A nők elleni erőszak visszaszorítása kapcsán kiemelt szerep juthatna a rendőrségnek, bár egyedül nem tudja megváltani a világot, ha a kormány nem foglalkozik vele rendszerszinten. Milyen mozgástere van a rendőröknek, ha egy bántalmazási esettel találkoznak? Milyen tudással, eszközökkel rendelkeznek, és mindez hogyan lenne fejleszthető? Erről kérdeztük Spronz Júliát, a jellemzően ellenzéki vezetésű önkormányzatok felkérésére rendőrképzéseket (is) szervező Patriarchátust Ellenzők Társasága (PATENT Egyesület) jogászát.

„Úgyis visszamegy”

„Aki kapcsolatba került már rendőrökkel családon belüli erőszak témakörében, annak általában egyértelmű, hogy képezni kellene őket. Nemcsak azért, mert a jog terén sok hiányosságuk van, de rettentő előítéletesek is. Borzalmasan rossz képeik vannak a bántalmazott nőkről.”

A képzéseken rendszeresen elhangzik például,  hogy ha akkor hívja a nő őket, amikor már folyamatban van a válóper, akkor ez csak taktikázás: „Egy csomó ügyvéd azt mondja az ügyfelének, hogy menjen, tegyen feljelentést, mert akkor majd megnyeri a válópert meg a gyereket.”

A másik, hogy azt gondolják, totálisan felesleges bármit is csinálniuk, mert „ezek a nők úgyis mindig visszamennek” a bántalmazóhoz.

Spronz tapasztalatai szerint a képzéseken rendszerint legalább egy óra azzal telik, hogy „szidalmazzák a nőket”, méltatlankodnak, mert meggyőződésük, hogy hiába akarnak segíteni, megadják a távoltartást, biztatják az áldozatot, hogy tegyen feljelentést, „szeszélyesek ezek a nők”, és másnap kézen fogva, csókolózva látják őket az utcán a bántalmazójukkal.

Csakhogy egy bántalmazó kapcsolatból korántsem egyszerű kilépni. A bántalmazójuk által folyamatos ellenőrzés alatt tartott, fenyegetett, sok szempontból a végletekig kiszolgáltatott nők átfogó áldozatsegítő rendszer híján gyakran a semmibe ugranának, és jó eséllyel saját biztonságukat kockáztatnák, ha nem készülnének fel alaposan és nagyon elővigyázatosan a menekülésre.

„Nem nagyon tudunk ezeken a nagyon masszív előítélet-páncélon lyukat fúrni. Hosszas gyakorlatokon mutatjuk, hogy gondoljanak bele, milyen egyéb alternatíváik vannak az áldozatoknak, mennyire reális, hogy új életet teremtsenek gyerekestül, bevétel nélkül stb.” Spronz szerint ezek az érzékenyítő feladatok ideig-óráig hatásosak, aztán a rendőrök visszamennek a szokott köreikbe, és az előítéletek is visszatérnek.

„Kettőn áll a vásár. Egyik kutya, másik eb. Lehet, hogy a férfi odacsap, de a nő meg froclizza – ez is visszatérő elem.

Odamennek, az egyik ezt mondja, a másik meg a szöges ellentétét – ők nem pszichológusok, hogy kibogozzák, ki mond igazat. Ott van egy tök nyugodt pasas és egy hisztérikus nő, és ha a férfi mondja, hogy nincs itt semmi látnivaló, akkor ők ezt milyen alapon kérdőjelezzék meg?”

– sorolja Spronz. Úgy látja, nagyon masszív áldozathibáztatás van a rendszerben, és ezt veszik át a rendőrök generációról generációra.

Még egy rossz rendszerben is lehet jól segíteni

Kérdés, hogy ha nincsenek jól működő vagy egyáltalán létező áldozatsegítő intézmények és rendőrségi protokollok, egy sok sebből vérző rendszerben mennyire tud hatékony lenni egy-egy jól képzett rendőr, és milyen konkrét eszközöket tud adni egy ilyen képzés a kezükbe.

„Kétségtelenül rossz a rendszer, és azt is tudjuk, hogy a rendőrség ezt önmagában nem tudja kivédeni, viszont még így is nagyon nagy mozgásterük van abban, hogy hogyan lépnek fel egy-egy esetben”

– mondja Spronz.

