Mióta az Egyesült Államok vezető tisztségviselői februári európai körútjuk során bejelentették válási szándékukat, Európa nagy része sokkhatás alatt van. Nyugat-Európában több generáció nőtt fel abban a tudatban, hogy az USA biztosítja a kontinens biztonságát, és ezen túlmenően is jóindulatúan gyámkodik Európa fölött. A Donald Trump által kijelölt új irány azonban most arra készteti az európaiakat, hogy gondolják át az Amerikához fűződő kapcsolatukat. Az európaiak jórészt – és okkal – úgy tekintettek a novemberi választásra, mint amelynek majd óriási hatása lesz Európa jövőjére, miközben a mi ügyeink és aggodalmaink valójában elhanyagolható mértékben játszottak szerepet az amerikai szavazók döntéseiben.

Azok a boldog, szép évtizedek

A hirtelen beálló szakadást a kommentátorok – így a The Economist is – házastársak válásához hasonlítják. A metafora annyiban mindenképp hasznos, hogy az események lélektani oldalának megfigyelésére ösztönöz. Sejteti például azt is, hogy a repedések már akkor megjelentek, amikor a törés még távol volt, és a felek boldognak gondolták kapcsolatukat.

Az elhidegülés azonban régóta kódolva volt a rendszerben.

Visszatérése után Donald Trump nemcsak hogy felújította a korábban már kipróbált vámháborút Európa ellen, de válogatott sértésekkel is illette az öreg kontinenst. A legnagyobb megbotránkozást talán azzal a kijelentésével váltotta ki, miszerint az EU-t az USA kijátszására hozták létre. Ez így, ebben a formában nyilván nem igaz.

Az EU elődjét, a Szén- és Acélközösséget azért hozták létre, mert a kedvezményezett országok integrációját a Marshall-segély fejében az amerikaiak elvárták a nyugat-európaiaktól. A NATO (1949) és az Európai Fizetési Unió (1950) létrehozása ugyanennek a folyamatnak a része volt. Eleinte az amerikaiak úgy gondolták, hogy a náci Németország legyőzése után hazamennek majd, mint ahogy azt az I. világháború után is tették. A szovjet kihívás miatt azonban nemhogy maradtak, de hegemón szerepet játszottak évtizedeken át.

A következő időszak, amikor az amerikaiak elgondolkodtak a transzatlanti kérdésen, a hidegháború lezárulta után jött el. Az 1990-es évek elején visszavonulóról nem volt szó, de az sem volt magától értetődő, hogy az amerikai vezetésű NATO a korábbi keleti blokk országaira kiterjedjen. Először a Békepartnerség nevű tünemény lett volna a NATO-pótlék, de aztán a közép-európaiak és a fegyvergyárosok hatékony lobbizása a NATO keleti terjeszkedéséhez vezetett, több lépcsőben.

Mindeközben több kísérlet is történt arra, hogy az EU és az USA keretbe foglalja gazdasági kapcsolatait. A 2008-09-es nagy pénzügyi válság mind Amerikát, mind Európát megrázta, és ez jó alkalomnak tűnt egy részletes megállapodás kidolgozására. A koncepció a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség (TTIP) nevet kapta, de többévnyi komoly tárgyalás sem vezetett eredményre.

Visszatekintve azt mondhatjuk, hogy

a TTIP volt az utolsó lehetőség és egyben kísérlet arra, hogy az USA és az EU között partnerségi alapon, tehát mint egyenlő felek között jöjjön létre egy rendezett viszony az együttműködésre.

A tárgyalásokat kétszer keverték le: először az európaiak 2014-ben, főleg a részben jogos környezetvédelemmel és a szociális kérdésekkel kapcsolatos félelmek miatt. Másodszor viszont az amerikaiak vetettek véget a TTIP-projektnek, mégpedig az első Trump-időszakban, amikor egyértelművé vált, hogy az USA nem partnerséget keres, hanem annak a lehetőségét, hogy diktáljon Európának.

Sokk hátán sokk

Hogy Trump visszatérése és a republikánusok dupla kongresszusi többsége nemcsak az amerikai belpolitikában, hanem az USA és Európa viszonyára nézve is baljóslatú, azt legelőször is a hasonszőrű politikai erők ösztönzése miatt mondhattuk már a múlt év végén. Trump győzelme már a hivatalba lépése előtt is felbátorította Európa szélsőjobboldali mozgalmait, azóta pedig ez csak fokozódott, főként Vance alelnök és Elon Musk megnyilatkozásai által. Musk korábban is üzengetett az európaiaknak, de a választások óta kimondottan agresszívan avatkozik bele az európai pártpolitikába, például Nagy-Britanniában, ahol a kormányfő ellen agitál, vagy Németországban, ahol AfD melletti propagandát fejtett ki a választások előtt. Közben a posztfasiszta Giorgia Meloni és Elon Musk szívélyes kapcsolata is jól dokumentált, és a szélsőjobboldali erők új hálózatából egyfajta fasiszta internacionálé szerveződik.

