Ahogyan arra a novemberben megválasztott Donald Trump előre is utalt a kampányban, elnöksége első heteiben fenekestül felforgatja a fennálló viszonyokat Washingtonban. Elon Musk és új „bürokráciacsökkentő” műintézménye, a mémek és egy Musk nevéhez kötődő mém-kriptovaluta után elnevezett Department of Government Efficiency (DOGE), először az 1961 óta működő US International Agency of Development (Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség) munkatársait küldte fizetetlen szabadságra, majd egy nap alatt szétverte az egész intézményt. 

Egyúttal a világ leggazdagabb emberének új hivatala már az USA Pénzügyminisztériumának utalási rendszerét is ellenőrzi, beletekinthet az USA társadalombiztosításának összes adatába, bejutott az FBI épületébe és ott „felülvizsgálja” a munkatársak állását.

Továbbá az is kiderült, az amerikai külföldi hírszerzés, a CIA összes munkatársának is felajánlották, jutányos végkielégítést kapnak, ha önként távoznak az ügynökség kötelékéből.

Radikális antiimperialista körökben a USAID ilyen mértékű szétverését némi jogos káröröm és ujjongás követte. Az ügynökség az amerikai politikai beavatkozás egyik leggyakrabban használt eszköze volt: rezsimet akart buktatni Kubában „AIDS-megelőzés” és „hiphop-táncórák” segítségével, megpróbálta átvenni több venezuelai, a bolivári rezsim elleni szabadságmozgalom irányítását (amik ezt követően elbuktak) – de még a hetvenes években kemény elnyomásban is része volt, amikor a reakciós uruguayi rezsim rendőreit kommunistákat kínozni képezték ki. Musk az USAID leépítéséről úgy írt, hogy az Ügynökség „a radikális marxisták viperafészke”, amit fel kell számolni. Nyilvánvalóan fogalma sincsen róla, hogy Dél-Amerika és Ázsia baloldali mozgalmai eközben éppen ünnepelték az amerikai befolyás USAID-del történt eltűnését. Szándéka éppen a „marxisták, a szélsőbal” – tehát a liberalizmus maradék híveinek megalázása volt, az „új rendet” képviselve.

Az új hatalom szemében a liberális globális ambíciók és a „szélsőbal” között nincs is különbség,

hiszen külön intézményként a 19-20. századi kommunisták vagy szocialisták már nem léteznek, létezik viszont a Demokrata Párt baloldali-progresszív politikát hirdető szárnya: Bernie Sanders, vagy a Kongresszusban ülő hívei – mint egyetlen értelmezhető támogatottsággal bíró, baloldali politikai csoport. Így van ez a vén kontinensen is, itt a régi kommunista pártok felszámolták saját magukat a Szovjetunió összeomlása után, de itt sem vált le még sehol az új baloldali intézményrendszer (és eszme) a liberalizmusról. Tehát ha akarják ezt a USAID romlásának örülő nyugati balos újságírók és véleményvezérek, ha nem, a céltáblára ők is felkerültek.  (Mi is: elég csak meghallgatni, mit mondott az ügyről pénteken reggel Orbán Viktor a saját rádiójában).

A káröröm viszont álságos, és felületes megítélésből fakad. A USAID – minden politikai befolyása mellett is – többségében egyszerűen a segélyszervezet embereiből állt, akik valóban nélkülözhetetlen élelmezési, oktatási funkciókat próbáltak kiépíteni a világ legreménytelenebb helyein. Amikor Trump és Elon Musk úgy döntöttek, hogy erre az intézményre csapnak le először, az lehet ugyan egy amerikai-birodalmi korszak vége, de ezen kommunistának, baloldalinak vajmi kevés ünnepelnivalója akad.

Ráadásul a birodalmi terjeszkedés nem vész el, csak átalakul. Trump csupán egy nappal a nagy szövetségi felszámolási fesztivál után a gúnyos mosolyt sokak arcára fagyasztotta. Szerdán Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnököt fogadta. Az elnök pedig sajátos, rémisztő tervet adott elő a gázai tűzszünetet elérése követően. Elmondta, véleménye szerint „Amerikának át kell vennie Gázát”, abból egy „közel-keleti Riviérát” kell csinálni nagy kaszinó- és hotel-beruházásokkal, és lakói „nem térhetnek oda vissza”. Annak ellenére, hogy mindezt már 1,5 millió gázai megtette, miután az övezet északi részére is visszaindultak egy hete. Ettől függetlenül Trump elnök üzenete egyértelmű és rémisztő: az etnikai tisztogatás mostantól hivatalosan is elfogadott „diplomáciai” eszköz.