A PATENT képzése kétirányú: egyrészt konkrét tudásanyagot adnak át a rendőröknek, amire „megdöbbentően nagy rácsodálkozás szokott érkezni, hogy »nahát, ez van a törvényben?« »Tényleg, nekünk erre is jogunk van?«”

A másik irány a készségfejlesztés: az empátia növelése, technikák átadása. Ez a jogász szerint „nem szokott annyira felhőtlenül sikeres lenni, elég nagy az ellenállás”. De nem is elég belőle egy alkalom, fontos lenne a rendszeres képzés – a hatékonyság mellett már csak azért is, mert nagy a fluktuáció, így lehet, hogy akinek egyik évben képzést tartottak, a következő évben már leszerelt.

Amit a rendőrök magukkal tudnak vinni, azok kézzel fogható, jogszabályokkal megtámogatott tudásmorzsák. Például, hogy ne tolják rá a nőre, hogy kér-e távoltartást.

„Mert törvény szerint a rendőrség, ha hivatalból észleli ennek a feltételeit, akkor saját kezdeményezésére is meghozhatja az ideiglenes megelőző távoltartás.

De nem ez a szokás, hanem, hogy nyomasztják a nőket, hogy »Na, akkor döntse el asszonyom, mi nem tudunk segíteni, hogy ha ön nem teszi oda magát«”.

Vagy például, ha van egy testi sértés esetük, akkor ne automatikusan küldjék tovább a bíróságra a nőt, hogy ha akar, akkor élhet magánváddal (a saját költségén), „aztán vagy bebizonyítja, vagy nem, hogy történt ilyen”. Hanem nézzék meg, hogy nem lehetséges-e, hogy kapcsolati erőszakról van szó, mert akkor hivatalból nyomozást kell indítaniuk, ezáltal nem hagyják magára az áldozatot azzal, hogy forduljon a bírósághoz.

„Nem attól függ, hogy éppen hogyan keltek fel, hogy ugyanazt a cselekményt könnyű testi sértésnek vagy kapcsolati erőszaknak hívják-e. Ha rendszeres bántalmazás van, akkor az már kapcsolati erőszak. De ha ők nem néznek utána, hogy volt-e valami előzmény, akkor fel se merül a kapcsolati erőszak. A sértett számára jobb  megoldás, ha a rendőrség kinyomozza az ügyét, és egy komolyabb bűncselekményt tár fel”

– fogalmaz Spronz.

De még ha nem is intézkednek, akkor is kulcsfontosságú a viselkedésük: hogy empátiával fordulnak a nőhöz, odaszólnak-e a férfinak, hogy állítsa le magát; vagy  egyértelművé teszik-e, hogy látják, hogy a nő áldozat, és megvédik. Ugyanis az, hogy állami szervként milyen üzenetet közvetítenek a helyszínen, nagyon sokat számít.

Spronz úgy látja, meglehetősen sok a hiányosság a rendőrök tudásában a nők elleni erőszak terén, nagyon sok újdonságot tudnak nekik mondani. „Ami nincs benne a napi rutinjukban, vagy mást tanított nekik az elöljárójuk, arról nagyon sokat tudnak tanulni.” A legtöbb esetben pozitív visszajelzéseket kapnak a képzésről, és hálásak a résztvevők a tudásmegosztásért, de van olyan is, hogy az a visszajelzés, hogy nagyon egyoldalúak, nagyon „nőpártiak”, nem látják a realitásokat, pedig „nem ilyen fekete-fehér ez”.

Köztük is van áldozat és bántalmazó

Arra a kérdésre, hogy van-e különbség a férfi és a nő résztvevők hozzáállásában, Spronz azt mondja, határozottan, és mindkét irányba vannak kilengések. A rendőrnők között például van sok áldozat, ami kétféle reakciót vált ki:

„Vagy nagyon empatikus a sorstársaival, megértő és tudja, hogy miben vannak, érti a helyzetüket. Vagy kifejezetten ellenséges velük, azt gondolja, hogy a nőkben van a hiba, mert ha ő meg tudta csinálni, ő kit tudott lépni, ő el tudott válni, akkor mindenki más hülye, béna, vagy hazudik. Vagy ha nem olyan jellegű a bántalmazás, amit ő szenvedett el, akkor konkrétan nem is hiszi el.”

