Fordulóponthoz érkezett a Jámbor András országgyűlési képviselőhöz kötődő Szikra Mozgalom. Miközben a ‘26-os választásokon a Tisza árnyékában kérdéses Jámbor esélye az újrázásra , a szervezet több korábbi vezetője vagy meghatározó szereplője kilépett a Szikrából. Mivel a kilépők közül többen nyilvánosan „szakítottak”, és kritikával illették a mozgalom működését és hátramaradó tagságát, időszerű összegezni, mi is történt a mozgalommal a megalapítása óta, milyen stratégiai dilemmák és konfliktusok vezettek a mostani helyzethez.

E vitaindítónak szánt írás elsősorban a személyes tapasztalataimból táplálkozik.^[1] 2020 végén, közvetlenül a Szabad Budapest Szikrává alakulása után léptem be a mozgalomba, és 2021 első felétől kezdve Jámbor András 2022-es választási győzelméig a mozgalom kommunikációs bizottságának vezetője voltam. 2024 elején megszüntettem a tagságom. Így, amikor a szervezet bizonyos politikai irányváltásait kritizálom, ez egyben önkritika is. Remélem, hogy az itt leírtakat mások, más szempontból, kiegészítik. A magyar baloldalnak le kell vonnia a tanulságokat saját sikereiből és kudarcaiból, ehhez pedig, úgy hiszem, elengedhetetlen a dilemmák nyilvános rögzítése és megvitatása – főképp olyankor, amikor mások már publikussá tették saját konklúziójukat.

Elhagyták a süllyedő hajót?

2025 márciusában Makádi Balázs, a Szikra szegedi alapszervezetének vezetője, az elnökség volt tagja; Sudár Orsolya, a mozgalom korábbi zuglói polgármesterjelöltje és az elnökség volt tagja; valamint Schultz Nóra, a Szikra elődjének tekinthető Szabad Budapest alapítója, a Szikra elnökségének volt tagja, aki 2024 eleje óta Jámbor András kabinetfőnöke is, nyilvános posztokban tették közzé kilépésük tényét és annak okait.

Makádi csupán annyit közölt követőivel, hogy „eljött a búcsú ideje”, és a kilépéssel egy időben jelentette be a Facebookon, hogy megalapítja a Szolidáris Szegedért Csoportot, ahol immár a Szikrán kívül dolgozna a „rendszerváltozásért” – tehát lényegében az általa vezetett alapszervezetet is kiszervezné a Szikra alól. Sudár Orsolya kilépése után szakértői tevékenységére kíván fókuszálni. Az ő posztjában, későbbi megszólalásaiban megjelenik kritika a szervezet felé, a volt polgármesterjelölt úgy látja, hogy a hosszú távú sikerekhez a fenntartható struktúrák mellett olyan közösségre van szükség, amely „felismeri és megbecsüli vezetőit”. Végezetül Schultz Nóra egy kemény hangú szöveget szentelt távozásának mikroblog felületén.

Eszerint azért lépett ki, mert szerinte a Szikrában „teljesen elharapózott az önpusztító szektás ultrabaloldaliság”, és a „közösségből kiemelkedő sikeres vezetőket” ellehetetlenítette egy „törpeminoritás” rettegése „a hierarchizáltságtól, a túlhatalomtól”.

„A Szikra egy olyan pályára helyezte magát, melyen egy lehetősége maradt: befúrni magát egyre erősebben a baloldali rendszerkritikai álláspontok és bázisdemokratikus gyakorlatok vackába”

– összegzi gondolatait a szervezet alapítója, aki jelenleg saját bemutatkozása szerint politikai tanácsadó, és a Belépési küszöb podcast műsorvezetője. A 2020 novemberében indult adás a Partizán podcastjai közül az egyik legrégebbi. Schultz, aki szerkesztőként és a Ruff Bálint-féle Vétó műsorvezetőjeként is dolgozott a YouTube csatornánál (mielőtt elvállalta volna a kabinetfőnöki posztot), ma gyakorta visszatérő vendég a Partizán műsoraiban és rendezvényein. A Belépési küszöb készítésében idén már nem vett részt a korábbi co-host, Csepregi Dávid, aki szintén meghatározó alakja volt a Szikrának. Csepregi január végén jelentette be egy Facebook-posztban, hogy „egy darabig visszavonul a magyar nyilvánosságból”.

A fenti, Rogán Antal és a zeitgeist közös sikere című írásának megjelenése után Schultz több helyen beszélt a kilépéséről, a Klubrádióban május végén elmondta például, hogy a szervezet felívelését derékba törték „Rogán Antalék”, akik direkt ráijesztettek a közösségre.

„Én azt se zárnám ki, hogy ebbe a közösségbe konkrét embereket küldtek, akik tettek azért, hogy egy dezintegrációs folyamat elinduljon, és egy toxikus hangulat kialakuljon” – nyilatkozta.

Hogy értelmezni tudjuk ezeket a történéseket, állításokat és vádakat, ahhoz a mozgalom – a tagság fluktuációja miatt sokszor még a szikrások számára is részben ismeretlen – eddigi történetét kell a továbbiakban felvázolnunk.^[2] E vállalkozás, remélem, túlmutat önmagán: válaszokkal szolgálhat a kortárs magyar baloldal lehetőségei, kihívásai kapcsán.

