Orbán Viktor nem blöfföl. Tényleg fél a háborútól.

Az ellenzéki nyilvánosság szereti elhitetni magával, hogy minden, amiről Orbán beszél, üres hatalomtechnika, látszatpolitizálás, „gumicsont”. Számukra minden a „narratíva”, és semmi a valóság; a politika csak nyelvi konstrukció, szómágia, szimulákrum, amely mögött nem húzódik meg semmiféle igazság.

Ennek egyik legszembetűnőbb példája volt, amikor közvetlenül a menekültválság előtt kijelentették, hogy a migráció is „gumicsont”, nem létezik. Így történhetett meg az a tragédia, hogy amikor 2016 nyarára a migráció jelensége tagadhatatlanul valószerűvé vált, csak a Fidesz kész „narratívája”, gyűlöletkampánya tűnt élethűnek.

Ez a jelenség nem új.

Hannah Arendt A totalitarizmus eredetében arra hívja fel a figyelmet, hogy a német szociáldemokraták nem hitték el, hogy Hitler valóban gyűlöli a zsidókat, azt pedig végképp nem tudták elképzelni, hogy még kiirtani is képes lenne a zsidóságot. Mondhatni, a szociáldemokraták egyfajta „gumicsontnak” tartották a „zsidókérdést”, amely csak arra való, hogy elterelje a figyelmet a valódi kérdésről, a kapitalizmusról.

Nem mintha a szociáldemokraták elméletének, miszerint a nácizmus „zsidókérdéssé” degradálja a „kapitalizmus kérdését” – ahogy azt Kéthly Anna is megfogalmazta – ne lett volna igazságmagva. A „zsidó” archetípusa a náci Németországban egyszerre személyesítette meg a nemzetközi finánctőkét és a nemzetközi bolsevizmust.

Mindkettőt valóságos fenyegetésként élte meg a német kispolgárság. Féltek a kapitalista nagytőkétől, a Rothschildoktól, akik bosszút állnak Németországon a Nagy Háborúért, és féltek a húszas évek végéig még zömében szocialista munkásosztálytól is, akik alig egy évtizede, 1918-ban az orosz októberi forradalom mintájára akarták megállítani a világháborút Németországban. Ezt a kettős félelmet szimbolizálta a zsidóság. Azt viszont, hogy ez a félelem csupán ürügy lett volna Hitler és a nácik számára a kapitalizmus fenntartása végett, később maga a történelem cáfolta.

A háború veszélye sem csak ürügy Orbán Viktor számára egy újabb felesleges vészhelyzeti állapot bejelentéséhez, vagy nómenklatúrájának tovább gazdagításához, ahogy azt gondolták sokan például a háborús fejadagok megállapításának idején, 2023 novemberében.

Semmi nem utalt arra, hogy a fejadagok meghatározása „katonai eszkaláció” esetére csak üres „narratíva” lett volna. Nem büszkélkedett vele óriásplakátokon, tévés reklámokban és online hirdetésekben, csupán feltöltött egy dokumentumot a kormány honlapjára, majd továbbra is azt hirdette magáról, hogy békére készül.

Ezt csak kevesen vonták kétségbe. Egészen addig, amíg nemrégiben ki nem szivárgott egy hangfelvétel, amelyen maga a honvédelmi miniszter beszél arról, hogy Magyarország háborúra készül. A felvétel 2023 áprilisából származik, tehát mintegy félévvel azelőttről, hogy a kormány megállapította volna a háborús fejadagokat háború esetére.

A hangfelvétel napvilágra kerülése után rövidesen magyar kémeket fogtak el Ukrajnában, majd ukrán kémeket fogtak el Magyarországon. Az ukrán sajtó szerint a magyar katonai hírszerző szolgálat többek közt arról gyűjtött adatokat, hogyan reagálnának a kárpátaljai magyarok, ha magyar csapatok lépnének be a régióba.

Orbán Viktor biztosan dédelgetett már arról álmokat, hogy szó szerint újra naggyá fogja tenni Magyarországot, és éppen időszerű lenne ezt Kárpátaljával elkezdenie.  De érdemes a nemzetközi kontextust is figyelembe venni.

