„A film fordulópontot jelentett számomra: azt hiszem, hogy ezen a nyomon indultam el a rendszerkritikusi pályán.” Barátunk és szövetségesünk, Szalai Erzsébet egy olyan filmről mesél, amely megkérdőjelezte számos egykori meggyőződését.
Egy olasz iparvárosban vagyunk. Hajnal van és sötét, csörög a vekker. Lulu lassan kászálódik, párja még lassabban, fuldokolva ébredezik. Lulu vasesztergályos a Gyárban, mely minden reggel beszívja őt. „Olyanok vagyunk mint a gép – monologizál Lulu – felül beadják az anyagot, alul kijön a termék. Sz*rgyárak vagyunk. Annyi is az értelme.”
A Gyárba sűrű, tömött sorokban érkeznek a munkások, főleg csak hátukat látjuk. Még mindig sötét van. „Sötétben jöttök, sötétben távoztok, mi értelme így az életeteknek?” – harsogja hangosbeszélőn egy csoport egyetemista, néhány radikális baloldali fiatal – bár már nem is olyan fiatal. „Kizsákmányolnak benneteket, a szakszervezetek és a gyárosok egy brancs. Elég volt a kompromisszumokból, magát a rendszert kell most azonnal megdönteni!” Közvetlenül mellettük szakszervezeti aktivisták szónokolnak: „Ne hallgassatok rájuk, provokátorok! Egységben az erő, kövessétek az egyesült szakszervezeteket! Magasabb bért, kevesebb munkát!”
Lulut és társait láthatjuk egy-egy esztergagép mellett gépiesen mozogni. Tulajdonosokat sehol nem látni, kisfőnökök egy csoportja settenkedik körülöttük, mindnek kezében füzet, abba jegyzetelik, amit mérnek. A munkások mozdulatait és annak időigényét mérik – nem termelődik elég profit, a gyárvezetés emelni akarja a normát. Lulu az élmunkás, ő állítja be az új mértékeket. Társai gyűlölik ezért. Lulu megmutatja nekik a trükkjeit, de nem tudják őt követni. Lulu azonban tesz rájuk. De mit is mond Lulu? Talán a leghatékonyabb trükkje az, hogy amikor ütemesen tolja a gép karját, kolléganője fenekére gondol. Mert élettársán már minden mű, nem működik vele a szex.
Aztán történik egy dolog megrázkódtató: egyik ujját levágja a gép. Ömlik a vér, körülsereglik az emberek…
Ezt követően, maga sem tudja miért, meglátogatja Militinát, aki a körzeti pszichiátria zárt osztályán tartózkodik. Militinát korábban egy látványos dühroham után vitték be. Nem bírta a monotóniát, az állandó ismétlődést, és hogy azt se tudta, hogy munkájának terméke micsoda, és mire való.
A látogatás után Lulu aktivizálja magát. Támadja a munkásnyúzó menedzsereket, élére áll a lázadozó munkások mozgolódásának, akiket Lulu balesete radikalizál. A gyári pszichológus Lulut is őrültnek akarja nyilvánítani. Ettől csak még szenvedélyesebbé válik. Annál is inkább, hogy mind a szakszervezeti vezetők, mind a baloldali egyetemisták innentől őt akarják zászlajukra tűzni. A legfontosabb és angyalarcú szakszervezeti főnökről annyit lehet tudni, hogy ő neveli Lulu megrekedt házasságából származó egyetlen fiát.
A szakszervezetisek részleges sztrájkra buzdítanak a magasabb bérekért és a munkakörülmények javításáért. Az egyetemisták viszont általános sztrájkot akarnak kikényszeríteni, és a kapitalista rendszer azonnali megdöntésére hívnak fel. Lulu egyre inkább utóbbiak követeléseivel azonosul – és hamarosan egyedül találja magát, sőt az állásából is kirúgják.
Lulu ekkor felkeresi a baloldali egyetemistákat, akik éppen egy iskolában lázítják a diákokat. Segítséget, útmutatást kér, vezetőjük reakciója azonban sommás: Lulu problémája az ő egyéni gondja, ezzel szervezetük nem tud foglalkozni, mert nekik a nagy ügyekre kell koncentrálniuk. Ki kell robbantaniuk a forradalmat. És nagyon kevesen vannak.