A kezdetek

„A mozgalomra, melyet 5 évvel ezelőtt alapítottam, nem ismerek rá többet”, indítja a kilépésnek szentelt cikkét Schultz. Ám a mozgalmat nem csak ő alapította, a kezdeti időszak egy másik meghatározó alakja Kemény Bence volt.^[3] Kettejük közös gondolkozása azután kezdődött, hogy Schultznak több, a rabszolgatörvény-ellenes tüntetések tanulságait és a magyar baloldal helyzetét elemző cikke is megjelent 2019-ben a Mércén.^[4]

2019-re az évtized nemzetközi baloldali fellángolásával Magyarországon is megerősödtek az újbaloldal intézményei, és újak is létrejöttek (Gólya Szövetkezet, Szolidaritás Gazdaság Központ, Helyzet műhely, Fordulat társadalomelméleti folyóirat, Társadalomelméleti Kollégium). Ám a 2018 decemberében kezdődött rabszolgatüntetések sikertelensége után többen, köztük Schultz és Kemény, úgy érezték, hogy a közeg magára zárul, és védtelen mindaddig, amíg intézményes politikai lába nem jön létre.

E közös gondolkodásból született a Szabad Budapest (SzaBu) 2019 őszén, Kemény és Schultz ismerősei, szövetségesei bevonásával. A szervezet a 2019-es önkormányzati választások során kívánt hatással lenni a fővárosi politikára, egy olyan pillanatban, amikor nagy átalakulásokra volt kilátás. Alapító szövegét Schultz Nóra jegyzi (később az ő neve alatt jelent meg a Mércén, ma már a szerző kérésére ez sem elérhető itt), ebben egy baloldali és zöld választási mozgalomként határozta meg magát, melynek homlokterében a lakhatási válság és a fenntarthatóság, környezetvédelem volt. Ezen értékek mentén választottak ki négy polgármester- és képviselőjelöltet – Szűcs Balázst, Baranyi Krisztinát, Pikó Andrást és Karácsony Gergelyt –, akiknek kampányát aktivistaként támogatták. A SzaBu szervezte például Karácsony Gergely választás előestéjén tartott kampányeseményét.

Az eredmény köztudott: Budapestet 2019 októberében elfoglalta az ellenzék, és mind a négy, SzaBu által támogatott jelölt nyert a választáson, sőt, azóta mind újráztak is.

A győzelem utáni időszakban, 2020-ban következett a Szikrát megalapozó szervezetépítés. Ezt azonban már Kemény Bence többnyire Schultz nélkül vezette le, ugyanis neki be kellett fejeznie angliai alapszakos tanulmányait. És Kemény – a mából nézve – egy egészen más szervezet felépítésébe fogott, mint ami végül a Szikra lett.

A baloldali populizmus halála és az eljövendő párt

Kemény, mint az ezidőtájt írt esszéjéből is kiolvasható, nem egy újbaloldali választási pártot szeretett volna létrehozni. Ekkorra már Bernie Sanders alulmaradt Joe Bidennel szemben az amerikai előválasztáson, Jeremy Corbyn lemondott az angliai Munkáspárt éléről, a görögországi Sziriza elvesztette a választást.

Kemény, a baloldali populizmus hiányosságait felismerve, egy olyan „autonóm” vagy „történelmi” párt koncepcióját kezdte el vezetőként kidolgozni a gyakorlatban, amelynek csak másodlagos célja a választásokon való részvétel.

Természetesen nem egyedül: a Szikrát a kezdetektől egy öt fős elnökség vezette, azonban ebben a korai, átmeneti időszakban sokkal kevésbé voltak formalizálva ezek a struktúrák – a későbbi elnökségekkel szemben például az első elnökség teljes névsorát sehol nem közölte a mozgalom.

Kemény szerint a kortárs baloldali pártoknak van egy jelentős hátránya a történelmi pártokkal szemben: csupán „képviseleti” programon futnak, nincs mögöttük valódi tömegbázis, tevékenységük kimerül a választásokon való indulásban. Kemény mintái, a „történelmi pártok”, mint az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt és a Német Szociáldemokrata Párt, vagy, időben hozzánk jóval közelebb, az amerikai Fekete Párduc Párt a munkásmozgalomra, illetve annak szervezési elvére támaszkodtak. Tevékenységeik közé tartoztak, Kemény cikkét idézve: az olvasókörök, a szövetkezetek, a szolidaritási alapon működő belsős hitelintézetek, az egészségügyi ellátás, a kirándulások, a testedzés, kultúra; összességében egy jobb élet szervezése. E pártok számára a választás tehát csak egy eszköz volt az általuk egybefogott alternatív társadalom (társadalom a társadalomban) megerősítéséhez.

„Itt tehát nemcsak politikáról van szó, hanem az azt körülvevő kultúráról, és egy olyan közösségről is, ami előnyöket és erőt jelent a benne lévőknek. (…) Kiegészítője és támogatója az alulról jövő kezdeményezéseknek, miközben nem válik azokon felül álló nagytestvérré. Ez az autonóm párt elmélete”

– írja Kemény 2020 júliusában.