Sokan előzetesen kételkedtek abban, hogy a 2024. november 5-i választás után bármi komolyan megváltozna az Egyesült Államokban. Az elit nagyobb része arra számított, hogy a 2017-2021 közötti időszakhoz hasonlóan az elnök és végrehajtó hatalmi gárdája és a teljhatalom között ott áll majd az adminisztratív állam, több száz ügynökségével és bürokratikus irodájával, ott lesznek a bíróságok, ezek pedig majd a Kongresszussal együtt ellenállnak a szándékolt önkénynek.

Úgy tűnik, tévednek. Seymour Hersh újságíró tud erről egy-pár dolgot. 1975-ben az Egyesült Államok Szenátusa az ő, Mỹ Lai-i, vietnámi, titkos amerikai mészárlásról írt cikksorozata hatására állította fel az úgynevezett Church-bizottságot, amely a jogállam eszközeivel tüzetesen átvizsgálta a CIA, a hadsereg és más szervezetek törvénytelen és emberi jogokba ütköző gyakorlatait. Hersh legújabb cikke viszont már épp azokról szól, akik a legutóbbi választást megnyerték és Trump köré gyülekezve pontosan azt ígérik, amit egykor Hersh és a Church-bizottság is akart.

Így érvelt Tulsi Gabbard, Trump nemzetbiztonságot felügyelő minisztere meghallgatásán azzal kapcsolatban is, miért kell az amerikaiak tömeges megfigyelését a 2010-es évek óta engedélyező, számos belpolitikai ügybe – így Trump elnökségébe – is beavatkozó titkosszolgálatokat végleg megfékezni.

Csak éppen Hersh cikkéből az derül ki, hogy Elon Musk, Donald Trump és embereik már megfeleltetik az adminisztratív államot a jogállammal, tágabban értelmezve tehát úgy látják, a megválasztás nélkül uralkodó bürokraták alkotta „mélyállam” és az „emberi jogi szemlélet” egy és ugyanaz. Donald Trump és emberei számára tehát az ami még a hetvenes években is a mélyállam ellen küzdők ellensége volt (az egyeduralom és az autoriter viselkedés), már a helyes viselkedés, de pont a szélsőbaloldali, jóemberkedő és internacionalista mélyállam ellenében!

Mindehhez, az eddig ismert szövetségi állam lebontásához pedig egyfajta általános veszélyhelyzetet használnának fel. Vallják ugyanis, az amerikai köztársaságot, mind időtlen jót, ki kell szabadítani az időtlen rossz, a birodalom halálos öleléséből. Nem véletlen, hogy Donald Trump a szavazatok egyszerű többségének felhatalmazását is megkapta erre: a legtöbb amerikai az elmúlt 4 évben már nyűgként kezelte tengerentúli elkötelezettségüket Ukrajnával vagy akár Izraellel szemben is. Elmondták nekik, mindez rossz, szűk kabát, amit le lehet vetni, ők pedig elhitték.

Üdvözlégy, Ceasar!

De a baj nagyobb, mint gondolnák.

Hersh két forrását a tudósításban két korábbi, demokrata nemzetbiztonsági bizottsági tag jelentette: Mark Medish és Joel McCleary (az egyikük Jimmy Carter, a másikuk Bill Clinton idején dolgozott a Fehér Házban). Még 2020-ban, Trump első terminusa és a koronavírus idején vizsgálták meg. A dolog ott kezdődik, hogy 1776, az amerikai forradalom és George Washington elnökké válása után 200 évig az elnök kvázi-uralkodói jogkörökkel rendelkezett, amelyből többet vagy kevesebbet, de mindig használt – ekörül szigorú szokásjog alakult ki az amerikai politikai rendszerben.

Mindezt hivatalosan a Kongresszus csak éppen Richard Nixon elnök botrányai után, 1976-ban vágta vissza. De maradt egy kiskapu. Ugyanis ha általános veszélyhelyzetet hirdet külső fenyegetés, vagy bármiféle ok miatt. A bizottság tagjai arra jutottak: nem tudja senki, hogy veszélyhelyzet alatt mire terjed ki az elnöki jogkör. A tény, hogy ezt nem tudják, eleve azt jelzi, a felhatalmazás ilyen esetben sokkal nagyobb lehet, mint azt általánosan elképzelik. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a különleges jogkörökből eredő, belső elnöki utasítások az USA történetében még sohasem szivárogtak ki a Fehér Házból sem.