Lulu meglátogatja még Militinát is, akit rosszabb állapotban talál, mint előző látogatásakor. Kezével egy nagy falat üt, mert azon túl van a Paradicsom, oda akar menni. Ez már tényleg őrület – konstatálják mindketten.
Az utolsó szalmaszál is oda, ezért Lulu arra az elhatározásra jut, hogy emigrál Svájcba. Lakásában egy kupacba hordja a hosszú évek alatt felhalmozott, főként dísztárgyait, azokat a luxustermékeket – pl. műanyag kacsa – melyeket megtakarított pénzéből vásárolt a maga és családja örömére. Beárazza őket, hogy értékesítésükből pénzhez jusson az utazáshoz. Ekkor azonban a korábban őt elhagyó élettársa és annak fia bőröndökkel jelennek meg – csendben visszaköltöznek hozzá. Lulu innentől otthon vegetál.
Aztán egyszer csak csöngetnek, a Gyár szakszervezetisei érkeznek hozzájuk. „Győztünk, Lulu”- kiáltja fiának nevelőapja. „Visszavesznek a Gyárba és eltörlik a normát!”
Lulu rezignált.
Látjuk aztán őket megint a Gyárban, az egyszemélyes gépeket felváltotta a futószalag. A norma helyett most az fegyelmez. Egymás mellett állva, kézről kézre vándorol a munkadarab, nem lehet, nem szabad kiesni a ritmusból. Szavaik élőláncukon jutnak el egymáshoz. Lulunak továbbra is tekintélye van. Egy nap elmeséli egy álmát: egy hatalmas falat ütött öklével, mert tudta, hogy azon túl a Paradicsom várja. A fal leomlott. Először nagy ködben találta magát, de lassan kirajzolódott munkatársainak sziluettje. „Mind ott voltunk, engem is láttál? – kérdezik tőle a többiek. „Mind” – válaszolja diadalmasan Lulu. „Ezt megtesszük lottószámnak” – fűzi tovább a szót egyikük.
Aztán snitt, és egy targoncát látunk, rajta a kész munkadarabok. Valaki kitolja egy ajtón és végleg eltűnik a szemünk elől.
Elio Petri A munkásosztály a paradicsomba megy című filmje az 1970-es évek elején készült, a magyar mozikba is hamar megérkezett, magam friss közgazdász diplomával a zsebemben találkoztam vele először. Az alkotás több addigi hitemben is megingatott. A Marx Károlyról elnevezett egyetemen azt tanultam, hogy a tőkés társadalmakban nemcsak a nemzetközi helyzet, de az osztályharc is egyre fokozódik, a munkásosztály pedig vasba öltözik. A film mást mutatott: a munkásság beilleszkedik a jóléti kapitalizmus világába, mozgósítani csak ideiglenesen és különleges események, tragédiák alkalmával lehet. Célja pedig nem a kapitalizmus megdöntése, aspirációi kimerülnek a magasabb bérek és jobb munkakörülmények követelésében. Másfelől a film a létezett szocializmus munkásságához kapcsolódó hitemet is kikezdte: bár tudtunk az 1956-os munkástanácsokról, a munkások azt követő hallgatása azt az érzetet keltette bennünk, hogy helyzetükkel alapvetően elégedettek, az államot a maguk államának tekintik. Nos, a film arról gondolkodtatott el, hogy vajon tényleg így van-e ez? Hogy a hallgatás, vagy a harmatgyenge lázadozás vajon tényleg a rendszer legitimitásának a jele, nem inkább a helyzetbe való beletörődés, az apátia kifejeződése? Nem mellesleg hazánkban a korszak kiemelkedő irodalmi alkotásai is nagyon hasonló kérdéseket feszegettek – gondoljunk csak Kertész Ákos Makrajára vagy Fejes Endre Rozsdatemetőjére. A tudomány területéről pedig Gombár Csaba politológust idézhetjük, aki az 1980-as évek elején apatikus követni készségként jellemezte a magyar munkásság politikai beállítódását, magatartását.
A film tehát fordulópontot jelentett számomra: azt hiszem, hogy ezen a nyomon indultam el a rendszerkritikusi pályán. Mely a létezett szocializmus, majd annak elmúltával a magyarországi és globális újkapitalizmus viszonyainak feltárására és a nyilvános kritikájára irányult – és irányul.
