Rengeteg, szerteágazó értelmezés jelent meg máris az úgynevezett „felszabadítás napján” Donald Trump által bejelentett, majd visszavont vámtarifa-rendszerről a világsajtóban. Akármi is lesz ennek a vége, a vámháború lebegtetése arra utal, hogy a nyugati világ tovább blokkosodik, ami egyre inkább katonai téren is zajlik, és elsősorban a fő vetélytársnak tekintett Kínával szemben határozza meg magát. A vámok tehát – ha semmi sem változik gyökeresen – újabb háborúk előszelei is lehetnek.

Trump „a felszabadítás napjának” nevezte április 2-át, amikor kiderült, Kínát is súlyos, 80 százalék fölötti, míg az Európai Unió országait is 20 százalék vámmal sújtja az Egyesült Államok. Sőt, lényegében az egész világon megvámolta az árukereskedelmet. Majd sűrű és kaotikus hírzuhatagtól és nyilatkozatháborútól kísérve pontosan egy hétre rá, április 9-én Trump időlegesen kihátrált az ötletből, vagyis a vámtarifákkal sújtott országok nagy részénél egyszerűen egy 90 napos haladékot szabott ki. Kína az eredeti bejelentésre ellentarifákkal válaszolt, amelyek megfeleltek az USA 84%-ának, ezért velük szemben viszont Trump még emelt is, immár 125 százalékra.

Arra már az elnök maga is utalt, ő és kormánya tulajdonképpen „bennfentes kereskedésből” a vámok bejelentése utáni tőzsdei zuhanáson, majd a visszavonás utáni, újbóli emelkedésen „vagyonokat kerestek”. De azért az is több mint valószínű, hogy az egész egyhetes, kaotikus vágta nem csupán erről szólt.

Trollkodás, vagy új világrend?

A bejelentést követően Trump hívei „új világrendről”, gyökeres változásról beszéltek, míg fő kritikusai szerint az elnök szertelen és „őrült” politikája csupán szalmaláng, és Trump rövidesen visszatáncol majd. Velük szemben Gerőcs Tamás közgazdász-szociológus a Mércének elmondta, úgy véli, Trump „vámháborúja” nem „blöff”, de nem is hoz gyökeres változást. Valójában az USA elnöke által meghirdetett politika már nagyon is létező gazdasági folyamatokból ered, azokat eszkalálja.

Abból a szempontból a kereskedelmi és tőke mérleg egyensúlytalanságának kiigazítása abszolút nem új jelenség, hogy az már az 1979-es Volcker-sokkal elkezdődött.

Paul Volcker az amerikai jegybank, a Federal Reserve akkori elnöke drasztikusan megemelte a jegybanki alapkamatot, ami a dollárt olyan mértékben megerősítette, hogy a világ legfontosabb devizáit kibocsátó országoknak összehangolva kellett beavatkozniuk a dollár gyengítése céljából. Ez volt az 1985-ös ún. Plaza egyezmény (ami viszont Japánban okozott súlyos gazdasági felfordulást, ezért az egyezményt 10 évvel később korrigálni kellett az úgynevezett ellen-Plaza egyezménnyel).

Az erős dollár azóta is ellentmondásos eszköz: hiszen az USA fogyasztót külföldön megtermelt termékek vásárlására, az eladókat importra sarkallja, jót tesz az Egyesült Államokban jelen lévő, máshol irányított multinacionális cégeknek, ahogyan egyértelmű tartalékvalutává válásában is segített. Trump emberei szerint viszont a túl erős – az euróval is pariban lévő – USA fizetőeszköz volt az, ami tönkretette a hazai ipart. Az exporthoz, az ipar feltámasztásához, a kékgalléros munkák hazahozatalához gyengébb dollárra lenne szükség. Az erős dollár tehát hosszú évtizedek óta konfliktust okozott az amerikai ipari lobbi és a Wall Street között. A kialakult ellentétet a 2010-ben az Egyesült Államokban Barack Obama elnök pénzügyi válságot értékelő beszédében jellemezte először a „Wall Street” és a „Main Street”, azaz a kisvárosi főutca „harcaként”. A Main Streeten, a kisvárosi főutcán jelen vannak ugyanis azok a helyi vállalkozások, akiknek csak hanyatlást okozott az a gazdaságpolitika, ami a tőzsdéknek jó. A helyzet nagyjából a Világkereskedelmi Szervezet megalakítása és a szabadkereskedelmi konszenzus 1994-es megszületése óta alakult így, és szakértők szerint Trump első, 2016-os választási sikeréhez is nagyban hozzájárult. De a fő kritika Trumppal szemben éppen az volt, hogy 2017 és 2021 között,

első terminusa idején, nem igazán tudta kiegyenlíteni a gazdaságot az exportorientált ipar és az ahhoz kötődő „kisember” javára.

