E hasábokon jelent meg pár hete Kőszeghy Ferenc vitaindítónak szánt írása a Szikra Mozgalomban tapasztalható folyamatokról, és mivel közvetve meg lettem én is szólítva, illetve mivel a remélt diskurzus nem bontakozott egyelőre ki, ennek előremozdítása érdekében is válaszolnék.

Jómagam 2019 októberében csatlakoztam az – ahogy a cikkben is szerepel – akkor még Szabad Budapest néven működő formációhoz, majd annak formalizálása, Szikra Mozgalommá alakulása után is részt vettem a működésében. 2020 őszétől a (Külső) Kommunikációs Bizottságot vezettem, majd 2021 januárjától a mozgalom második elnökségében vállaltam szerepet – ez az az elnökség, amelyről Kőszeghy úgy ír, „a tagság felhatalmazásával beléptette az ellenzéki kampányba a szervezetet, a mozgalom Jámbor András jelölő szervezete lett”. Ez tűnik a Szikra ősbűnének, pláne a cikk megjelenése óta történtek, Jámbor András visszalépése – sokat elárul, hogy a Mérce erről nem írt semmit – fényében.

Kádár János gyakran ismételgetett mondása volt, hogy „nekünk, kommunistáknak is megvan a magunk gyónása: az önkritika” – ezt a cikket ennek is szánom. Nem akarok spekulációkat tenni egyes szereplők motivációi kapcsán, inkább a saját szerepemre, illetve a tágabb összefüggésekre koncentrálok. Jelenleg külföldön élek, a mozgalom működésében nem veszek részt.

2019-ben, 19 évesen kerültem fel Budapestre, a nagyvárosba bekerülve kerestem a közösségeket – az, hogy baloldali érzelmű, a Mércét rendszeresen olvasó fiatalként a Szabad Budapestbe, és nem a „régi baloldal” vagy „újbaloldal” valamely intézményébe kerültem, tényleg azon múlt, hogy a Szabad Budapest volt nyitott, ennek jelent meg a mércés cikkben is említett toborzó írása, ennek volt alacsony a – nos – belépési küszöbe. Én voltam az első, aki teljesen kívülről csatlakozott be az akkor pár tucat főt számláló Szabad Budapestbe, nem valamelyik alapítónak családtagja vagy barátja volt. Az elnökségbe úgy kerültem, hogy a Szikra második elnökségi választásakor, a 2021 januári határidő közeledtével nem volt elég jelölt – így pár órával a jelentkezési határidő előtt végül leadtam a programomat.

Ez mai szemmel visszaolvasva roppant naivnak tűnik, ilyeneket írtam benne, hogy „Az ellenzéki összefogásnak szüksége van a baloldali szavazatokra is, úgyhogy kompromisszumokra lehet kényszeríteni őket [mármint az ellenzéki összefogást]”, és az újbaloldal összefogása „képviselői pozíciókat, az ezzel járó erőforrásokat és nagyobb láthatóságot eredményezne, ami a hosszabb távú építkezés szempontjából nagyon fontos.”^[1]

De sikerült?

Nem, és alapból is rossz előfeltételezés volt, hogy egy képviselő jelenléte hatással lehet az ellenzéki összefogás politikai ajánlatára, illetve hogy olyan erőforrásokhoz juthatunk ezáltal, amelyekre lehet építkezni. Látszik rajta, hogy teljesen alárendeltem magam az akkor domináns, leginkább Schultz Nóra által fémjelezett gondolkodásnak.

Némi mentség, hogy ekkor még csak 20 éves voltam. Viszont ezt követően is lelkesen képviseltem a reálpolitika mindenekfelettiségét, hosszas vitákat folytattam élőben és különféle egyéb felületeken a baloldali közeg más, a Szikrával szemben kritikus tagjaival, védve az álláspontunkat, ami a nagypolitika hullámverései miatt sokszor változott. Pedig nem nekem volt igazam.

Az elnökségi tagságra kezdő szervezőként nem érzem kellően alkalmasnak magam a mából visszanézve, de ez különösebben nem okozott problémákat. 2021-ben egyre inkább úgy tűnt, Jámbor András kampánycsapata kezdett el a „valódi” elnökséggé válni – a szervezet gyakorlatilag az indulás bejelentésétől a kampánynak lett alárendelve. Így visszatekintve, különösen az elmúlt hónapok és hetek történései után egyértelművé vált számomra, hogy ez volt a fő probléma. Ez azzal tetéződött, hogy nem a Szikrából nőtt ki „organikusan” egy jelölt, hanem úgymond kívülről, a saját beágyazottságát magával hozva, így a szervezetnek a későbbiekben sem volt érdemi ráhatása a működésére.

A parlamenti jelenlétet nem sikerült átfordítani a Szikra növekedésébe, országos terjeszkedésébe, bár létrejöttek országszerte több településen nagyon lelkes csapatok, akikkel a helyi ellenzéknek is számolnia kell(ene, ha most nem áradna a Tisza).

A baloldali értékek képviselete és a szavazatmaximalizálás pedig tényleg két külön dolog, ennek egyik megvalósulása például a „biztonságkampány”, ami miatt a Szikra is számos – sokszor valóban jogos – kritikát kapott. A 2026-os kampánynak Jámbor már nem is szikrás jelöltként vágott neki (a nyilvánosság azonban még mindig szikrásként azonosította). Fontos leszögezni, hogy, mivel nem szikrás színekben indult, a mozgalomnak a politikus visszalépésére sem volt ráhatása.

Ugyanez a „jelöltek nem a Szikrából nőttek ki” problematika volt látható az önkormányzati választáson, ahol a Szikra sok kritikát kapott a jelöltek taktikái miatt, holott itt sem valamiféle mestertervről volt szó, hanem az egyes jelölteknek és kampánycsapataiknak megvoltak a saját érdekeik, terveik, melyeknek a mozgalom érdekeit csupán alárendelték.

A hirtelen irányváltásokat, a cselekvés és növekedés hiányát, a Szikrához kötődő személyek Szikrán kívüli tevékenységének ellentmondásait egyre nehezebb volt kimagyaráznom privát beszélgetésekben vagy kommentharcokban. Pláne, hogy nem volt megfogalmazott program, „változáselmélet”, „manifesztó” vagy legalább valami azon túlmutató tervezet, hogy pozíciókat kell szerezni, abból lesz erőforrás, abból lesz még több pozíció, lépésről lépésre, tégláról téglára. Ironikus módon mindezt végül egy jobboldali politikus valósította meg.

Merre tovább, fel tud-e innen állni a szervezet?

A zászlóletétel (Jámbor András visszalépése – szerk. megj.) azért is nehezen érthető számomra, mert

2026 után mindenképp nagy politikai átrendeződés jön, akár a Tisza, akár a Fidesz nyeri a választást.

Ebben az átrendeződésben lenne helye a baloldalnak, csakúgy, mint a liberálisoknak vagy épp a szociáldemokratáknak, de ha előre feladjuk, nem lesz erre lehetőség. Ezt Milbacher Dániel fogalmazza meg jól a substackjén (bár nem felróható módon ő is elköveti azt a hibát, hogy a Szikrát Jámbor Andrással azonosítja): „Az országgyűlési képviselőségből származó erőforrások, adományok, illetve a kampánytámogatások pedig elegendőek lehettek volna ahhoz, hogy a Szikra elinduljon a választáson és megfeszített munkával 1% feletti eredményt érjen el, ahonnan tudtak volna építkezni a jövőben.”

A „reálpolitikai láb” tehát már nincs, marad a mozgalmi. Erőforrások híján ez sem lesz könnyű.