Donald Trump mindenesetre már beiktatása után – több száz rendelete egyikében – „migrációs veszélyhelyzetet” hirdetett. A veszélyhelyzet úgy is értelmezhető, hogy külső fenyegetés érte az országot, így a végrehajtó hatalom és az állam feje, Donald J. Trump egyfajta uralkodóvá válik a jogrendben és valóban azt csinál, amit akar.

Különös ez, ha belegondolunk, hogy a Republikánus Párt többsége a Kongresszusban nem elsöprően nagy. Viszont jelentheti azt is, hogy amit eddig láttunk Trumptól és gárdájától, az csupán a szerény kezdet. Még az amerikai Legfelsőbb Bíróság sem elég hatalmas hozzá, hogy ezúttal mindezt korlátozza.

Ha így van, akkor ugyan a Köztársaság visszatért, de Trump és a republikánusok verziójában ez az amerikai demokrácia cézárizmus is egyben. Ami a külső szemlélő számára egy zavarodott elnök kapkodó őrültségének látszik, az egy nagyobb és megfontolt terv része, az amerikai modern cézárizmus maximumprogramja.

Jogosan merül fel a kérdés: fasizmus-e mindez?

Norman J. Finkelstein, a 2023-24-es gázai népirtásról sokat nyilatkozó politikatudós meggyőzően érvel a gondolat ellen. A fasizmushoz – mint egy műsorban elmondta – bizony a jelenlegi korunkból hiányzik a legfontosabb összetevő: az autonóm, népes és ütőképes nemzetközi munkásmozgalom. Az eredeti – olasz – fasizmus erre reagálva, ennek letörésére jött létre. Amerikára utalva viszont Finkelstein megjegyezte, éppen a gázai népirtás elleni tiltakozás és annak ignorálása a hivatalos politika legtöbb szereplője részéről, de maga Joe Biden elnökké válása is rámutatott: ott szó nincs arról, hogy lenne ilyen baloldal.

Ami – így Finkelstein – ahhoz vezetett el, hogy a fasizmus által eredetileg kitűzött célokat mára elérte. A munkásmozgalomtól és forradalmi fenyegetésektől tehát az igazi ellenfelüktőll már nem kell tartaniuk, mert a neoliberalizmus már végzett velük (emiattt az új jobboldal egyelőre némileg zavarodottan bolyong a hatalom kongóan üres folyosóin), a 21. századben csupán a még maradék nemzetközi szervezetekben (ENSZ, nemzetközi segélyszervezetek, „NGO-hálózatok”) látják az ellenséget, annak ellenére, hogy az jóformán vissza sem támad. Ezt azt jelenti, hogy a tőketulajdonosok és politikus embereik a burzsoá demokrácián és intézményein keresztül is zavartalanul tud előremenni. 

2025-ben az amerikai Kongresszus, a Legfelsőbb Bíróság, az államszintű apparátusok, vagy a fegyveres testületek egyike sem ellenzi a tömeges deportálást, a szociális kiadások visszavágását, a szövetségi állam felrobbantását. Tüntetések persze vannak, de politikai támogatásuk Washingtonban sem egyértelmű már – a legyőzött demokraták mindenről óvatos kritikát fogalmaznak csupán meg —, egyesek pedig éppen az eddigi „túl nagy politikai korrektségről” panaszkodnak – egy Trump elnökség első hetén.

 Minek tehát ellenük fegyveres, fasisztikus erőszakot alkalmazni? Ez a náci pártnak Németországban még szükséges volt: több milliós szociáldemokrata és kommunista „párhuzamos államot”, humanista, liberális ellenzéket kellett felszámolnia. 2025 Amerikájában viszont minden elitcsoport vörös szőnyeget terített Trump és Musk lába elé. Mi még mindehhez hozzátehetnénk, éppen mindez alkotja a TGM által negyedszázada leírt posztfasizmus legfontosabb jellemzőit.

A történelem mint horrorfilm

Ami itt történik, az puszta történelmi párhuzamokkal aligha jellemezhető. Sőt, a karlengető Elon Musk és társai mintha arról is meg lennének győződve, hogy a történelem végének, magának, mint fukuyamai gondolatnak továbbra is érvényessége van (a kultúrtörténész Matthew Ellis erről hosszabban is írt a hetekben). Az új jobboldal Észak-Amerikában, csakúgy mint a Budai Várban vonulgatva, mintha meg lenne arról győződve, hogy csupán a baloldali-liberális politika fegyvere az, ha mindent historizálnak, ha 2025-ben minden horogkeresztbe és SS-jelvénybe Hitler visszatérését látják bele.

Szórakoztatja őket a gondolat, és mögötte az az önhitt meggyőződés áll, hogy ez nem következhet be: hogy a történelem végén, a posztmodernben minden jelkép csupán ennyi: jelkép, így szabadon lehet velük játszadozni – hadd „sivalkodjanak” ezen a „libsik.”