A 2008-2009-es gazdasági világválság óta a közhangulat nagyon erősen a Wall Street ellen és a ipari termelők támogatásának javára fordult. Ezt jelzi Obama gazdaságpolitikájának pár eleme (ilyen például, hogy a jegybank „mennyiségi enyhítéses” politikája a dollárra vonatkoztatva), Bernie Sanders kampányai, Trump „Amerika az első!” programja 2016 óta, de még Joe Biden és a „Build back better!” (Építsünk újra jobban!) is azt célozta, hogy  – nagyon egyszerűen fogalmazva – az USA gazdasága ne a „pénzügyi elitnek”, hanem az „átlag amerikainak” legyen jó. Ebben az értelemben a trumpizmus, a Sanders Mozgalom, valamint részben még a Biden-politika is (gazdasági és közpolitikai értelemben) ugyanúgy az elnöki posztot nagy szavazataránnyal megnyerő Barack Obama köpönyegéből pattant ki. Valódi, gyökeres váltást ebbe az irányba viszont egyikük sem tudott eddig elérni. A mostanihoz hasonló ötletek viszont Gerőcs szerint már Biden-kormányzat idején, a Demokrata Párt részéről is megfogalmazódtak, az ő gazdaságpolitikájuk is azt célozta, hogy munkahelyek, gyártósorok térjenek vissza az USA belpiacra az olyan stratégiailag fontos iparágakban, minta félvezetők, a számítástechnikai szektor, az elektromos autók, de a ritka nyersanyagok kitermelése is. Ennek érdekében szankciókat és vámokat is használtak a fő versenytárs, Kína ellen. 

Trumpék kísérlete egyértelműen ennek az eszkalációja.

Vámháborútól a háború-háborúig

Amire a vámok ötlete nem ad választ, az maga a túltermelési válság, ami az ipar egyes ágazataiban (így például a hagyományos és elektromos autógyártásban) világszerte eleve problémát okoz. A fő különbség a demokratákhoz képest, hogy Trump, a Republikánus Párt az elmúlt 8 évben megszokottá vált gyakorlatához híven, háttérbe szorítaná a nemzetközi szervezetekre (ENSZ, OECD stb.) épülő, több fél részéről kötött ún. multilateralizmus rendszerét, és ehelyett inkább egyenként próbálna új alkut kötni bilaterális alapon a különböző országokkal az árukereskedelem terén.

Az is sajátos, hogy Trump és gazdasági szakértői hosszú ideje szétválasztják egymástól az árukeresdelmet és a pénzügyi- és szolgáltatópiacot. Gerőcs szerint érzékletes példa, hogy az egyik „legamerikaiabb” autónak jelenleg egy japán márka számít, amit nagyjából fele részben gyártanak csak az Egyesült Államokban az ottani munkások. A tulajdonosok pedig az osztalékot nem feltétlenül fogják Amerikában tartani. Míg a Biden-kormánynak a közgazdász szerint volt egy – végül sikertelen – kísérlete arra, hogy a globális társasági adóval megpróbálja ezeket a tőkejövedelmeket is megfogni, addig Trump és kormánya mintha egyáltalán nem foglalkozna a nemzetközi gazdaságnak ezzel a részével.

Így aztán Trump csupán az áruforgalomban próbál meg úgymond „rendet tenni.”