Éppen azidőtájt, amikor az Orbán-kormány közzétette a háborús fejadagokról szóló tervét, Franciaország folytatta csapatainak áthelyezését a Száhel-övezetből Kelet-Európába. Párizs ellensége mindkét régióban Oroszország.

Franciaország erőszakos gyarmatosító múltja sosem ért igazán véget, napjainking aránytalan gazdasági függésben tartja a befolyása alá tartozó afrikai országokat. Emiatt egyre több afrikai ország cseréli orosz befolyásra a francia befolyást. Ez történt például Nigerben is 2023 júliusában, ahol puccsal kerültek hatalomra Oroszország szövetségesei.

Pár hónappal a nigeri puccs után jelentette be Franciaország, hogy további fegyvereket és katonákat küld Romániába, Észtországba és Litvániába – két héttel azelőtt, hogy megszületett volna a magyar kormány fejadagokról szóló terve. Két évvel később pedig, 2025 februárjában Franciaország azt is felvetette, hogy egy esetleges békeszerződés után „békefenntartó hadtesteket” küldene Ukrajnába.

És ez csak egy ország a sok közül. Általánosan is fennáll a veszélye egy új világháborúnak a világ piacainak újraosztásáért.

A világ egyik leggazdagabb embere, Warren Buffett úgy fogalmazott Trump vámpolitikája kapcsán, hogy „a vámok egyfajta háborús cselekedetek”. Igaza volt. Természetesen ez még nem katonai, hanem „csak” kereskedelmi háború – de éppen a kettő közti összefüggésre utal Carl von Clausewitz, porosz tábornok híres tézise: „a háború a politika folytatása más eszközzel”.

Warren Buffett egyébként már legalább két éve számol az eszkaláció veszélyével az Egyesült Államok és Kína közt: 2023-ban eladta a tajvani gyártású chip-részvényeit. Az érintett cég, a TSMC azóta minden erejével Tajvanból Németországba igyekszik áttelepíteni a chipek gyártási folyamatát, amelyek a modern fegyvereknek is fontos alkatrészei.

A gazdasági összefonódás, a szabadkereskedelem Kínával volt az elsőszámú akadálya a katonai feszültség növekedésének. Ez az akadály egészen a legutóbbi időkig, még a Biden-adminisztráció alatt is fennállt. Az USA pénzügyminisztere, Janet Yellen pár éve még arra figyelmeztetett, hogy a kínai és amerikai gazdaság szétválasztása „katasztrofális” lenne mindkét fél számára. Ennek ellenére a Biden-adminisztráció sem deeszkalált, sőt, kifejezetten szította a feszültséget. Például 2022-ben, amikor Nancy Pelosi házelnök hivatalos látogatást tett Tajvanon, amit kínai katonai hadműveletek, diplomáciai fenyegetések és gazdasági szankciók követtek. Olyan radikális lépésre viszont, mint amilyen Trump általános vámháborúja, nem szánták el magukat a Demokraták.

Tudvalévő, hogy Trump vámháborúja a német autóipar számára is óriási kihívást jelent. Nem csoda, hogy Németország a hidegháború vége óta példátlan mértékű fegyverkezésbe kezdett – igaz, hivatalosan nem az USA, hanem Oroszország ellenében.

A régióban Magyarország egyik legszorosabb szövetségese Szerbia, politikailag és gazdaságilag is. De vajon katonailag is? A balkáni régió az utóbbi években újra Európa puskaporos hordójává vált. Beszédes, hogy alig pár hónapja a boszniai szerbek vezetőjét, Milorad Dodikot eltiltotta a szarajevói a bíróság a politikától, amiért sorozatosan megszegi a békemegállapodásokat. A szerb nacionalista Dodik, aki rendszeres vendége a magyar kormánynak, karhatalmi erőkkel állt ellen az ítélet végrehajtásának.

Nem független ezektől a folyamatoktól az a társadalmi feszültség és protesthullám sem, ami Szerbiában és Magyarországon is fellángolt az utóbbi időkben. Általános világjelenség, hogy a politikai válság elől az államfők előre menekülnek egy háborúba.

