben túlvállalja magát a békesség (pontosabban: a háborúskodás) kedvéért.

Az európai vezetők nyilván nem fogadták volna el az 5 százalékos követelést, ha nem rettegnének annyira az orosz rémtől. Attól az Oroszországtól, amelynek gazdasági és politikai összeomlását várják minden délelőtt a szankciók és a három és fél évnyi kimerítő háború eredményeként, miközben minden délután azt feltételezik róla, hogy hamarosan képes lesz támadást indítani a nála sokkal erősebb NATO ellen. Ez az illogikus gondolkodásmód már nevet is kapott: ruszofrénia. S ha az orosz rémmel való fenyegetés nem lenne elegendő, az EU márciusban kiadott Fehér Könyvébe, amely a védelmi politikáról szól, belevették Kínát is, mint jelentős fenyegetést, ami megint csak a katonai kiadások felpörgetésére ösztönöz.

Mivel hogy január óta az amerikai vezetés az oroszok felé gyakorolt gesztusokat, míg az ukránokat visszaküldte az isztambuli tárgyalóasztalhoz, az EU-országok vezetőiben csak fokozódott a keleti vésztől való félelem. Az is kétségessé vált, hogy az USA lélekben még a NATO-val van-e egyáltalán, és teljesítené-e vállalásait, ha netán tényleg támadásra kerülne a sor kelet felől. Ez a pszichózis volt szükséges ahhoz, hogy a vezetők – és a közvélemény egy jelentős része – behódoljanak és elfogadják az amerikai követeléseket. Mivel pedig rövid időn belül az EU-tagországok nem tudnak saját fegyvergyártó kapacitásokat kiépíteni, marad az Amerikától való bevásárlás, az európai GDP további 1-2 százalékának átutalásával. Ez ellen néhányan (pl. a franciák) berzenkednek ugyan, de a többség nem lát alternatívát.

Európa kirablása

A pontot az i-re az EU és az USA között Skóciában megköttetett kereskedelmi megállapodás, pontosabban kapituláció tette fel (július 27-én). Az Európai Bizottság elnökének (Ursula von der Leyen) jó képet kellett vágnia a 15 százalékos általános vámtétel kiszabásához, és fogadalmat tennie, hogy az európaiak rengeteget fognak beruházni, miközben amerikai gázt és fegyvert vásárolnak nagy tételben. Azt is meg kellett ígérni, hogy felülvizsgálják a nem vámjellegű piackorlátozásokat, magyarul az EU belső piacának integritása is megkérdőjeleződik hirtelenjében. Az USA semmiben nem kényszerült kompromisszumra, sőt pár nappal a skóciai találka előtt a kínai elnök szemébe is kellett mondani az üzenetet: dolgozzák le a kereskedelmi többletüket, és – mint a Biztonsági Tanács tagja – hassanak oda Moszkvára az ukrajnai háború befejezése érdekében.

A Bizottság kommunikációs szakemberei ezt olyképpen próbálták becsomagolni és fogyaszthatóvá tenni, hogy a skóciai megállapodással sikerült elkerülni a kereskedelmi háborút, és az egyezség biztonságot, stabilitást fog adni az európai gazdaság szereplőinek.

Az EU azonban nem elkerülte, hanem elvesztette a vámháborút, mivel hogy arra az Európai Bizottság nem volt felkészülve.

Gazdasági értelemben ez egy mélypont, ahonnan nem lesz könnyű felállni. Ahhoz ugyanis nem csak a belső polarizáción kellene úrrá lenni, hanem a világ többi részével is újra kellene szőni az együttműködést, és viszonylag gyorsan.

Itt már nemcsak az előző ciklus eredményeinek a ledarálásáról van szó, amit megszokhattunk von der Leyen-től (olyan ügyekben, mint klímapolitika, migráció), hanem az elmúlt egy év során propagált Draghi-jelentéssel is szembe megy a Bizottság, amennyiben immár nem az EU-n belüli, hanem az európaiak USA-ba irányuló beruházásait akarja felturbózni. Nem az a baj, hogy von der Leyen lépéseket tenne a világgazdasági egyensúlyteremtésért (amit korábban az EU helytelenül figyelmen kívül hagyott). A baj az, hogy besétál Trump utcájába, és a kiegyensúlyozást bilaterális alku keretében, az USA által gyakorlatilag lediktált feladatokat bevállalva teszi, ahelyett, hogy a multilaterális keretekhez ragaszkodva, és az európaiak vásárlóerejének növelésével tenné azt.

Von der Leyen hat évvel ezelőtti belépőjekor az általa vezetendő Európai Bizottságot a „geopolitikai” jelzővel akarta felruházni. Ha a júliusban látottakat tekintjük e folyamat végkifejletének, akkor az nem más, mint ennek a geopolitikai jelzőnek a teljes kiüresedése. Kanada ehhez képest eltökélten, egyenes gerinccel ment bele az összecsapásba, s bár lehet, hogy a kárt nem tudta elkerülni, de a méltóságát megőrizte. Közben pedig az EU a saját költségvetése újratervezésével is arra készül, hogy le tudja vezetni a világpolitikai deklasszálódás pénzügyi következményeit.

Az MFF (Multiannual Financial Framework – többéves költségvetési keret), amelyet von der Leyen július 16-án beterjesztett, erős és azonnali felzúdulást okozott, számos okból. A legdurvább, hogy a kohézióra és mezőgazdasági politikára fordítandó források a „torta” kétharmadából a felére zsugorodnának, és ráadásul – az egyszerűsítés jelszavával – össze is vonnák őket egy közös alapba. Ennek felhasználását nemzeti tervekbe rendeznék, amelyek fölött a Bizottság által felügyelt jogállami és makrogazdasági feltételesség érvényesülne. Közben az EU a korábbinál jóval többet fordítana védelmi célokra, és – a rugalmasság jegyében – a Bizottság több forrás fölött rendelkezhetne diszkrecionális jelleggel.

Ursula von der Leyen-nek tehát még szerencséje is volt azzal, hogy az MFF beterjesztése és a kereskedelmi kapituláció előtt nyújtott be ellene bizalmatlansági indítványt egy román képviselő, Gheorghe Piperea (AUR). Az indítványról már július 10-én megrendezték a plenáris szavazást, de a bizonytalanságtól tartva a kritikusok is von der Leyen mellett szavaztak. Viszont az indulatok már korábban is fortyogtak vele szemben, és, bár nem is elsősorban a vakcinabeszerzési mizéria miatt, a kudarcok és melléfogások ilyetén halmozása ismét mély válságba taszíthatja az Európai Uniót.

Az európai szakszervezetek forronganak, hiszen az áruexport visszaesése és a tőkeexport bővítése a munkanélküliség megugrásával járhat, és visszafogja vetni a bérek növekedését. Ha gazdasági értelemben pillanatnyilag nem is, de politikai értelemben a helyzet súlyosabb, mint az eurózóna-válság mélypontján, 2011-12-ben. Elméletileg létezik progresszív megoldás, a gyakorlatban ez a helyzet inkább megint csak a nacionalista, populista, radikális jobboldal malmára hajthatja a vizet.