De Gerőcs szerint ami most történik, az klasszikus példája annak, ahogy a globális kereskedelemben részt vevő gyárak túltermelése elvezethet akár egy nagyhatalmi konfliktushoz is. Ugyanis nem csupán az Egyesült Államok vagy az EU, de még Kína ipara is túltermelési válságba keveredett. Ez azt jelenti, hogy miközben a profitlogika a termelés folyamatos fokozására ösztönöz, egy idő után viszont a megtermelt javak felhalmozódnak, és nem találni rájuk elég vevőt. Itt elég csak arra gondolni, hogy kínai BYD gyár elektromos autói már több mint egy éve eladhatatlan halomban hevernek a gyárak udvarain, az e-autókra támadt keresletet a legyártott mennyiség töredéke is kielégíti. Ilyenkor elvileg terjeszkedni kellene a cégeknek – és a nagyhatalmaknak – azaz új piacokat kellene szerezniük, hogy a felesleget eladják. Igen ám, de amikor mind a Nyugat, mind Kína egyszerre akar terjeszkedni, akkor az exportpiacokon osztozkodniuk kéne – ami kiélezi a konfliktust ezek között a nagyhatalmak között. Gerőcs Tamás figyelmeztetett arra a geopolitikai veszélyre, hogy a Trump által eszkalált vámháború összekapcsolódik a közben szinten fokozódó fegyverkezési versennyel , ami rossz esetben a nyílt katonai konfliktus kockázatát rejti. Például a félvezetők körében különösen kiélezett verseny egyben a világban használt mikrocsipek jelentős részét gyártó Tajvan geopolitikai pozícióját veszélyezteti. 

Ugyanígy intő jel, hogy egyes afrikai, közel-keleti proxy-konfliktusok, sőt a kelet-európai térségben az orosz-ukrán (USA) proxy-háború olyan jelenségek, mint amelyek a világháborúkat is megelőztek.

Emlékeztetett arra is, hogy az USA ipari növekedésnek nagyon fontos lökést adott már a Biden-kormányzat alatt, hogy az ukrajnai hadisegélybe kiszállított fegyverek és hadieszközök pótlásából sok megrendelés származott. Hasonló tendencia, hogy Kína az elmúlt 10-15 évben az USA haditengerészetéhez egyre inkább mérhető flottát épített ki, és hogy Németországban például már a teljes Volkswagen-csoport úgy próbálja meg néhány gyárát megmenteni, hogy egy hadiipari cégnek adják át a termelési kapacitásokat.

A fegyverkezés és vámháború tehát egy irányba mutat, a frontvonalak viszont még korántsem tisztázottak. Miközben ugyanis Trump erőszakos vámpolitikával akarja engedményekre kényszeríteni az EU-t, az Unió még dönthet úgy, hogy ez neki nem kell, és más piacokon keres magának exportlehetőségeket az USA helyett. Habár ennek ellentmond, hogy kiélezett a küzdelem a globális exportpiacokért. Mindeközben Washington új politikájában azt ígéri, békét teremt Ukrajnában, ehhez pedig az orosz vezetéssel rendezi az Egyesült Államok viszonyát. Ez akár utalhat egy kiforrottabb stratégiára is, amelynek keretében Oroszországnak udvarolnak, hogy eltávolítsák azt Kínától, a Kreml ugyanis a 2022-es invázió körül sokkal közelebb került kínai szövetségeséhez. Kérdés, erre 2025-ben még mennyi mozgástere nyílik a washingtoni kormánynak.  Ugyanígy nyitott kérdés, hogyan reagál majd a kínai állampárt és katonai vezetés az új, szeszélyes politikai helyzetre. Eddig ugyanis határozottan ellenségesek voltak  a „felszabadulás napján” Trump által meghirdetett vámokkal. Gerőcs szerint az igazi kérdés az, hogy Kína milyen mértékben igyekszik majd átvenni az USA helyét a nemzetközi rendszer irányításában és nemzetközi segélyezésben, tehát mennyiben veszi át szerepüket a multilaterális világ globális irányításában, mint egyfajta új hegemón szereplő.