Őket és minket is zavarhat a tény, hogy tévednek. A történelem nem állt meg, nem ért véget, márpedig a történelem tud rémületes és felemelő is lenni. Óriási irodalma van ennek. A Római Birodalomban a dictator ugyancsak demokratikus pozíció volt: egy nehéz, fenyegető vészhelyzetben a Szenátus és a nép egy ember kezébe adta a hatalmat, meghatározott időre, amíg a háború, veszély, járvány, fenyegetés el nem vonul. A modern kor hajnalán az eszme a klasszikus politikai rendszerek iránti érdeklődéssel együtt támadt fel.

Bonaparte Napóleon csupán néhány évvel a francia forradalom után – a római mintára bevezetett – első consulból császárrá koronáztatta magát a katolikus egyház fejének jelenlétében. Mindez nem esett teljesen kívül a forradalmi eszmén. Bonaparte ugyanis a francia forradalmon és az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának logikáján belül indokolta meg egyeduralmát. A reformokat, a polgári törvénykönyvet a folyamatos belső és külső támadások miatt csak egy egyeduralkodó, erős kezű vezető tudja átvinni: a nép mint kollektívum pedig többet kap így, mintha legyőzné őket az európai önkény.

„Egyszer mint tragédia, egyszer pedig mint vígjáték”

– a cézárizmus és bonapartizmus gondolata végigkísérte elmúlt kétszáz évünket, nagyjából abban a formában, ahogyan azt Karl Marx a fentebb idézett módon, 1852-ben megfogalmazta. 1848 februárjában a polgárság és a párizsi proletariátus együtt keltek fel az oligarchia és a királyi önkény ellen. 1848 júliusában a proletárok ráébredtek, a forradalom motorjai valójában ők. Ettől a forradalmi polgárság már megijedt: a hadsereg tisztikara, a keresedelmi kamara tagjai, az egyetemek professzorai mind-mind úgy vélték, az újdonsült köztársaság az övék: olyan tulajdon, mely tulajdonuk védelmét szavatolja. Így a júliusi felkelés ellen fordultak – és végül a (Marx szerint „jelentéktelen iparlovag”) Lajos Napóleonból csináltak cézárt.

A forradalom tehát azon dőlt el, hogy kinek a köztársaságról alkotott értelmezése érvényesül:

az ugyanis lehet a polgároké, és ellenben lehet a tömegeké is. Marx szerint 1848 párizsi története azt bizonyította, hogy a forradalmat nem elég elkezdeni, hiszen az kicsavarható a többség kezéből és a polgárok félelme államérdekké válhat – így pedig elvezethet a megmentő és a cézár uralomra jutásához.

Trump népszerűségéért szokás a „tanulatlan tömegeket”, sőt „a munkásosztályt” felelőssé tenni. Nyilván a munkások köréből is sokan szavaztak rá. De Trump gondolkodásának lényege nem hozzájuk kötődik: ideológiája, gondolkodása szervesen inkább a hanyatló Egyesült Államok hanyatló kispolgárságához, annak státuszféltéséhez és „nagy rémületéhez” kapcsolja. A köztársaság tehát most az övék, ők várják előjogaik „reformszerű” megjelenítését annak államéletében.

A „forradalom”, amelyet Trump kihasznált pedig, orrunk előtt ment el mellettünk: a 2011-es, globális Occupy, a háborúellenes mozgalmak, Bernie Sanders, a klímavédők globális tömegei, a „sárga mellényesek” és közeli és távoli rokonaik. Az ezredfordulós baloldal politikai feltámadása viszont végül ismét olyan gyengére sikeredett, mint az 1848-as forradalmi folyamat. A benne szereplő kispolgárok először a tömegekkel meneteltek, törvény előtti egyenlőséget és az oligarchia bukását követelve – New York Cityben is.

De a hanyatlástól, a dollár mint globális valuta visszaszorulásától, a munkahelyek eltűnésétől, a robotoktól és MI-től való rettegés végül megtette a hatását. A köztársaságot egy kései, dadogó Bonapartéra bízták, aki viszont megintcsak oligarchákat ültetett a nyakunkra. A kérdés már csak az, hogy ha a vígjátékból immár abszurd drámába forduló cézárizmus újjászületik, akkor mi következik erre a Kommün helyén? Ha sejtjük már kik lesznek a jövő cézárai, akkor a legfontosabb fennmaradó kérdés: kik lesznek a jövő communardjai?

A válasz helye üres, azt a jövendő mozgalmárai és mozgalmai fogják odaírni.