Ebből az autonóm párt koncepcióból táplálkozott a Szikra Mozgalom mind nyilvánosan, mind befelé hangoztatott mondása, hogy az „intézményes politikára csak eszközként, de nem célként tekintünk”. Ez egyben egy válasz is volt a szűk újbalos közeg választási politikával kapcsolatos szkepszisére, illetve egy út afelé, hogy a leendő szervezet kinőhesse egyszer a Párbeszéd-féle törpepártok szerepét, hisz alternatív társadalmi gyakorlatai révén nemcsak a politikai aktivizmus iránt elkötelezett, jellemzően diplomás/egyetemista középosztálybeli fiatalokat tudott volna bevonzani.

Nos, habár „az eszköz, nem cél” szlogent sokáig megőrizte, a Szikra elég hamar ellépett Kemény víziójától.

Legkésőbb akkor, amikor Jámbor András jelölőszervezete lett 2021 tavaszán az ellenzéki előválasztáson, nagyjából fél-háromnegyed évvel a megalakulása után. Kemény ezt nem akarta, határozottan ellene érvelt, támogatta Jámbor indulását, de nem az indítását, előnytelennek látta, hogy az egész szervezet kampánytevékenységet végezzen. Végül kisebbségben maradt, és Jámbor hivatalos jelölése előtt nem sokkal – belsős kommunikációs adok-kapok mellett – kilépett a Szikrából.

Így a Kemény távozása után, 2021 elején felálló új elnökség, amelyben a visszatérő Schultz Nóra, de Sudár Orsolya és Csepregi Dávid is benne voltak, a tagság felhatalmazásával beléptette az ellenzéki kampányba a szervezetet, a mozgalom Jámbor András jelölő szervezete lett – nagyon kevesen szavaztak e javaslat ellen, köztük én is. E döntés nyomán egy másik, Kemény elképzeléseitől eltérő Szikra formálódott. Így érkezünk meg a szikrások és sok más baloldali közszereplő – köztük Gulyás Márton vagy Jámbor András – kedvenc szavához: a reálpolitikához.

Fontos leszögezni, hogy az ellentét, amely a két kezdeti vezető és víziójuk között létezett, mindig is jelen volt a SzaBu, majd a Szikra korai működésében és tagságában, azonban sokáig nem vezetett nyílt konfliktushoz. Ugyan Schultz és a körülötte gyülekezők mindig inkább a választási politikában voltak érdekeltek, azonban ezt Kemény sem vetette el, megfért a két koncepció egymás mellett. Sőt, egymásra épült (erre remek példa ez a korai beszélgetés Csepregi Dávid és Kemény Bence között a Partizán stúdiójában). Kemény tehát egyáltalán nem volt híve a képviseleti politika „dogmatikus elutasításának”, ahogy a másik oldal is mindig úgy gondolta, hogy fontos a mozgalmi intézményépítés is.

Ám Jámbor András jelölése olyan mértékű hangsúlyeltolódás jelentett, amely Kemény értelmezésében (az akkori tagságnak írt lemondólevele tanúsága szerint) ellehetetlenítette egy általa kívánatosnak tartott pártszervezet felépítését. Kemény ugyanis úgy látta, hogy egy ekkora kampány a mozgalom/pártkezdemény ennyire korai időszakában minden energiát elszív az egyéb tevékenységi körök kiépítésétől, és ezeket utólag pótolni késő lesz. A másik oldal, amely végül a tagság jelentős többségének támogatását is kivívta, viszont úgy érvelt, hogy Jámbor esetleges győzelme rengeteg erőforráshoz és láthatósághoz juttathatja a szervezetet, könnyebb lesz utána felépíteni a belső intézményeket is. A Szikrát innentől kezdve végig kíséri/kísérti majd ez a dilemma.

Reálpolitika

A mozgalom Kemény távozásával tehát „reálpolitikai” irányt vett. De mi fán terem a „reálpolitika”, amely oly sokakat rabul ejtett mostanában? A közbeszédben elég általános értelemben használják a kifejezést (reálpolitika = képviseleti politika), azonban a Szikra közösségében mindenképp Schultzhoz köthető a megjelenése. Ráadásul ő nagyon is konkrét értelemben használja: Raymond Geuss 2008-as Philosophy and Real Politics című könyvének értelmében. E könyv az „egyik kedvence”, legalaposabban ebben a vitában fejti ki, hogyan hatott saját gondolkozására.

Geuss e könyvben antikantiánus, „neoleninista” álláspontra helyezkedik: állítása, hogy cselekvéseinket nem előre adott morális törvényekből kell levezetni (Kant), hanem a valós helyzetből (Lenin). Ez önmagában talán nem mond sokat (mi a valós, és az hogyan kerül ellentmondásba a kantiánus etikával?), ám az angolszász etikai politikafilozófia világában határozottan polémikus állításnak számít.