A vámháború nemhogy hatással lesz régiónkra és Magyarországra is, de egyenesen az események középpontjában találhatjuk magunkat. Februárban Orbán Viktor még egy „külön ajánlatról”, avagy „alkuról” beszélt, amit az új Trump-kormányzat Budapestnek ajánlhatna fel. De mivel gazdaságunk és munkaerőpiacunk sem önálló, az EU-csatlakozás óta több ezer szálon van hozzáfűzve az EU gazdaságához, ezért ilyesmiről egy Franciaországgal, Németországgal, Ausztriával, vagy esetleg az EU egészével kötött USA-megállapodás nélkül semmi esélyünk. Egy osztrák tanulmány szerint pedig az olyan nagy autógyárak mint az Audi, Mercedes, BMW és beszállítóik súlyos károkat szenvedhetnek el. Ez nyilvánvalóan a magyar gazdaságra is hatással lenne. Gerőcs Tamás szerint a mérleg másik oldalán viszont ott van, hogy a vámtarifáknak rövid távon akár nyertese is lehet a magyar gazdaság, a német nagyvállalatok ugyanis jellemzően épp válságidőszakban zárnak be otthon gyárakat és telephelyeket és telepítik át azokat az olyan periférias országokba, mint hazánk, abból a célból, hogy a profitjukat szinten tartsák. Nem szabad elfelejteni, hogy Németországhoz képest a bérköltségek nálunk jóval alacsonyabbak. Eközben viszont a betelepülő külföldi multik egy-egy magyarországi régióban messze a legkiemelkedőbb béreket tudják adni. Ebben az esetben tehát a helyieknek majd úgy tűnhet, jól fizető, és jó munkahelyek érkeznek hozzájuk, miközben a németországi tőke is örül, hogy a költségeit leszorította.

Mit tehetnek a munkások?

A világgazdaságra tehát nagy hatást gyakorolt Trump manőver-sorozata. De kérdés: mi tartozik mindebből egy kecskeméti Mercedes-dolgozóra, vagy egy győri Audi-munkavállalóra? Meszmann T. Tibor munkaszociológus elsősorban arra hívta fel a figyelmet, hogy a világpiacra gyártó magyarországi feldolgozóipar nincs felkészülve egy vámháborús helyzetre: „Az európai autóipari gyártók termékpiacai korábban is érzékenyek és bizonytalanok voltak, emiatt a magyarországi leányvállalatoknál nagy bizonytalanságok uralkodtak az új befektetések, de még az új projektek sorsát illetően is. A Trump-féle védővámok hatásai, különösen rövid távon, nagyon jelentősek és negatívak lesznek. A hatás a globális piacra gyártó autóipari beszállítókat, illetve a végtermék-gyártókat éri el először, és innen gyűrűzik tovább. Az autóipar globális iparág, az átrendeződés időigényes és sok veszteséggel jár. A nagyon nyitott és világpiacnak kitett autóipar Magyarországon általában állami vagy EU-s mentőövet kér ilyenkor. Jelenleg, rész-megoldásként még jobban betagozódhat a hadiipari konjunktúrába.”

De mit érzékel ebből egy átlag autóipari dolgozó? Meszmann szerint elsősorban azt, hogy az iparág a válság hatására „rugalmasítja”, és „áramvonalasítja” a termelést. „Egy magyarországi gyárban dolgozó gyártósori munkás megszokhatta, hogy idővel nemcsak az elvárt darabszám növekszik, hanem rendszeresen megváltozik a munkaszerződés is, változnak a munka feltételei, például tovább rugalmasíthatják a feladatait.” Hozzátette, van persze számos munkás, aki öntudatos, és az ilyen, számára előnytelen szerződéseket nem írja kapásból alá. De a helyzet sok helyen ennél bonyolultabb, erős szakszervezeti jelenlét, vagy biztos megtakarítások hiányában a szükség nagy úr: „ilyen krízisek idején a munkahely megőrzése, illetve elvesztése mindent felülír, vagy felülírhat. Sajnos borítékolható, hogy a kis- és középvállalatokon ismét egy csődhullám fog végigsöpörni, az autóipari vállalatok pedig minimum zsugorodni fognak.

Sok autóipari dolgozót állítanak majd kellemetlen döntés elé: távozzon a cégtől közös megegyezéssel, esetleg a törvény által megszabottnál magasabb végkielégítéssel, vagy fogadja el a munkafeltételek további romlását, és keresete további mérséklődését.”

De akár fizetés-csökkentéssel és a munkafeltételek romlásával, akár (bújtatott) tömeges elbocsátással reagálnak a nagyvállalatok, a dolgozói oldal megfelelő válasza Meszmann szerint csakis kollektív lehet.

„Fontos ellenállni a megosztásnak, az egyéni érdekek versenyének és csábításának. Nem szabad megijedni, egymást kell segíteni, bizalmat építeni, összefogni. Ezután információt kell követelni, terveket kidolgozni, tárgyalni és minél jobb, de mindenképp elfogadható megoldást találni minden munkavállaló részére – azoknak is, akik maradnának, de azoknak is, akik a távozást választják, vagy erre kényszerülnek”

– mondta el a Mércének.