„Nem hiszem el, hogy nem volt az Orbán verd ki a Ferinek, pedig azt vártam.”
magyar fiatalok Bécs belvárosában, Stephansplatz, U3 metrómegálló, 2025. 03. 08. – „Gyenge a forint, kéne rendes pénz” turné ausztriai állomása
Körülbelül egy éve vetettem fel azt a kérdést, hogy az ellenzéki világból érkező (legalábbis a Fidesz-kormány működésével nyíltan kritikus, kapcsolatrendszerében a NER-elittől, a fideszes celebritásoktól és platformjaiktól független) közéleti-kulturális tartalomgyártók piaci stratégiáira, arculat- és termékfejlesztésére, márkaépítésére mennyiben gyakorol hatást az a politikai kontextus, amely tavaly februárig az évtizede becsontosodott magyar valóság volt: nincs az ellenzéknek természetes vezetője, ezért a választók azokat a vágyaikat, amelyeket alapesetben a politikusokra vetítenek ki, áthelyezik az ellenzéki véleményvezérekre. Egy jellemző stratégia alakult ki erre reagálva: az összekacsintás, a (nézőkkel) közös értékrendszer felmutatásán túl (vagy bizonyos esetekben ahelyett) a beletörődés hangulata vált a termékek megkerülhetetlen „hozzávalójává”. Függetlenül a termékek többi faktorától, ez a „hozzávaló” összekötötte a szereplőket, és szervező mechanizmusává vált az iparágnak.
A figyelemért való versenyben egyrészt a korszellem ismerete alapvető követelmény, de azt is érteni kell, hogy a befagyott rendszerben nemcsak a politikai, hanem a kulturális piacon is (sőt ott bizonyos szempontból még inkább) sokkal nehezebb, kockázatosabb és jóval nagyobb előállítási költségű a reményt árulni a beletörődés helyett. A másik ok pedig, amiért a beletörődés lett a szervezőelv, hogy muszáj minden egyes értékesített termékben egyúttal magyarázatot adni egy feszítő ellentmondásra. Arra, hogy „ha ennyien vagyunk mögöttetek, ennyien nézünk, hallgatunk benneteket, ha ennyi embert képesek vagytok megmozgatni, utcára vinni, ha ti is ekkora meggyőződéssel gondoljátok azt, hogy Orbán Viktor kormányának a következő választáson érdemes volna ajtót mutatni, akkor miért nem csináljátok ti”? Ahhoz, hogy a szereplők megőrizzék hitelességüket és saját piaci pozíciójukat, egyszerűen elemi érdekük valami másnak keretezhető felelősséghárítást beépíteniük a termékbe. Ugyanis ők valójában üzletemberek, üzletasszonyok és munkájuk elsődleges lényege, hogy vállalkozásaik jól és jövedelmezően működjenek, és ebből ők, alkalmazottaik és munkatársaik megéljenek és kedvező esetben növekedni is tudjanak.
Fontos: a jelenség, amit vizsgálok, a kulturális és politikai figyelempiacok összefonódásairól szól, nem pedig arról, hogy egy-egy szereplő mennyire gondolja komolyan az általa közvetített üzeneteket. Nyilván ezen aktorok többsége személyesen jobban örülne, ha leváltaná egy kihívó a jelenlegi rendszert, egy olyan alternatíva, ami nagyobb figyelmet fordít a jogállamisági normáknak való megfelelésre, a korrupció mérséklésére, a közszolgáltatások színvonalasabbá tételére (tartalmi értelemben talán ez a közös nevező azok körében, akik ilyen-olyan oldalról és megközelítésből az Orbán-rendszer bírálói a nyilvánosságban), de a nap végén akárki is a miniszterelnök, vállalkozásaiknak működnie kell.