Geuss amellett érvel, hogy a politikai elméletalkotás dolga nem az, hogy egyetemes morális törvényekre vezesse vissza a politikai cselekvést és, megfordítva, hogy az ideális politikai cselekvést egyetemes morális törvényekből kiindulva keresse. Hanem az, hogy vegye szemügyre, hogy a történelmi folyamatok milyen cselekvéseket tesznek lehetővé egyáltalán. Ugyanis Geuss gondolkodása szerint nem léteznek egyetemes, minden korban érvényes morális törvények, csak történelmi-társadalmi folyamatok szülte helyzetek. Konkrét példával, nem az a kérdés szerinte, hogy a 20. század egyik kiemelkedő amerikai politikafilozófusa, John Rawls (Geuss könyve a (Lenin), Rawls, és a politikafilozófia című előadásának kibővített változata) egyenlőségelvűsége, egalitarianizmusa megfeleltethető-e univerzális morális törvényeknek. Hanem az, hogy milyen történelmi folyamatok tették lehetővé ezt az egyenlőségelvűséget, és annak gyakorlati megvalósulását: a jóléti államot, az újraelosztást.

Azt persze Geuss sem mondja, hogy az elveknek semmiféle helye ne lenne a politikai cselekvésben, nem üres opportunizmusról van szó. Sokkal inkább arról, hogy cselekvéseinket (és az arról alkotott elméleteinket) nem történelem felett lebegő elveknek kéne vezetniük. Ahogy Guess fogalmaz a könyv zárlatában:

„E könyvben semmi nem úgy értendő, mint ami arra utal, hogy soha senki nem engedheti meg, hogy bármilyen normatív megfontolás bármiféle szerepet játsszon politikai döntései során. (…) A könyvben bemutatott gondolatok komolyan vételének egyik lehetséges következménye, hogy felhagyunk azzal az általános politikafelfogással, amely megpróbálja – szükségszerűen sikertelenül – elfelejteni a történelmet.”^[5]

Schultz itthon – e 2020-as vitában például, ahol Pogátsa Zoltán közgazdásszal és Kapelner Zsolt filozófussal beszélget a könyvről – úgy pozícionálta Geuss elméletét, mint amely kulcsot adhat a NER ellenzékére jellemző, retrogád politika meghaladásához. Schultz – úgy vélem, egyáltalán nem alaptalan – kritikája szerint a magyar ellenzék csupán morális érvekre hivatkozik, amikor a liberális rendszerhez való visszatérést szorgalmazza. Márpedig épp a liberális rendszer termelte ki a NER-t, azaz, ha Geuss nyomán történetileg, és nem morálisan közelítünk e politikai kérdéshez, akkor nyilvánvalóvá válik az ellenzéki narratíva ellentmondásossága, és az is, amit elfedni hivatott: az ellenzék képtelenségét arra, hogy szembenézzen saját felelősségével.

Schultz azonban arra is használta Geuss érveit és a reálpolitika fogalmát, hogy lesöpörje az asztalról a képviseleti politikában való részvétel bármiféle, akár csak részleges kritikáját is.

„Egyébként arról is lehetne beszélni, hogy az intézményes politikától mennyi radikális baloldali vagy rendszerkritikus szintén távol tartja magát, szintén moralizáló okokból, mert nem akarja összekoszolni magát a kompromisszumok és a politikai döntések konfliktusosságával” – mondta el például a fentebb linkelt vita végén.

Jóhiszeműen azt feltételezhetjük, hogy Schultz vádja félreértésen alapszik, hiszen a legtöbb radikális baloldali nem moralizáló okokból, egyfajta kényszeres mozgalmi higiénia nevében utasítja el a választási politikát.

Éppenséggel pont geuss-i alapon lehet érvelni a távolmaradás mellett is. Például Lukács György Legalitás és illegalitás című szövegében azt mondja, hogy egy baloldali párt dolgozhat legálisan és illegálisan is – lefordítva a mai, valamennyivel azért mégiscsak könnyedebb viszonyokra: parlamenten belül vagy kívül. Ahogy egy baloldali opportunista, sőt, akár egy, a baloldal céljaival szembemenő, „szociáláruló” párt is lehet ilyen vagy olyan, egész egyszerűen a helyzet függvénye, hogy melyik működés a „forradalmibb”. Azt hiszem, Geuss elismerően csettintene (olvashatta is ezt a szöveget, más Lukács-írásokra hivatkozik). De hogy közelebbi példát hozzak: a Gólya Szövetkezet, felteszem, nem morális tartásból nem politikai párt. Sokkal inkább úgy tűnik nekem, hogy a tagjainak saját, a termelési viszonyok marxista kritikájából kiinduló helyzetértékelése vezetett arra a következtetésre, hogy egy szövetkezet működtetése fontosabb politikai tett, mint egy képviselő beküldése a kormánypárt kétharmados többsége által uralt parlamentbe. Ahogy a Helyzet Műhely kutatói sem morális alapon internacionalisták, hanem a világrendszer-elemzés realizmusát veszik alapul; és a Társadalomelméleti Kollégium tagjai sem Kant kategorikus imperatívusza miatt tartják magukat rigorózus bázisdemokratikus szokásaikhoz.

Következésképp Geuss reálpolitikáját hiba érvként használni a magyar újbaloldali közösségek intézményes politikától való idegengedése ellen. Geuss értelemszerűen nem is erre használja, saját hazájában sem holmi baloldali csoportok, hanem az etikai politikafilozófia az ellenfele, és az a John Rawls, aki Magyarországon leginkább Kis János gondolkodását és a néhai SZDSZ politikáját határozta meg. Az eset kitűnő példája az utazó elméleteknek: egy angolszász diskurzus Magyarországra érkezvén sajátos mutáción megy keresztül, és új, akár önmagával ellentmondásos jelentésre tesz szert.