E kritika egyik döntő eleme a rendszer marxi értelemben vett elidegenedett viszonyainak reflexiója. Erős sejtésem szerint a film alkotói tüzetesen tanulmányozhatták Marx elidegenedés-elméletét, melynek alapjait a szerző a Gazdasági-filozófiai kéziratok című fiatalkori művében fektette le. Erre utal, hogy a Marx által leírt mind a négy elidegenedés-elem szinte tételesen megjelenik a film történéseiben, szereplőinek sorsában, képeiben és zenéjében is. Először is, a munkás elidegenedik munkájának termékétől. Másodszor magától a munkafolyamattól. Harmadszor elidegenedik önmagától, saját nembeli lényegétől (emberi lényegétől). Negyedszer idegenné válik számára a többi ember is. Ez a szinkronicitás azt is jelenti és eredményezi, hogy Elio Petri alkotása alapvetően tézis-film. És nem kétséges, hogy ez levon művészi értékéből. Mindazonáltal a Lulut alakító Gian Maria Volonté művészi teljesítménye tompíthatja eme kritika élét.
Volonté valójában nem is művész – akkor és ott ő maga Lulu. Popper Péter Színes pokol című könyve jut erről eszembe. Ebben a szerző kétfajta színészt különböztet meg. Az elsőt komédiásnak nevezi: az ő teljesítménye utánzás, mimikri. A rendező segítségével kitalálja és megalkotja karakterének tulajdonságait és viselkedési mintázatait. De a felszín alatt mindig önmagát adja, nem változik át, szerepeit csak eljátssza. A közönség imádja, méltatja őt és teljesítményét.
A varázsló játéka ezzel szemben nem teljesítmény a szó valódi értelmében. Ő nem játssza a szerepet – képében/alakításában maga Otelló, Hamlet lép elénk. Ez azt jelenti, hogy minden karakter megalkotásakor lebontja személyiségét, pontosabban újrastrukturálja azt. A művészi élményre vágyó közönség nem igazán szereti – fél tőle, mint ahogy bár vágyunk rá, félünk is a mély katarzistól, az azonosságérzéstől. Nos, számomra a film nagy erőssége, hogy Volonté álruhájában valójában Lulu lép elénk.
Már az 1980-as évek második felében, majd a rendszerváltás időszakában voltunk, amikor aktív ellenzéki tevékenységet folytatván egészen különböző politikai szerepekkel, szereplőkkel hozott össze a sors. Ez felszínre hozta bennem a film eddig csak érintőlegesen említett vonulatát, a mozgalom radikális – forradalmi – és mérsékelt – reformer vezetőinek egészen eltérő magatartásmintáiból és társadalmi viszonyrendszereiből adódó konfliktusos viszonyát és ennek hatását a mozgalomra. Nagyjából ekkor olvastam először Heller Ágnes Az ösztönök. Az érzelmek elmélete című könyvét, melyben a szerző két közéleti magatartásmintát, a mozgalmak vezetőinek két, egymással szemben álló habituális típusát különbözteti meg. Heller szerint a társadalomjobbító szándékkal fellépő emberek, vezetők egyik típusa az absztrakt enthuziaszta (elvont, lelkesedő ember). Ő az eszme és az Ügy megszállottja. Magasan, a felhők fölött repül, de/mert a földön csak bicegni képes. A konkrét emberek konkrét problémái hidegen hagyják, nem jutnak el horizontjáig, az embereket az Ügy felől nézett hasznosságuk alapján különbözteti meg egymástól. Ha a valóság és a szent célok között szakadék tátong, az a valóság baja – ezt az attitűdöt sugározza egész magatartása.
Vele szemben a konkrét enthuziaszta szintén involvált eszmékben, eszményekben, de erős járású a földön is. Ez azért lehetséges, mert eszméi mindenkor a konkrét emberek konkrét szükségleteinek talajából sarjadnak és érzelmi életében is beágyazottak. Mivel azonban a konkrét eszme és a konkrét élet között is szakadék tátong, az absztrakt enthuziasztához hasonlóan ő is arisztokrata – mindazonáltal mindenkori magatartása során az elvégezhető, az emberi léptékű feladatok felé fordul.