Ha a termék beépített eleme a beletörődés, vagyis annak az érzete, hogy a rendszer megváltozhatatlan, erre pedig rezonál a közönség, akkor a vállalkozó számára ez kettős győzelem. Választ ad arra, hogy a tartalomkészítő miért nem vállalja fel a politikai képviseletet, miközben magához láncolja az Orbán-rendszerrel elégedetlen fogyasztókat:
ha senki nem tudja az országot megváltoztatni, ha nincs remény, akkor csatlakozz a „szabadság kis rezervátumaihoz”, a tartalomgyártók köré épülő közösségekhez, képezze ez az identitásodat, ezáltal pedig a fogyasztási szokásaid alapját.
Fontos, de önmagában nem elégséges a Hofihoz kötődő szelep-párhuzam. Hofinak a politika szánt funkciót, a lényege az volt, hogy a kritika, ha belülről érkezik, akkor kontrollálható, a rendszer leglényegét pedig nem kezdi ki. A beletörődésipari vállalkozók kormánykritikája nem a politikán belülről szervezett, a kormányzat részéről érdemben nem, vagy egyáltalán nem kontrollálható, és olykor képes valódi károkat okozni a Fidesz-rendszer megítélésében. Hogy a beletörődésipariaknak nem magától értetődő érdeke a kormányváltás, elsősorban üzleti okokkal magyarázható. Ezek a produkciók és vállalkozások részben vagy egészben azért váltak nagyon sikeressé, mert van Magyarországon (Budapestre koncentrálódva) egy jelentős és fizetőképes tömeg, akiknek az Orbán-rendszerrel kapcsolatos kritikája elsősorban, vagy lényegileg annak kulturális karakterével szemben fogalmazódik meg. Ízlésével, oktatás-, emlékezet- és kultúrpolitikájával, beszédmódjával, nyelvezetével, kommunikációjával, sajtójával, művészetével, az értelmiségiek kezelésével, a régi kulturális elitek ellen folytatott hadjáratával, életmódkérdésekben megfogalmazott álláspontjával.
(Persze az is egy lehetséges teória, hogy politikai változás esetén újbóli elitcsere következne, és a jelenlegi beletörődésipari szereplőkből töltenék fel az állami kultúra funkcióit. Ilyen értelemben lenne közvetlen üzleti érdekük ezeknek a szereplőknek a kormányváltásban, de ezt elvetendő hivatkoznék a „Heti Hetes-hatásra”: kultúrát könnyebb ellenzékből csinálni (ehhez kapcsolódnak Kristóf Luca gondolatai a február 20-i Vétó adásból), a beletörődésipari szereplők, ha élnek az endorsement lehetőségével, akkor is fontos számukra saját integritásuk megőrzése, amit a vállalkozói, self-made (wo)man forma is biztosít).
A fogyasztók tehát az állam által nem biztosított kulturális igényeiket ki tudják elégíteni a piacon, ezzel egyidőben pedig ezeknek a vállalkozásoknak a támogatásával politikai önkifejezést is végrehajthatnak, ami kifejezetten fontos ennek a rétegnek. Lenne-e szükség ezekre a szereplőkre, képesek lennének-e talpon maradni, ha az állami televízió nem propagandaként funkcionálna, ha nem akarná a jobboldal kisöpörni a liberális értelmiséget minden állami intézményből, elvenni tőlük minden forrást, letiltani a zenészeket az állami rádióban? Az én hipotézisem az volt, hogy nem, vagy jóval kevésbé.
Úgy gondoltam, hogy Magyar Péter megjelenése, a remény kézzelfoghatóvá válása kettős kihívást állít ezen szereplők elé: az első, hogy úgy tűnhet, több értelme van rendszerváltó kártyát vásárolni, mint politikai képviseletet nem vállaló tartalomelőállítókat támogatni. A második egy tartalmi kihívás: mit reagálj a reményre?
Hogyan programozd át az eddigi alapműködést, anélkül, hogy nyílt támogató lennél, miközben a saját szuverenitásodat olyan keretek közé akarja a fogyasztó szorítani, amiben bünteti, ha kritikával illeted azt, aki a reményt felmutatja? Hová lépsz, hová hátrálsz, ha a hangulat, a korszellem egy pillanat alatt változik meg, fordul 180 fokot, amihez neked is alkalmazkodnod kell?