A Trump körül csoportosuló üzleti mogulok nemcsak az USA-n belül akarják lebontani a tőke mozgásterét korlátozó szabályozást, hanem Európában is.

Amíg korábban az EU versenypolitikai eljárásokat folytatott olyan cégek ellen, mint a Google és a Microsoft, most Trump azt akarja, hogy az EU mondjon le ezekről az eszközökről, ami lényegében az EU-szintű versenypolitika végét jelentené, megágyazva az egységes piac kimúlásának is. Úgy is mondhatjuk: az összecsapás, amelynek tanúi vagyunk, az amerikai radikális konzervativizmus és az európai szociáldemokrácia között zajlik.

Trump első elnöki periódusa még csak frusztrálta az európaiakat, a második viszont már pár hónap után példátlan sokkhatást okozott. Az első Trump-elnökség a gazdasági hadviselés nyilait szórta Európára, most viszont ágyúkkal kezdték meg a támadást. Mivel a külkereskedelem teljes egészében uniós hatáskör, a válaszadásban az Európai Bizottságra hárul a főszerep, és – szemben a korábbi esetekkel, amikor az amerikaiak az európaiaknak ártó intézkedéseket hoztak (Inflation Reduction Act, Északi Áramlat felrobbantása stb.) – most úgy tűnik, a brüsszeli vezetés nagyjából tudja, mit kell tennie.

Trump már az ősz folyamán (100%-os vámokat kilátásba helyezve) megfenyegette azokat az országokat, amelyek a nemzetközi kereskedelemben és tartalékolásban a dollárral szemben a saját devizájukat igyekeznének előtérbe állítani. Bár ez az üzenet elsősorban a BRICS-csoportnak szól, Európa is aggódhat, hiszen az egységes európai valuta létrehozása is már a dedollarizáció egyik korai megnyilvánulása volt. Az új helyzet – vagyis az egyidejű kihívás Oroszország és az USA irányából – a mélyebb európai pénzügyi integráció felé tereli a gondolkodást, és minden bizonnyal a cselekvést is.

Első elnöki ciklusa után Trump az adócsökkentésre volt a legbüszkébb, és ez most is a legfontosabb céljai között jelenik meg. Az adócsökkentés (főként a gazdagok körében) Ronald Reagan óta a republikánus politikai napirend sarkalatos pontja. A probléma ma ezzel az, hogy nehéz érdemi mozgásteret találni a szövetségi szintű adócsökkentéshez úgy, hogy ne nyúljanak hozzá a katonai kiadásokhoz (ha egyidejűleg a deficitet is korlátozni akarják). Trump békepolitikája és az európai vállalásoktól való visszalépés az adócsökkentésnek ágyazhat meg, miközben komoly fejfájást okoz vele az európaiaknak.

Mivel Trump vehemensen bírálta a neokonzervatív külpolitikát (az USA szerinte túlzott és főként költséges globális szerepvállalása miatt), ellenfeleitől megkapta az izolacionista jelzőt. Annak idején, a két világháború között, az „America first” jelszó valóban összekapcsolódott az elszigetelődés politikájával, de Trump nem izolacionista, hanem tranzakcionalista:

üzleti alapon áll hozzá a nemzetközi kapcsolatokhoz, és nem ragaszkodik sem állandó elvekhez, sem állandó szerepekhez. Mint látjuk, nem más erős szereplők ellen szervez frontot, hanem azt keresi, mit lehet elvenni a gyengébbektől, kiszolgáltatottaktól.

Általában az amerikai külpolitikát héják és galambok vitájaként szokták jellemezni. Trump egyik sem, az ő esetében inkább a keselyűre kell gondolni.

Fegyvermarketing nagyüzemben

Az, hogy az európaiaknak mindössze 20 százaléka kívánta inkább Trump elnökségét, mint az ellenjelöltét (emlékeztetőül: Kamala Harrisnek hívták), arra utal, hogy a republikánus jelölt stílusa, nyelvezete, számos megnyilatkozása „Európában” nemcsak extravagánsnak, hanem extrémnek bizonyulna. Az európaiak többsége fél, és Trump minden héten tesz is valamit azért, hogy az európaiak féljenek tőle. A választások előtt az EU intézményeiben arról beszéltek, hogy Európát és intézményeit „Trump-biztossá” kell tenni. Azóta a tendencia inkább az, hogy „Trump-kompatibilissé” igyekeznek formálni a kormányzást, de ezt ki-ki a maga módján teszi.