A férfiak közt is vannak nagyon figyelmes, jóindulatú rendőrök, akik szippantják magukba a tippeket, ötleteket, információkat. És vannak, akik a saját magánéletükben bántalmazók, ami Spronz szerint már csak a statisztikából is adódik, hiszen mindenütt vannak bántalmazók, ez tulajdonképp nem meglepő. Ezeknek a rendőröknek gyakran a reakciói, nézetei is árulkodók: a bántalmazás hátterében erős szexizmus áll, amit nem is igazán lepleznek. Ők általában „lekezelően, megvetően beszélnek a nőkről, azt  gondolják, és ennek még hangot is adnak, hogy ezek a nők másféle lények, alacsonyabb rendűek, maradjanak otthon, és szüljenek gyerekeket”.

Rendszeres képzésre van szükség

Mennyire nyitott a rendőrség a helyzet javítására? Árulkodó, hogy Spronz elmondása szerint az elmúlt 10 évből nem nagyon volt arra példa, hogy a rendőrök saját kezdeményezésből fordultak volna hozzájuk, elismerve, hogy vannak hiányosságaik, amelyeket szeretnének pótolni.

„Ilyet nem látni, csak olyan van, hogy felülről rájuk nyomják a képzést. Mi nem vagyunk proaktívak olyan szempontból, hogy házalunk a rendőrségnél, mert akkor arra rögtön közlik, hogy nekik erre nincs emberük, idejük és pénzük. Rendőrképzés akkor szokott történni, ha az önkormányzat kiadja az ukázt, hogy együtt kell működni ezekkel a szervezetekkel, tessék delegálni x embert.”

Nem nagyon volt példa arra, hogy olyan városban vagy kerületben tartottak volna képzést, ahol nem ellenzéki a vezetés. „A rendőröknek ez, púp a hátukon: nemcsak azért, mert utálják a témát, hanem azért is, mert túlterheltek, emberhiányban vannak. Miközben a képzéseken kell részt venniük, nem tudnak a munkájukkal haladni, aminek nem győznek hangot is adni.”

Szintén nem a hatékonyságról árulkodik, hogy fellángolásszerűen hívják a nőjogi szervezetet képzést tartani. Képeztek például 2009-ben, amikor hatályba lépett a távoltartó törvény, a legutolsó hullám pedig a 2019-es önkormányzati választások után, az elmúlt 1-2 évben volt érezhető. Ezelőtt volt egy borzasztó nagy szünet, 2010 és 2020 között.

Bár az tűnne logikusnak, hogy egy-egy tragédia után észbe kapjanak az önkormányzatok és a rendőrség helyi vagy országos vezetői, és segítségért forduljanak a szervezethez, Spronz szerint ez Magyarországon egyáltalán nem jellemző. Budapesten például a 2019-es Zöldlomb utcai gyermek- és nőgyilkosság kapcsán kiderült rendőrségi mulasztás miatt a budapesti rendőrfőkapitány intézkedéseket és a családon belüli erőszak komolyabban vételét szorgalmazta, de a nőjogi szervezet jogásza úgy látja, végül nem történtek átfogó intézkedések. Budapesten a főpolgármester-váltás hozott egy kis javulást, sikerült némi nyomást gyakorolni a BRFK-ra, de továbbra is rengeteg az ügy, és nagyon kevés tudást kapnak a rendőrök ezek kezeléséhez.

„Van egy egyszeri képzés, mondjuk 2 napos, és utána kész. Ez nem elég ahhoz, hogy tényleg változásokat indítson el. Persze, ennek is van hatása, egy ideig bevillan, hogy »erről hallottam valamit, hogy is volt ez? Nézzük meg az anyagainkban«. A képzések után azt is tapasztaljuk, hogy a szórólapjainkból is tájékozódnak, és hozzánk is küldenek áldozatokat, tehát kicsit intenzívebbé válik az együttműködés, de utánképzés hiányában mindez el is hal.”