Többféle megoldás született erre – vagyis arra, hogy a beletörődés-piac leértékelődött. Nem mindenki kalibrálta át működését reményipari vállalkozóvá: a remény nem vált annyira integráns részévé a termékeiknek, mint a beletörődés volt, ugyanis a remény termékét most árulja valaki a politikai piacon, olyan erővel és mennyiségben, ami ki tudja szolgálni az erre irányuló keresletet. A reményt most adottságként tekintik ezek a vállalkozók, nem gerjesztik aktívan, vagy nem mind és azonos intenzitással. Inkább azt keresik, hogyan tudnák magukat elhelyezni az új kontextusban, a megváltozott körülményeket figyelembe véve. Hont András és köre, az ÖT égisze alatt például intézményesítette és nagyságrendileg növelte meg, tette még sikeresebbé saját beletörődésipari vállalkozását, ezzel talán ők az egyetlenek, akik maradtak a klasszikus beletörődésipar folytatói. Fókuszcsoporték is folyamatosan bővülnek, a reményt adottságként kezelve. A Szélsőközép és a Puzsér Róberthez tartozó tartalomkészítői kollektíva talán még erőteljesebben volt képes növekedésre (Inga), magukra vállalva a reményipar piaci képviseletét. Létrejött a Kontroll nevű csatorna, ami szintén a reményipar részének tekintendő. Volt már olyan korábban is, hogy Majka a beletörődéstrendet időszakosan meglovagolva új terméket dobott a piacra, most ugyanez történt, csak éppen a reménytrendet lovagolta meg, nagy valószínűséggel ezáltal teljesen új hallgatói rétegekhez elérve. Sőt „Bindzsisztán” az O1G-hez hasonló szimbóluma lett a Fidesz-rendszerrel szemben helyezkedő, világnézetileg maradéktalanul nem körülhatárolható sokaság elégedetlenségének.
Ebben a mezőben nyilvánvalóan domináns szereplő Gulyás Márton és a Partizán, de az általa/uk/unk játszott szerepet – az intézmény ismerhető szereplőjeként – nem áll módomban nekem megítélni, ennek a szükségszerű elemzésnek az elfogulatlan lefolytatására érthető okokból nem én vagyok a legalkalmasabb. (A szerző a Partizán munkatársa, a Vétó Ruff Bálinttal műsorvezetője – a szerk.)
A beletörődésipari vállalkozók csillaga tehát nem áldozott le, sőt. Új szereplők, médiafelületek, intézmények jelentek meg a piacon. Rég nem látott figurák tértek vissza, nagy sztárok erősödtek meg még jobban, a közéleti műsorok a bulvár jellegűtől a szakpolitikai elemzésig sosem látott nézettségeket produkálnak, a podcastkonjunktúrához továbbra sem fér semmi kétség. Persze vannak olyanok is, akik időt kérnek, kértek / adnak, adtak maguknak. Krúbi és Azahriah elvonulása, Pottyondy Edina videókészítési szünete persze egyáltalán nem biztos, hogy Magyar Péter megjelenésének az iparra vonatkozó kihívásaira való reakció és csendes válaszkeresés (volt/lesz), de az biztos, hogy az eredménye az, hogy ezekkel a dilemákkal nem, vagy kevésbé kell/kellett/fog kelleni a nyilvánosság előtt (egyelőre / a későbbiekben / a korábbiakban) számot vetniük.