Úgy tűnik, Trump sikeresen zsarolja az európaiakat a katonai kiadások növelése érdekében.

Az Európai Bizottság, élen a fő pánikfelelős Ursula von der Leyennel és Kaja Kallasszal, 800 milliárd eurót meghaladó fegyverkezési tervet hirdetett meg az EU elleni közvetlen és közvetett fenyegetésekre hivatkozva. Németország kifutóban levő parlamentje kiengedte a másfél évtizeden át makacsul őrzött adósságféket, hogy az ország az új kancellár, Merz vezetésével élére tudjon állni a védelmi kapacitások fellendítésének.

Az európai vezetők egyre lelkesebben – és többek között a pénzügyi kockázatok végiggondolása nélkül – sorakoznak fel a katonai kiadások növelésének platformján, tulajdonképpen úgy tekintve erre a kérdésre, mint amivel el lehet érni, hogy az USA „Európában maradjon”. Ha viszont a következő években 50-100 százalékkal megnövelik a fegyverkezést, azt csak úgy tudják megtenni, ha az Egyesült Államokban vásárolnak be. Az európaiaknak az lenne fontos, hogy ha már fegyverkezni kell, legalább húzza az itteni termelést, de ezzel inkább azt segítik, hogy Trump csökkenteni tudja a kereskedelmi mérleg deficitjét.

A lelkesebbek, akik a Stockholm-szindróma magasabb szintjén állnak, már a nemzeti össztermék 4-5 százalékát is lelkesen a védelemre (értsd: hadiipari vásárlásokra) fordítanák, csak hogy Amerika „ne hagyja magára” európai védenceit. Mark Rutte NATO-főtitkár és Donald Tusk lengyel miniszterelnök élen járnak abban, hogy Trump kedvében járjanak; utóbbi időnként már 5%-os GDP-arányos katonai költekezés szükségességéről beszél.

A poszt-atlantista narratíva egyik súlyos érve, hogy Európa „tartozik” az Egyesült Államoknak, mivel eddig potyautas volt az amerikai védelmi kiadásokon. Valójában viszont Európának óriási költségeket kellett elviselnie azért, mert az amerikaiak háborúkat gerjesztettek és működő államokat romboltak le Ázsiában és Afrikában

(Irak, Afganisztán, Líbia, Szíria), és ennek nyomán menekültek milliói áramlottak Európába. Európa számára mindez nagyon sok elmaradt hasznot is jelentett.

No de az is kérdés, ha Trump békecsináló lesz, és véget vet a háborúnak Ukrajnában, vajon hogyan fognak a poszt-atlantista európai politikusok a katonai kiadások megduplázása mellett érvelni? Elmagyarázni azt, hogy miért kell sokkal többet költeni védelemre békeidőben, mint háború idején? Hogy el tudják fogadtatni ezt az őrült tervet a társadalommal, szükségük van az orosz fenyegetés felnagyítására, már-már a hisztéria szintjén.

Van persze, akit nem kell győzködni, ilyenek a balti kisállamok, amelyek már eddig is az amerikai katonai-ipari komplexum marketingosztályaként funkcionáltak. Idővel kiderül majd, hogy az európai társadalom többsége vevő lesz-e erre vagy sem; elfogadják-e az emberek a fasisztoid amerikai vezetésnek való behódolást, mondván: a transzatlanti szövetség fenntartása fontosabb, mint a saját jólétük és a globális fenntarthatóságba való beruházások. Nem kizárt azonban az se, hogy a militarizáció nyomása az unión belüli mélyebb repedésekhez vagy akár törésekhez vezet.

Alkalmazkodás a multipolaritáshoz

Trump visszatérésével az USA újradefiniálja a saját szerepét és stratégiát a globális politikában és gazdasági rendszerben. Előbb-utóbb az EU is kénytelen lesz belső vitákat folytatni arról, hogy miben áll a stratégiai autonómia, és miért van szükség rá. Biden politikája az előző négy év során sikeresen visszavetette azt a törekvést, hogy az EU független aktorként jelenjen meg a globális politikában. Azt gondolhattuk, ez már évtizedekre így is marad. Most minden az ellentétébe fordult: Európa – ha nem is könnyen – a deatlantizálás felé veheti az irányt. A gazdasági, monetáris kérdésekben jórészt megtörtént az önállóvá válás, a biztonságpolitikában egyáltalán nem, és közben kiépült a digitális platformokon keresztüli függőség is. Ezekről most mind zajlik eszmefuttatás.