Az ukrajnai háborút megelőzően elégedetlenségi hullámok söpörtek végig Oroszországon és a környező országokon. Ekkoriban zajlottak a tiltakozások Navalnij 2021-es letartóztatása miatt, ekkor történt a belarusz lázadás, a kazahsztáni lázadás stb.

A gázai népirtás előtt is általános sztrájkokkal és széleskörű elégedetlenséggel kellett szembenéznie Netanjahunak. Sőt, az utóbbi években a Hamasz hatalma is jelentős veszélybe került az Ábrahám-megállapodások miatt, amely több, korábban Hamasz-szövetséges arab államot tett Izrael és az USA szövetségesévé. A Hamasz még saját népe fölött is kezdte elveszíteni a kontrollt, 2023-ra ugyanis jelentős mértékűre nőtt a gázai palesztin munkaerő jelenléte az izraeli munkaerőpiacon. Nem zárható ki tehát, hogy az október 7-i támadások nem történtek volna meg, ha a Hamasz nem érezte volna annak veszélyét, hogy hamarosan irrelevánssá válhat.

Nem csoda, hogy a jelentős részben a USAID által finanszírozott, és őszinte meggyőződésük szerint is nyugatpárti médiatermékek nagy kihívást jelentenek Orbán Viktor számára ilyen geopolitikai feszültségek közepette. Sőt. Az imperialista háborúk logikáján belül – amelyet nem vallok magaménak – még csak nem is lenne feltétlen ésszerűtlen lépés a cenzúratörvény, elvégre Oroszországban és Ukrajnában is betiltották az „idegenszívű” pártokat a háború hajnalán.

Mike Benz, újságíró, az előző Trump-kormány külügyminisztériumának egykori munkatársa, megvilágító erejű interjút adott a USAID működéséről Tucker Carlsonnak. A magát republikánusnak valló Benz hangsúlyozta, bár a USAID gyakran keveredik erkölcsileg megkérdőjelezhető ügyletekbe, van mögötte gazdasági ráció, az amerikai gazdasági befolyás védelmét szolgálja, az amerikai „soft power” része. Carlson, aki büszke patriótaként nem tehetett úgy, mintha az amerikai érdekkel szemben foglalna állást, kényszeresen próbálta visszaterelni a beszélgetést a gazdasági megfontolásoktól a kulturális viták felé – például arra, hogy a USAID állítólag transznemű táncfesztivált finanszírozott Bangladesben.

Nemsokára vissza fogjuk sírni azokat az időket, amikor az Egyesült Államok „transznemű táncfesztiválokkal” őrizte piacait, és nem „hard powerrel”, azaz védővámokkal és fegyverekkel. Az ilyen világban nem csak a USAID-pénzelte transznemű NGO-k tűnhetnek majd el, hanem komplett országok rezsimjei semmisülhetnek meg katonai erő által.

Azért fél tehát Orbán Viktor a háborútól, mert végső vereséget hozhat számára. Készül is viszont rá, mert mindenki más is készül már rá Európában és a világon. És mert persze – talán nem meglepő módon – sosem volt őszinte békekövet.

Ha ez a jövő túl sötét ahhoz, hogy igaz legyen, optimizmusra akkor sincs okunk. Még az optimista szcenárióban is, amelyben nincs tényleges háború, felgyorsul a blokkosodás és a militarizáció, növekszik a bezárkózás, a cenzúra, az  „idegenszívűek” démonizálása és a katonai fegyelem. Ez ma olyan jelenség, amely már javában zajlik világszerte, nem csak Magyarországon.

Az emberiségnek reálisan csak két reménye maradt. Az egyik, hogy a vezetők bölcsen lemondanak a totális háborúról a nukleáris fegyverektől való félelmükben, ahogy az történt a hidegháború során, bár akkor sem mindig teljeskörű sikerrel. A másik, hogy azok a lázadások és sztrájkok, amelyek elől háborúba menekülnek a zsarnokok, elérik végcéljukat, és megbuktatják a háborús uszítókat. A sors iróniája, hogy az utóbbi, az utópia a reálisabb.