Az írásom mottójául választott idézet is erre reflektál. Krúbi a tervezett szünetelése előtt intenzív időszakot tervez, jelenleg európai turnéját járja. A bécsi Flex lelkes közönsége „mocskos Fidesz” skandálással várta az előadót, akinek szokásos dramaturgiai tudatossága még így, viszonylag puritán klubkörülmények között is abszolút tudott érvényesülni. Finom reflexiók a jelen politikai helyzetre kiérezhetőek voltak a produkcióban. Azonban a Krúbi-repertoár egy kiemelt darabja, az Orbán verd ki a Ferinek (aminek versszakai régebben a politikai helyzettel párhuzamosan és a korábbi kihívó érkezésével folyamatosan változtak) nem hangzott fel. A közönség ezzel kapcsolatos kielégítetlenségének hangot adott, s persze lehet ezt rengeteg megközelítésből vizsgálni, akár az alkotói szuverenitás megőrzésének kísérlete felől, vagyis, hogy az előadó nem akar engedni a közönség nyomásának, akár az Interjú című szám záró soraira gondolva:
„Senkinek se tartozom semmivel
Tele a kassza, tolok egy bulit azt megyek a faszba, eyy
Senkinek se tartozom semmivel
Mindenki basztat, hiába pofázok nincs semmi haszna, eyy
Senkinek se tartozom semmivel
A keresztpasszra hiába vársz, mert te nem kapsz ma, eyy
Senkinek se tartozom semmivel, nem
Neked meg sajnos menni kell”
De nehéz lenne nem számításba venni annak a lehetőségét, hogy az Orbán-Gyurcsány korszak lezárultával az Orbán verd ki a Ferinek alapvető értelmezési kerete ki lett kezdve, arra pedig nincs (egyelőre) kiérlelt válasz, hogy hogyan tovább, mi a viszonya a dalnak Magyar Péterhez, vagyis a jelenhez. A dal nem eljátszása, főleg egy olyan közönség esetében, akik valószínűleg kevesebbszer jutnak el Krúbi koncertjeire, mint azok a rajongók, akik az országhatáron belül élnek, egészen biztosan tudatos döntés, és logikusan merül fel, hogy a beletörődés-/reménypiacon Krúbi pozíciójának megtartása szempontjából politikailag rizikós a dalon keresztül világos viszonyulást kifejezni a Tisza áradásával kapcsolatosan.
De térjünk vissza a beletörődés/remény piac többi szereplőjére. Néhány kivételtől eltekintve virágzás van. Több irányból lehet érvelni, hogy ez miért történt így.
Az egyik magától értetődő ok, hogy Magyar Péter közéletbe való megérkezése tétet adott egy régóta tétnélküli kérdésnek: a politikai közbeszédnek. A politikai folyamatok megértése, az ezzel kapcsolatos művészeti, vagy bármilyen kreatív reflexióra megnőtt az igény. A szereplők nem l’art pour l’art kívánják megérteni az Orbán-rendszer sokadik unalmas évében, annak ereje teljében, hogy milyen logika mentén, milyen belső misszióval, milyen nemzetközi előképeket használva, a taktikát milyen stratégiába ágyazva kívánják minden ellenállás nélkül kifosztani az országot, hanem súlya van a politikai aktorok cselekedeteinek, mondatainak, egymásra való reakcióinak.
Magyar Péterrel egy fontos dolog jelent meg a politikában: a konfliktus.
Magyar Péter előtt azért nem voltak konfliktusok, mert gyenge szereplők próbálták (vagy tettek úgy, mintha próbálnák) a kormányzatéval ellentétes társadalmi érdekeket képviselni.
Ha konfliktus van, felértékelődik az információ, az információ arról, hogy ki mit gondol, mit gondolnak a hozzánk hasonlóak (lásd még Csigó Péter elméletét), és azok mit gondolnak, akikre nem akarunk hasonlítani, ki hogyan narrálja a konfliktust: az értelmezések széles kínálatában meg lehet találni a nekünk tetszőt.
A tartalomgyártók ma már nem a magyar politika főszereplői, a társadalom nem tőlük várja a képviseletet, mellékszereplők lettek, de fontos mellékszereplők. Stabilizálódott a helyzetük és növekedni is tudtak – és ebből a szempontból nincs kedvezőtlen forgatókönyv a számukra. Egy évig mindennapos lesz a politikai konfliktus, és nem biztos, hogy a választás után bárkinek visszaáll a pulzusa a normál tartományba.