Így Schultz, és a Szikra vezetőségének gyakorlatában a reálpolitikai célkitűzés – úgy vélem, Geuss eredeti állításaiból nem következő módon – egyrészt a szűk baloldali közösség intézményeivel való szakítást jelentette a Szikra szövetségesi gyakorlatában: a mozgalom sokkal inkább a régi ellenzék kegyeit kereste, minthogy a létező balos intézményekkel szövetkezett volna. Másrészt egy olyan politikát, melyben az antiorbánizmus mindent felülír.

„Most az első számú cél az Orbán-rendszer leváltása”

– írja Schultz a Szikra-kritikájában is.

A siker kongó üressége

Schultz korábban is így látta a feladatot. Legalábbis a már többször idézett cikkében visszatekintve azt írja, hogy a Szikra „sikerreceptje” szerinte mindig is a következő volt: „megélhetési kérdésekké keretezett O1G-izmus, egy kis globális rendszerkritikával fűszerezve”. És aki ezt nem tartotta elégségesnek – mert igazából ugyanezt Magyar Pétertől Vona Gáborig bárki képviselhetné és képviseli, semmi baloldali nincs benne, igaz, legalább jobboldalinak sem nevezhető, leginkább egy ideológiailag betöltendő, „üres” taktika – az szerinte, mint ahogy most is írta, moralizáló elhajló, „szektás ultrabaloldali”.

Kérdéses, hogy valóban ez, vagy csak ez volt-e a sikerrecept. Jámbor András már indulásakor helyileg beágyazott, országosan közismert közéleti szereplő volt, nem kellett teljesen felépíteni. Jámbor az ellenzéki többségű főváros egyik kerületében indult, ott, ahol két évvel korábban egy ellenzéki jelölt, Pikó András nyert az önkormányzatin. Az előválasztás, amelynek köszönhetően egyedüliként, hatpárti támogatással állhatott ki a Fidesz jelöltje ellen, sem a Szikra politikai innovációja volt.

Mindez persze nem vesz el semmit a Szikra teljesítményéből, az aktivista munka például országosan kiemelkedő volt, ennyit talán egy politikai közösség sem talpalt tagonként. Mindenesetre számos tényező hozzájárult ahhoz, hogy egy, az előválasztási kampány kezdetekor alig ötven fős közösség országgyűlési képviselőt juttatott a parlamentbe. Nem véletlen, hogy azóta nem sikerült a mozgalomnak reprodukálnia ezt az eredményt, a tavalyi önkormányzati választáson összesen két képviselőjelölt győzelmét tudta felmutatni, a ‘26-os választáson pedig egyelőre nem látszik, hogy Jámboron kívül indítana valakit – pedig a Tisza által újrarázott politikai viszonyok közepette az ő esélyei is kérdések.

Akik Jámbor indítása mellett érveltek a mozgalomban, mindig azt mondták, hogy esetleges győzelme rengeteg erőforrást hozhat a szervezetnek, amely megéri az áldozatot, emellett pedig kiváló politikai tapasztalat lesz az egész tagságnak. Mindkettőben van igazság. Jámbor győzelme után, amelyre a sajtó is felfigyelt, tényleg jelentősen megugrott az érdeklődés a Szikra iránt, hamarosan 200 fősre nőtt a szervezet – ám szikrás forrásaim szerint a tagság létszáma azóta is ekörül mozog. Valamint 1-2 fizetett pozíciója így tényleg lett a szervezetnek, Jámbor parlamenti csapatában. A politikai tapasztalat, főleg annak eloszlása, szintén kérdéses: a szikrások többsége online vagy offline aktivistaként vett részt a kampányban, kevesen voltak vagy kerültek vezető szerepbe, „egyszerű” feladatok voltak rájuk bízva, ami persze szintén nem vesz el a választások éjszakáján érzett közös győzelmi eufóriából.

Ez az öröm azonban nem tartott sokáig: a problémák hamar elkezdtek sokasodni.

Legkésőbb 2022 nyarára égető kérdéssé vált a hogyan tovább.

A szervezet ekkorra teljesen kampányüzemmódra volt átállítva, csakhogy nem volt már kampány. Az ígéret, hogy Jámbor győzelme után, megerősödve, tisztázzuk a szervezet ideológiai alapjait, felépítjük a belső, közösségi intézményeket (a szolidaritási alaptól a filmklubokig), újragondoljuk a vezetőségi struktúrát és hosszú távú stratégiát alkotunk, sosem került beváltásra.

Ilyen-olyan előrelépések történtek, az új elnökség kidolgozott javaslatkezdeményeket, volt szó országos hálózatosodásról (amelynek lettek eredményei), átalakítottuk a beléptetést, áramvonalasítottuk a kommunikációt, egyre több belsős és nyilvános közösségi eseményünk lett – de a lényeget, a politikai stratégia, a mozgalmi társadalmi ajánlat és ideológiai elköteleződés üres helyét, sosem érintettük. Ennek számos oka volt. Amellett, hogy valószínűleg ezzel a munkával már rég elkéstünk, elsődlegesen az, hogy 2022 második felétől kezdve az elharapódzó belső konfliktusok, 2023-tól kezdve pedig a külső támadások teljesen lebénították a tagságot.

