Sikersztoriként terjed a nyilvánosságban annak a férfinak az elfogása, akinek a felesége bántalmazásra utaló kézjellel kért segítséget egy benzinkúton a napokban. Ez egyrészt ráirányítja a figyelmet a párkapcsolati erőszak jelenségére, érzékenyebbé és tettrekészebbé teheti a társadalmat, másrészt viszont tévesen azt a benyomást keltheti, hogy a bántalmazott nőknek csak kérniük kell a segítséget, és meg is kapják azt.

Többek közt Vitályos Eszter kormányszóvivő, Király Nóra áldozatvédelmi kormánybiztos és Dobrev Klára, a DK elnöke is a kézjel ismeretének fontosságáról posztolt videót, hangsúlyozva: a férje által bántalmazott, terrorizált nő már biztonságban van. A két kormánypárti képviselő ezenkívül azt üzente minden áldozatnak: „nem vagy egyedül.”  Úgy tűnik, a politikusok, a rendőrség és a média is beéri a minden jó, ha a vége jó narratívával, pedig – a kézjel hasznosságát nem elvitatva – fontos lenne, hogy ne ringassuk magunkat hamis biztonságérzetbe: a bántalmazott nők általában kérnek segítséget, de igenis egyedül maradnak. A kézjel életeket menthet, de az áldozatokat cserbenhagyó rendszert nem változtatja meg.

A magyarul „néma segélykiáltás”-ként emlegetett, három egyszerű mozdulatból álló kézjelet, amit a férje által bántalmazott veszprémi nő is sikeresen használt, a kanadai Women’s Foundation nőjogi szervezet vezette be a köztudatba 2020-ban a koronavírus-járvány idején, amikor világszerte fokozódott a családon belüli erőszak, miután az áldozatok hosszabb időre egy fedél alá kényszerültek bántalmazóikkal, és sok szempontból kiszolgáltatottabbá váltak.

A kézjel hasznossága tagadhatatlan. A bántalmazók igyekeznek minél nagyobb kontroll alatt tartani áldozataikat, gyakran módszeresen elzárják partnerüket a családtagoktól, barátoktól, ellenőrzik a telefonjukat, üzenetváltásaikat, és ez gyakran olyan extrém szintig is fokozódik, mint amit a hírek szerint a veszprémi nő is elszenvedett: nem mehetett el mosdóba se egyedül. Ebben a helyzetben valóban életet menthet, ha az áldozat szavak nélkül, akár a bántalmazó jelenlétében is képes jelezni, hogy bajban van, azonnal segítségre van szüksége.

Mindenképp jó lenne tehát, ha elterjedne a néma segélykiáltás ismerete és használata – főleg, ha tényleg ott tartanánk, hogy mindössze három apró mozdulatot kell tennie egy bántalmazott nőnek jókor, jó helyen, a társadalomnak pedig csak annyi lenne a feladata, hogy megtanulja, mi a teendő.

A most nagy nyilvánosságot kapott benzinkutas eset példás kezeléséről a rendőrség egy videót is közzétett azzal a céllal, hogy egyrészt bemutassák, hogyan kezelték a konkrét esetet, másrészt bátorítsanak „minden nőt arra, hogy bántalmazás esetén merjen segítséget kérni.”

A jószándékú üzenetet árnyalja, hogy a kapcsolati és családon belüli erőszak felismeréséről és kezeléséről nincs egységes tudása a rendőröknek, jelenleg rendőrsége, sőt rendőre válogatja, mennyire szakszerűen járnak el ilyen ügyekben. A január végén történt V. kerületi nőgyilkosság után a rendőrség gyakorlatilag virágnyelven elismerte a nők elleni erőszakkal kapcsolatos tudáshiányt, az ORFK nagyobb odafigyelést, lezárt nyomozások újranyitását ígérte, Budapest rendőrfőkapitánya pedig elrendelte, hogy több rendőrt küldjenek a családon belüli erőszak témakörében érzékenyítő tréningre. A rendőrség emellett együttműködésre lépett a PATENT és a NANE Egyesülettel, aminek Budapesten már van is kézzelfogható eredménye. A Patenttől úgy tudjuk, idén januártól áprilisig már több ideiglenes megelőző távoltartást adott ki a rendőrség, mint 2024-ben összesen.

A nőgyilkosságokról szóló hírek ugyanakkor egyelőre ugyanolyan tempóban érkeznek, mint eddig, és az sem véletlen, hogy maga a Patent is a rendőrök és más szakemberek kötelező, rendszeres képzését követeli továbbra is. A tudáshiány ugyanis a teljes rendszerre jellemző: a gyermekvédelmi jelzőrendszer munkatársaira, az orvosokra, a védőnőkre, az ügyvédekre és a bírókra is – vagyis minden szakemberre, aki áldozattal találkozhat.