Úgy vélem immár mai szemmel nézve, hogy ez a kettősség végigkíséri a nemzetközi és hazai baloldal egész történetét, de a kétfajta szerep viszonya időbeni dinamikát mutat. Filmünk abban a történelmi pillanatban született, amikor az 1968-as nagy nekibuzdulás után és a kapitalizmus neoliberális fordulatának előszeleként a küldetéses értelmiségi szerep, úgy ahogy van hanyatlásnak indult: az eszmék és ügyek megszállottjai légüres térbe kerültek, a helyüket elfoglaló konkrét enthuziaszták azonban csak látszatengedményeket voltak képesek a burzsoáziától kicsikarni – a munkásmozgalom lejtmenetbe került. Ami megmaradt, az egy igazságosabb és emberibb társadalom utáni elvont, steril vágy – a film címében is jelölt Paradicsom.
De miért foglalkoztat ez engem ennyire, miért volt aha-élményem, amikor visszagondoltam a filmre, és nemrég újra megtekintettem azt? És miért szükséges ma ezt a gondolatmenetet továbbfűzni? Nos, két okból. Egyrészt a munkásság elidegenedése a világtól mára már olyan méreteket ölt, mely visszafordíthatatlan mentális betegségek forrásává vált. Olyannyira, hogy az már veszélyezteti a kapitalista újratermelés hatékonyságát, tönkreteszi a dolgozók tömegeinek munkára való képességét. Így ismét felerősödik a burzsoázia területekért és erőforrásokért folytatott konkurenciaharca – növekszik egy harmadik világháború veszélye. (Egyesek szerint már benne is vagyunk).
Kollektor sorozatunkban olyan filmeket ajánlunk, amelyek sorsdöntőek voltak abban, ahogy látjuk a világot. Olyan filmeket, melyeknek hála feladatunknak tartjuk az igazságtalanság, a kizsákmányolás leleplezését, megmutatását, a családtól a munkahelyen át a geopolitikáig. Hogy azt gondoljuk, az életünket és az emberiség sorsát nem a profit maximalizálásának és a tőke logikájának kellene meghatározni, és ez ellen minden lehetséges eszközzel lázadni kell. Hogy a történelmet hajlamosak vagyunk az ilyen lázadások történeteként látni, és bízunk abban, hogy az elnyomás – legyen szó a nagyképről vagy a magánéletünkről – nem törvényszerű, és közös erőfeszítéssel felszámolható.
A filmválasztásaink, ahogy életútjaink is egyéniek, alapvetően személyesek, de azt reméljük, hogy ezeket megosztva közös élménnyé és tapasztalattá válhatnak.
Másrészt az is nyilvánvalóbbá vált mostanra, hogy az eszmék és ügyek megszállottjainak hanyatlása nem hozta el a konkrét emberekért és konkrét ügyekért harcolók erősödését – mindkét világjobbító, ezen belül mindkét értelmiségi szerep elérkezett válságának mélypontjára. A korábbi képletet újragondolva új konstelláció állt elő: a megszállottak motivációiban a korábban elvont eszmények és Ügyek helyét az egészen konkrét és szinte aprópénzre váltható politikai célok vették át. Ezzel együtt az emberek iránt elkötelezettek vagy kívül rekednek a politikai arénán (fontos ügyekért küzdenek ugyan, de ezeknek a harcoknak a rendszeralakító hatása igen csekély), vagy integrálják őket a a konkrét politikai célok által motivált megszállottak mozgalmai – de csak abból a célból, hogy beleérző képességüket a vezérek a „tömegek” mozgósításakor kamatoztathassák.
Mindezek közben a munkásság egyre magányosabbá, egyre elidegenedettebbé válik.
A centrumországokban az uralkodó osztály a munkásságot most is a fogyasztói vágyainak felturbózásán keresztül tartja pórázon, de mára eszközei a korábbiaknál jóval rafináltabbakká, reflektálhatatlanabbá válnak. A perifériákon, félperifériákon pedig a munkára kényszerítésnek a szabadversenyes kapitalizmus időszakából ismert módja a domináns: az alapvető kényszerítő erő a nyomor, a tét a puszta fennmaradás. Ahogy Marx korábban idézett művében írja: a bérmunkás saját nembeli lényegét (emberi lényegét) puszta létfenntartásának eszközévé kénytelen tenni.
Sok mindent felszínre hoz bennünk Petri filmje, és talán közelebb visz a vázolt helyzet – a rendszer – meghaladásának lépéseihez is. Ez azonban már egy másik történet, egy másik film.