Belső törések, külső támadások

Hogy megértsük a kialakuló belső feszültségeket és a most kilépők érveit egy erős központi vezetőség mellett, még egy, eddig nem említett sajátosságára kell kitérnünk a Szikra mozgalmi filozófiájának. A kezdeti tagságba sokan az LMP kötelékéből érkeztek, míg mások a szűk újbaloldali közeg különböző szervezeteiből. Mindkettőt jellemzi egyfajta bázisdemokratikus működésmód, lapos szervezeti struktúra. Ám sokan úgy érezték, ez hatékonytalan, sőt, egyenesen káros: formalizált, hierarchikus struktúrák nélkül minden szerveződés az informális hatalom irányába lép el. Néhány, hivatalos pozíciók hiányában leválthatatlan hangadó leuralja a szervezet életét. Ráadásul a döntéshozatal bázisdemokratikus formái rengeteg erőforrást pazarolnak el. Nem véletlenül volt tehát a Szikrába való belépés egyik előfeltétele a kezdetektől fogva Jo Freeman A strukturálatlanság zsarnoksága című szövegének elolvasása és közös megvitatása. Freeman a 70-es évek nőjogi mozgalmait vizsgálva jut a fentiekhez hasonló következtetésre.

Az ezredforduló utáni újbaloldali Szikra tehát megpróbált tanulni a ‘68 utáni nyugati baloldal (az eredeti „újbaloldal”) hibáiból, ám ennek eredménye idővel egy rideg, csak felülről, kézivezérelve működtethető struktúra lett. Ez egyfelől hatalmas terhet helyezett a választások után felálló új elnökségre (Bereczki Áron, Jámbor András, Nagy Gergő, Schultz Nóra és Tárkányi Máté), akik továbbra is ingyen, munka mellett dolgoztak a Szikrában is – többen gyakorlatilag két főállást vittek így, ennek minden hátrányával. Másfelől már-már ellehetetlenítette az autonóm tagsági cselekvést. Ez a kampányidőszakban kevésbé okozott feszültséget: mindenki elfogadta, hogy az összes tevékenységünket Jámbor győzelme alá kell rendelnünk.

Ám ahogy a közös cél beteljesült, folyamatosan konfliktus alakult ki a tagság és a vezetőség között, egészen abszurd helyzeteket teremtve.

Habár a Szikra egyik célja – korábban ez az állítás a mozgalom weboldalán is szerepelt – elvileg a tagság cselekvőképessé tétele volt, a tagság szinte semmit nem csinálhatott a vezetőség engedélye nélkül. Emlékezetes az a plenáris gyűlés, ahol az elnökség leszögezte, hogy engedély és vezetőségi felügyelet nélkül tagok csak olyan csoportos chatet indíthatnak bármely közösségi médiafelületen egymással, ahol maximum cicás képeket osztanak meg.

De ennél súlyosabb esetek is voltak. Egy tagtársamat, miután a táborban kritizálta a belső demokrácia hiányát, elnökségi döntésben visszafokozták támogató, tehát a plenárison szavazati joggal nem rendelkező, a belső levelezésekhez csak részben hozzáférő taggá, arra hivatkozva, hogy más szervezetben is tisztséget visz – ilyesféle lefokozást viszont a belső működési szabályzat nem tett volna lehetővé. Máskor épp ellenkezőleg, a szabályzatra hivatkozva rekesztett be a vezetőség egy formálódó női kört (mert nem engedélyezett egyes tagok – jelen esetben a férfiak – kizárása bármely szikrás gyűlésről). Többször tehát vagy a formális struktúra vagy annak „rugalmas” kezelése vezetett zsarnoksághoz (Jo Freeman bosszúja).

Ezek az ellentmondások tovább éleződtek, amikor a mozgalomnak fizetett munkatársai is lettek, ahogy az ellentmondásos döntéseket kísérő-magyarázó vezetőségi kommunikáció is élesebbé vált. Volt olyan tag, akinek fizetett pozíciójából való eltávolításában szerepet játszott, hogy az oktatási bizottság vezetőjének tudtával, de formális elnökségi engedély nélkül szervezett elméleti kört. Az ő eltávolításának körülményei különösen visszásak voltak. Egyik nap ki lett zárva az összes munkafelületről, és az elnökség behívta az irodába, ahol elé tolták a közös megegyezéses felmondását, melyet helyben alá kellett volna írnia. Miután ezt nem tette meg, és a tagság elé tárta a történteket, a vezetőség és támogatóik hosszú levelekben részletezték, nemcsak azt, hogy tagtársunk mennyire rossz munkát végzett szerintük, de azt is, hogy milyen rossz ember, hogy veszélyes a közösségre, hogy számos kihágás, például az elméleti kör, van már a rovásán stb.

Azaz vezetői pozícióból gyakorlatilag egy lejárató kampányt indítottak a Mozgalom belső kommunikációs felületein, egymással látványosan egyeztetett panelekben ecsetelték a pozíciójából eltávolított tagtársunk „manipulatív” viselkedését.