A veszprémi rendőrség – a nyilvánosságra került információk alapján – valóban példaértékűen járt el: komolyan vették a kézjel alapján érkező bejelentést, és azonnal egy hónapra őrizetbe vették a férfit annak érdekében, nehogy újra bántalmazza a feleségét. Nem, ez egyáltalán nem alap Magyarországon: a nőjogi szervezetek régóta szorgalmazzák, hogy alkalmazza a rendőrség a kockázatelemzés eszközét, amivel felmérhetnék, milyen súlyos veszélyben van a hozzájuk forduló áldozat, és ennek fényében milyen további intézkedésekre van szükség (ezt egyébként a kormány által üldözött Isztambuli Egyezmény bevezetése a magyar jogrendbe kötelezővé tenné). Ennek hiányában rendszeresen ölnek meg nőket partnereik úgy, hogy a rendőrség sok esetben már tudomást szerzett a bántalmazásról.

Július elején járta be a sajtót, hogy a Bácsalmáson megkéselt nő volt élettársával szemben távoltartási végzés volt érvényben, a rendőrségnek mégsem sikerült megakadályozni a tragédiát. A májusi csömendi gyilkosság előtt kétszer is kint jártak a rendőrök a helyszínen, ennek ellenére nem tekintették rendszeresnek az erőszakot. Az áldozat nem tett feljelentést, a rendőrség pedig bár hivatalból eljárhatott volna kapcsolati erőszak miatt, és távoltartást rendelhetett volna el, ezt elmulasztotta. Nemrég beszámoltunk egy másik nő tragikus haláláról is, aki feljelentést tett bántalmazó élettársával szemben, a büntetőeljárás el is indult a férfi ellen, aki, amikor gyanúsítotti kihallgatásra idézték be, agyonverte élettársát.

Ezek a nők kaphattak volna segítséget, de meghaltak.

Utóbbi eset kapcsán korábban Dés Fanni, a NANE Egyesület munkatársa arról beszélt lapunknak:  „Az egyik leggyakoribb probléma, hogy nem beszélgetnek alaposan a rendőrök az áldozattal, és nem használják a nemzetközileg elismert kockázatfelmérő eszközöket. Nem valami bonyolult dologra kell gondolni, alapvetően egy egyszerű kérdőívről van szó, ami detektálja a súlyos további kockázatokat. További probléma, hogy gyakran nem tájékoztatják megfelelően az áldozatokat a távoltartás intézményéről, akik így ezt így nem is veszik igénybe. Gyakori hozzáállás az is a hatóságok részéről, még ha valami biztonság felé vezető folyamat el is indul, hogy a bántalmazott nőt próbálják kiemelni otthonából, neki kell elhagynia a házat, ahelyett, hogy a bűnelkövetőt távolítanák el.” Ráadásul az ilyen ügyek kezelése gyakran nagyon lassan zajlik, ami sok bántalmazóban a következménynélküliség érzését kelti.

A veszprémi rendőrök tehát ez ügyben is az átlagosnál sokkal jobban jártak el. Ahogy abban is, hogy a férfi ellen kapcsolati erőszak miatt indítottak nyomozást, és nem csupán testi sértés gyanújával. Ez is igazi ritkaságnak számít, pedig nagyon nem mindegy, milyen ügyben nyomoznak: kapcsolati (tehát nem egyszeri, hanem rendszeres, hozzátartozótól elszenvedett) erőszak esetén hivatalból nyomozást kell indítaniuk, ezáltal nem hagyják magára az áldozatot azzal, hogy forduljon a bírósághoz.

A szóban forgó ügy áldozata ráadásul még mindig válhat a rendszer áldozatává is.

Bár lépten-nyomon azt hallhatjuk, olvashatjuk, ő már biztonságban van, fontos hozzátenni, hogy csak nagyon ritka esetben ítélik letöltendő börtönre a kapcsolati erőszak elkövetőit. Vagyis akár még az is előfordulhat, hogy az elkövető felfüggesztettel, esetleg nagyon enyhe börtönbüntetéssel ússza meg tettét.

A nők elleni erőszak kezelése nemcsak a jogalkalmazás, de a jogalkotás szintjén is több mint problémás. Az Isztambuli Egyezmény elleni boszorkányüldözésen túl például Tuzson Bence igazságügyi miniszter legfrissebb, a lúgos orvos-ügy nyomán hozott törvénymódosítása több százezer bántalmazott nőt hagy továbbra is cserben: az érintettek jelentős része ezután sem kérhet megelőző távoltartást, amivel nagyobb eséllyel kerülhetnék el, hogy partnerük idővel meggyilkolja őket, mert a törvény szerint nem számítanak hozzátartozónak.

A statisztikák szerint Magyarországon több mint 220 ezer nő él bántalmazó kapcsolatban, de még ha mindannyian be is vetnék a kézjelet, akkor sem kapnának egytől egyig segítséget. Hiszen tucatjával találkozunk olyan, akár gyilkossággal végződő esetekkel, amikor a hatóságok közvetlen jelzést kapnak arról, hogy egy nőt bántalmazás ér vagy egyenesen veszélyben van az élete, mégsem védik meg őt.

A veszprémi nő esete – eddigi alakulása alapján – egy szerencsés kivétel, és csak remélhetjük, hogy az áldozat szerencséje és az illetékes szakemberek elhivatottsága, tudása és igazságérzete kitart az ügy végéig. De ha ez az eset tényleg happy enddel is végződik, az akkor is csak pont olyan kivétel lesz, mint hogy ez a nő időben, érdemi segítséget kapott. Ez a sikersztori az áldozaté, a jelet felismerő benzinkutasé, a veszprémi rendőröké, de nem mindannyiunké.