A leválást megkönnyítheti, hogy Trump kétszeri megválasztása, illetve második elnökségének első hónapjai után, de más egyéb okok miatt is egyre többen kérdőjelezik meg, hogy az USA demokratikus mintaállamnak tekinthető-e. Ma már inkább azon kell gondolkodni, hogy mennyire erősek a demokrácia alapjai az Egyesült Államokban, és hogy mindezek után Washington megtarthatja-e vezető szerepét a világban a demokratikus normák meghatározása és fenntartása terén. Ezekről a kérdésekről indokolt volna egyfajta transzatlanti párbeszédet folytatni, de nagy valószínűséggel ilyesmire állami szinten nem fog sor kerülni. A transzatlanti kapcsolatokban mindenesetre egészen új fejezet nyílik most.

Valójában az EU-nak sem forró, sem kereskedelmi háborúk nem állnak az érdekében. A fegyverkezési hajszába való beszállás helyett inkább arra kellene törekednie, hogy a nemzetközi konfliktusokat tárgyalásos úton, a multilateralizmus keretei között oldják meg.

Donald Trump visszatérése arra kellene, hogy ösztönözze az európaiakat, hogy elkötelezzék magukat az ENSZ keretében elfogadott célok mellett, beleértve a múlt év szeptemberében megkötött megállapodást a jövőről (UN Pact for the Future), és hogy következetesen kiálljanak olyan egyetemes értékek mellett, mint az emberi jogok, a társadalmi egyenlőség és a demokrácia védelme.

Egy egyre inkább multipolárissá váló világban, ahol egyre többen igénylik a multilaterális rendszer reformját és működőképességének javítását, az EU-nak lehetősége nyílik együttműködni azokkal, akik hasonlóképp a multilateralizmus fenntartásában és reformjában érdekeltek, beleértve az ún. Globális Dél számos országát is. Az Európai Bizottság történelmi látogatása Indiában ennek a törekvésnek egyértelmű jele. Az EU-nak önálló politikát kell folytatnia Kína irányában is. Európa számára létfontosságú, de Kína számára is előnyösebb a multilateralizmus kereteinek fenntartása, különösképpen a nemzetközi kereskedelem és beruházások terén.

Az óceán innenső oldalán le kell vonni a következtetést, miszerint Európa egy olyan országgal alkot védelmi közösséget, amelynek mások a gazdasági érdekei. Ezek az eltérő gazdasági érdekek pedig nem Trump visszatérésekor mutatkoztak meg, hanem már jóval korábban. A Nyugat soha nem volt ontológiai kategória, inkább ideológiai, inkább a stratégiai gondolkodást keretezte ez a fogalom, semmint leírta volna Európa és Észak-Amerika valódi kapcsolatát. Biden négy éve alatt valószínűleg az utolsó felvonását láttuk annak az amerikai darabnak, amelyben a főhős csatasorba állítja a világ demokráciáit, és együtt küzdenek a különféle gonoszok ellen. Úgy tűnik, Amerikában ennek már nincs elegendő támogatottsága, és túl költségesnek is találják. A USAID felszámolása, az Oroszországgal és Kínával való egyezkedés is azt jelzi, inkább elkezdtek alkalmazkodni a multipolaritáshoz, még ha ez most azzal is jár, hogy sokat beáldoznak az USA „puha erejéből”.

A Le Grand Continent által ismertetett, 9 (nagyobb népességű) országot lefedő friss felmérés fő megállapítása, hogy

Európa átmeneti állapotban van. Bár a megosztottság továbbra is jellemzi, a közös trendek egyértelműen megmutatkoznak. A stratégiai és katonai szuverenitás egyre inkább meghatározó prioritás az európaiak számára. Az EU egyre inkább eltávolodik az Egyesült Államoktól, és megpróbálja kiteljesíteni ipari és technológiai autonómiáját.

Ez egy új szakasz nyitányát érzékelteti az európai integráció történetében, amelyben a biztonság és a stratégiai függetlenség központi szerepet kap. Hogy az Egyesült Államoktól való elválás formalizálódik-e – például a NATO feloszlatásával vagy az USA kilépésével –, azt középtávon meglátjuk. Nem garantált, hogy az EU megerősítése gazdasági és geostratégiai értelemben sikeres lesz, az EU-n úrrá lehetnek a belső törések, ráadásul az sem kizárt, hogy az abuzáló kapcsolat – formális válással vagy anélkül – a jövőben is folytatódjék.