Az esetből a Szikra történetének kétségkívül legnagyobb belső botránya kerekedett, több kibeszélő alkalommal, többen (köztük én is) ezután és emiatt léptek ki a mozgalomból.

Ezekkel a feszültségekkel magyarázható, hogy a 2023 nyarán felálló új elnökségbe addig vezető szerepet vitt szikrás nem került (egy kivétellel: Nagy Gergő folytonos a két elnökség között). A régiek el sem indultak a választáson – vagy mert kimerítette őket a több évnyi ingyenmunka és a sok belső feszültség, vagy azért, mert sejtették, a tagság úgysem szavazná meg őket. Az újak közül kiemelkedik Roskó Mira, aki azóta mindegyik elnökségben szerepet vállalt, és Shakkour Aram, aki tavaly Józsefvárosban lett önkormányzati képviselő. Mindketten kampánynaplót írtak a Mércére még a 22-es választások idején, nem vezetők, hanem utcai aktivisták voltak ekkor.

Mindeközben, 2023-tól kezdve kifejezetten durva külső támadások érték a Szikrát. A február 11-ei „becsület napi” rendezvények kapcsán történt antifasiszta erőszak ügyében a rendőrség vád alá helyezte a mozgalom egyik tagját. Nagyon hamar kiderült, és a rendőrség is elismerte, amit mi persze a legelejétől kezdve tudtunk, hogy a vád alaptalan. Ám ez a kormánypropagandát nem érdekelte: folyamatosan az antifasiszta erőszakkal próbálta és próbálja azóta is összefüggésbe hozni a mozgalmat és Jámbor Andrást. Ugyanebben az évben a Szikra nem tarthatta meg szokásos nyári táborát Bodajkon, és máshol se, ugyanis fideszes nyomásra ki lett tiltva a táborhelyről. A nyilvános nyári táborok gyakorlata azóta nem tért vissza – helyette egynapos alkalmakat tart a szervezet nyaranta.

Az ilyen támadások bénító hatását nehéz felmérni – hisz akár még nyerhet is egy politikai mozgalom azon, ha a hatalom részéről ilyesféle durva és nyilvánvalóan alaptalan vádak érik. Ekkor már közel voltam a távozáshoz, de amennyire ráláttam, az akkori – még a régi – vezetőség ezeket a helyzeteket kifejezetten jól kezelte: meggyanúsított tagtársunk mögött azonnal összezárt a közösség, ügyvédet, pszichológust fogadtunk, nagyon szolidáris volt a belső kommunikáció is ez ügyben. A tábortiltásra rugalmasan reagált a szervezőcsapat, gyorsan találtak alternatívát. Mindezzel együtt nagyon nehezen felmérhető, mekkora kárt okoztak, mennyi félelmet szültek ezek a támadások, mennyi erőforrást vittek el, és mennyiben járultak hozzá a belső viszonyokból is fakadó bénultsághoz.

Utóvédharcok

Hiába volt már kevés formális pozíciójuk, a továbbiakban még sokáig fontos szerepeket vittek a régi vezetőség tagjai, elsősorban kapcsolati tőkéjük és informális pozíciójuk révén (Jo Freeman második bosszúja). Schultz számos műsorban, médiumban és partizános podcastjében is a Szikra meghatározó alakjaként lépett fel. De jó példa az is, hogy már a kilépésem után az e körhöz tartozó, a kezdeti időkben többször elnökségi tagságot is vállaló Sudár Orsolya lett a mozgalom zuglói polgármesterjelöltje a 2024-es önkormányzati választásokon. Sudár előnyére vált helyi kötődése, akárcsak városszakmai ismeretei, a kampány végére azonban, ismét a reálpolitikára hivatkozva, beállt a Momentum polgármesterjelöltje mögé, és végül egyéni képviselőként sem jutott be a közgyűlésbe.

Szintén már a kilépésem után, 2024 júliusában Sudár, Makádi és Jámbor András is bekerül az újabb elnökségbe, ám hamarosan mindhárman lemondanak. Lemondásukat – szikrás forrásaim által mutatott dokumentumok szerint – közvetlenül egy, Schultz által is támogatott intézményi reform meghiúsulása előzte meg, az egyelnöki rendszeré. Schultz utal erre a cikkében, ez az a reform, amely az ő értelmezése szerint azért hiúsult meg, mert egy „törpeminoritás rettegett a hierarchizáltságtól, a túlhatalomtól”. A reform célja az lett volna, hogy legyen egy fizetett elnök, aki egyedül vezeti a mozgalmat – az ötlet mellett szerintem sok meggyőző érv felsorakoztatható, de a tagság egy részében valóban hiányzott ehhez a bizalom az elnökségbe visszatérő régi vezetőségi tagok felé.