A következő szempont Magyar Péter személyében keresendő. Ahogy korábban utaltam rá, van egy réteg, akiknek az egyik legfontosabb problémája Orbán rendszerével annak kulturális karaktere. Bár Magyar Péter Orbánéktól eltérő kulturális karakterű pártot épít, de minden, amit ebből ki lehet olvasni (leginkább a beszédeiben használt referenciák, rendezvényeinek stílusa, megjelenése, közösségi médiás kommunikációja, a baloldali-liberális értelmiséggel és a sajtóval való viszonya alapján), az nem kielégítő ezen állampolgárok számára. Nem önti el őket nosztalgia a ‘98-’02-es kormányzástól, nem szívesen söröznének Magyar Péterrel, vélhetően rossz ízlésűnek tartják, nem biztosak benne, hogy hatalomgyakorlásában ne válhatna olyanná, mint Orbán Viktor, nem bíznak abban különösebben, hogy ne lopna, vagy ne hazudna, ha lehetőségében áll, és biztosak benne, hogy kormányzásának első napjától kritikával fogják illetni őt, legjobb esetben is a szájukat fogják húzni.
De rá fognak szavazni, mert úgy érzik, hogy nem elviselhető számukra Orbán rendszere, és látni akarják a pillanatot, amikor ez véget ér.
Magyar Péter tehát politikai eszköz a kezükben erre, de szükségük van a beletörődésipar vállalkozóira is, mert tőlük kapják meg a „hasonló szemüveg” érzését, azt az értelmezést a valóságról, amely saját komfortzónájukon belül van. Leegyszerűsítve: politikai értelemben nincs baloldal, baloldali / liberális emberek viszont vannak, akik arra kényszerülnek, hogy a politikai jobboldalt válasszák a szavazólapon, minden másért pedig a kulturális baloldalhoz és liberális tartalomkészítőkhöz fordulnak.
S bár írásaim nyelvezetében következetesen piaci szereplőkként, egy ipar részeiként hivatkozom erre a tartalomkészítői rétegre, munkájuk jellegéből fakadóan azt is fontos tudni, hogy alkotó emberekről van szó, akik inspirálttá váltak a dinamikus helyzettől, témát kaptak, új nézőpontokat, felfrissülést. A veszély tehát lehetőséggé változott, amivel éltek, ügyesen éltek, jó tempóval reagálva az eseményekre. Egyfelől a befolyásuk csökkent, de megsokasodtak és üzleti értelemben megerősödtek, több és jobb minőségű tartalmat képesek előállítani. Továbbá úgy érezhetik, az ő szempontjukból helyre került a világ, és nem kell foglalkozniuk olyan fogyasztói elvárásokkal, amiket nem tudnak és nem is akarnak teljesíteni. Azok lettek végül, akik lenni akartak (ha ebben őszinték voltak), nem Messiások, hanem iparosok. Megbecsült és fontos iparosok, akik hozzátesznek az ország kultúrájához, médiájához. De ahhoz és csak ahhoz. A politikai versenyhez nem.
Ebben a kérdésben fordulópont akkor várható, ha a Tisza kormányra kerül. Nem biztos, hogy ekkor nem fordulna nyíltan Magyar Péter ellen ez a közeg, vagy Magyar Péter ez ellen a közeg ellen egészen hamar. Ahogyan az sem látszik, hogyan fog átalakulni Magyar Péter megítélése, ha hatalomra kerül, kinek éri meg a háború és kinek a kiegyezés.
Írásomban viszont mindössze piaci és politikai mechanizmusokat elemeztem, nem pedig személyes missziókat. Nem kérdőjelezem meg senki ellenzéki meggyőződését, művészeti vagy médiaprojektjének mély elvi elköteleződését, személyes hitét. A politika ellentmondásos – Magyarország baloldali állampolgárai évtizedek óta most szembesülnek talán először ilyen élesen ezzel. Kicsit több mint egy év múlva meglátjuk, hogy mit kezdtek vele.