Nem ez az első eset, hogy intézményi reformok nem mennek át a tagságon: még 2023 nyarán, már az elnökségen kívülről Schultz, másokkal összefogva, azt javasolta (a javaslatot írásban is benyújtották az épp akkor felálló új elnökségnek), hogy a Szikra kössön kizárólagos szerződést az általa és mások által saját pénzből alapítandó, saját tulajdonban lévő catering feladatokat vivő gazdasági társasággal. Az ötlet Kapibara néven futott, és a tervek szerint kizárólagos joga lett volna a szikrás események vendéglátását megszervezni. Cserébe a cég a bevételek egy részét elkülöníti a Szikrának (az nem volt tiszta, hogy visszaadja-e, vagy a cég tulajdonosai dönthetik-e majd el, hogy mire költheti ezeket a mozgalom). A tagság ezt a még inkább megosztó ötletet sem támogatta.

Mindezt figyelembe véve úgy tűnik tehát, hogy a folyamatos belső konfliktusok és tagsági vétók hatására döntöttek az idén távozók a kilépés mellett.

E döntésük azonban joggal lehet visszatetsző azok számára, akik évek óta dolgoznak a mozgalomban: a történetnek elképzelhető olyan olvasata, amely szerint a most kilépők csak addig maradtak itt, ameddig vezetői szerepben tudtak maradni, építeni tudták saját karrierjüket. Ebben a leosztásban, az autonóm belső tevékenységek ellehetetlenülése miatt sok tag érezhette úgy, hogy rájuk csak az aktivista szerep jut.

Mindebből látszik: a dolog véleményem szerint nem azon múlott – mint ahogy Schultz állítja – hogy a külső támadások miatt a tagság a szektás ultrabaloldaliság akolmelegét választotta egyfajta rosszul felfogott önvédelemből, főképp nem azon, hogy Rogán Antal ügynököket küldött volna a szervezetbe, hogy szétverjék azt.

Sokkal inkább azok a belső ellentmondások feszítették szét a mozgalmat, amelyek a legelejétől kezdve jelen voltak.

A Mozgalom kettős születése óta identitásválságos volt, többen úgy dolgoztunk Jámbor kampányán, hogy azt reméltük, utána nem fog beleragadni a szervezet az intézményes politikába. Csalódnunk kellett. Emellett és ettől nem függetlenül nem sikerült a bázisdemokrácia hatékonytalanságát meghaladó, és a hatalmi visszaéléseket ténylegesen megelőző struktúrát kiépíteni, a strukturálatlanság zsarnokságát a rossz struktúra bénultságára cserélte csupán a szervezet. A mindebből fakadó belső hangulatról, kommunikációs stílusról, szervezeti kultúráról nem is beszélve, mert habár ez nehezebben megragadható, minden bizonnyal a legtöbb ember kilépéséhez/passzivitásához ez vezetett.

Az a narratíva, amely elsősorban Schultz Nóra, és utalások szintjén más, idén kilépett egykori vezetők megnyilatkozásaiból is kirajzolódik, megkísérli átírni/elfedni a belső politikai konfliktust és a szervezetépítés kudarcát.

Miután elvesztették a tagság bizalmát, azt állítják róluk, hogy a baloldali ideológia és a rogáni propaganda által megvezetettek, rosszabb esetben akár Rogánt Antal fizetett ügynökei. Ezek a vádak, a szervezet eddig felvázolt politikatörténete alapján, hamisak.

Meghalt a mozgalom, éljen a mozgalom!

Ebben a cikkben elsősorban a Szikra két meghatározó alakjára, az ő politikai nézeteikre, működésükre fókuszáltam. De a Szikra nem Schultz Nóra, és nem Kemény Bence. Rengeteg ember számolhatatlan munkaórát tett ebbe a politikai kezdeményezésbe, és tesz a mai napig. Most rajtuk múlik, a régiek távozása után, merre tovább.

A Szikra nincs könnyű helyzetben. Mivel alternatív, potenciálisan sok (és sokféle!) embert bevonzó társadalmi ajánlata nem épült ki, az a benyomásom, hogy a gyakorlatban a mai napig Jámbor Andrásról szól ez a mozgalom. Aki képviselői munkáját a Szikrától nagyrészt függetlenül végzi, habár a szikrás aktivisták segítségére számít a kampányban. Így vagy úgy, politikai tevékenysége elképzelhető a Szikra nélkül is a jövőben. Erre mutat az is, hogy kabinetfőnöke továbbra is az a Schultz Nóra, aki nyilvánosan részletezte a Szikrával való „szakításának” okait.

Másik nehézség, hogy a Szikra eddigi múltjával nehezen tud majd ajánlatot tenni a jövőben. Nem csak a szűk baloldali közegnek: a Tisza megjelenésével mindenki szemében végleg elvesztette a hitelességét az a régi ellenzék, amelyhez sajnos a Szikra hozzákötötte magát különböző választási együttműködések, közös kampányolások során. Karácsony Gergely, 99 mozgalom, Párbeszéd, LMP, Momentum, a rövid távú előnyök érdekében a Szikra feláldozta azt a „tiszta” pozíciót, amely most nagyon jól jönne.

De – talán most először igazán – a Szikra tagsága magára maradt, és úgy alakíthatja a mozgalmat, ahogy csak akarja.

Az akadályok nem leküzdhetetlenek, és az önmagában reményteli, hogy továbbra is vannak (sokan!), akik szeretnék folytatni. Nekik, a szikrásoknak, jó munkát, a most kilépőknek pedig szép karriert kívánok!