2024 sokaknak a remény csíráját hozta el. És amennyiben ezt úgy értelmezzük, mint Orbán demokratikus választáson való leváltásának reménye, ez tagadhatatlan, bár az olvasók talán emlékeznek, három éve pontosan ugyanezt hallgattuk. Ha azonban ennél egy kicsit többen reménykedünk, akkor 2024 kifejezetten reménytelen év volt. De kezdjük inkább az elején!

A Fidesz talán tényleg megroppant

A 2024-es év a magyar politika korábbi szereplőinek válságát, valamint egy új kihívó felemelkedését hozta. Ezt mindenki tudja.

Ahogy arról 2022-es (!) évértékelő cikkemben írtam, az, hogy a Fidesz nem került már sokkal korábban politikai válságba, az elsősorban az ellenzéki jelentős részben önmaga okozta politikai válságának köszönhető, annak, hogy milyen minőségben írták saját történelmüket a természetesen nem maguk meghatározta körülmények között. Idénre ez azonban, az egyre rosszabb gazdaságnak, a teljesen leépülő közszolgáltatásoknak, és a rendszer saját ideológiai megbicsaklásának köszönhetően kipukkadt, amivel egyidőben egy teljesen új, így tehát a liberális-„baloldali” régi ellenzéki elit hibáit és bűneit magán nem viselő szereplő, Magyar Péter és a TISZA Párt tudott felemelkedni. Ha hihetünk egyes méréseknek (és persze évtizedes tapasztalat mondatja azt, hogy dehogy hihetünk), akkor a TISZA mára már kényelmesen előzi a Fideszt. Az persze korántsem egyértelmű, hogy ha igazuk is van a méréseknek, azok állását ne tudná a Fidesz megfordítani.

Mint annyiszor, a politikai válság és a gazdasági összeomlás kéz a kézben járva hozták el a kormányoldal megroppanását.

Ez történt 2006-ban is, amikor a megszorító intézkedések miatt már eleve népszerűtlen Gyurcsány-kormánynak és a mögötte álló MSZP-SZDSZ koalíciónak az őszödi beszéd majd a rendőri brutalitások pecsételte meg végleg a sorsát. De ezt látjuk külföldön is: a tory-kormányok botrányait, a jelenlegi német kormányválságot, Biden tragikus leépülését, vagy épp a román választások eltörlését szintén gazdasági válság (vagy legalábbis, ami a választói viselkedés magyarázata szempontjából ugyanaz, gazdasági válság percepciója) kíséri.

Mit jelent azonban a Fidesz válsága? Azt, hogy „ha most vasárnap tartanák a választásokat”, lehetséges, hogy szoros vereséget szenvednének. Figyelembe véve, hogy nálunk jobban teljesítő kormányok értek el történelmi összeomlásokat (minden hatalmon lévő kormány jelentősen visszaszorult az idén rendezett kompetitív választásokon), ez egyébként megerősíti, hogy milyen mértékű is a Fidesz hegemóniája. És továbbra is igaz a kétoldali politikai válság aszimmetriája: míg a Fidesz megrendült, a régi ellenzék összeomlott.

Vége van, kicsik

A régi ellenzék összeomlás sokrétű. Egyrészt, „kifizetődött” a stabil választói elköteleződések helyett a posztmodern, antiorbánista és európai kvázi-identitáspolitikára építő politika: a szavazók jöttek-mentek. Ennek okai persze sokkal mélyebbek, mint az egyes pártok politikai stratégiai hibái, a pártosság fluiddá válása, valamint annak materiális alapja, a stabil társadalmi kötelékek (párttagság, de ugyanígy a szakszervezeti tagság, egyházi tagság, tagság helyi klubokban stb.) visszaszorulása évtizedes jelenség az egész tágan vett nyugati világban. Azonban amíg a régi ellenzéki balközép, liberális és jobbközép erői jobb híján bezsákolták az antiorbánista 30% szavazatait, addig nem is voltak motiváltak abban, hogy ezeknek a trendeknek ellentartsanak.

Ehelyett egy hiszterizált és mediatizált politikai közeget teremtettek, ahol az értelmetlen szlogenek (emlékszünk még a „hazugság kultúrájára”?), a tartalmatlan orbánozás (erről majd mindjárt külön), illetve a közösségi médiában jól kinéző, de politikailag súlytalan tevékenységek váltak általánossá. Ha azonban a pártok és szavazóik közt a kapcsolattartás fő platformja a közösségi média, rögtön kinyílik a lehetőség egy ügyesebb közösségi médiás szereplőnek a szavazók elhappolására.

Tanulságos, hogy a relatíve legkisebb összeomlást az a Kétfarkú Kutyapárt mutatja, amely, bár alulmúlta az egy évvel ezelőtti várakozásait az EP-választáson, százalékosan továbbra is választásról-választásra jobban szerepel, és amely kizárólag a 2023-as év kiábrándult közhangulatához képest esett vissza. Hiszen, az ezzel kapcsolatos korábbi kritikáim ellenére, a kutyapárti akciók, bár antipolitikusak, de ténylegesen építik a párt körüli közösséget. Valószínű, hogy a Kutyapárti ajánlatban (antiestablishment elutasítás, tágan értett liberalizmus, viccpárti protesztjelleg, helyi közösségépítés) nincs több, mint 2-3-4%, amelynél többet csak akkor tudnak elérni, ha, mint tűnt egy éve, a mainstream ellenzék alternatíva végleg elveszti vonzerejét. De látszik: a Kutyapártnak van bázisa, amely, ha a 2026-os parlamenti bejutást nem is, a párt további túlélését biztosítja. Na ezt vessük össze a lényegében az 1%-os eredményért teperő Momentummal vagy LMP-vel, vagy a bejutási küszöb környékére visszaszorult DK-val, akik lényegében ott vannak most, mint 2018-ban, miközben az MSZP (amely akkor még kétszámjegyű választási eredményre volt képes) teljesen eltűnt.

Abban, hogy ez így alakult, az általános, és Magyarországon messze túlmutató társadalmi, gazdasági és technológiai változásokon kívül azonban szerepe van

a médiapolitizálásnak teret adó és azt erősítő értelmiségi és médiaközeg, amely nagyobb ügynek tekinti egy fideszes politikus egyesek szerint gyanús doktori védését, mint a szomszédban alkotmánybíróságilag eltörölt elnökválasztást.

Ennek a provinciális, hiperonline politikai közegnek volt ikonikus példája a Telex Lájkbajnokság, melynek politikai relevanciáját jól leírja, hogy tavaly ilyenkor Jakab Péter, Mesterházy Attila, sőt, Szakács László (ér guglizni) voltak az ellenzéki politikusok rajta, és amely pozitív visszacsatolást adott a szavazatok helyett lájkokban utazó politikai vállalkozóknak. Aztán a Meta átláthatatlan üzleti döntésével drasztikusan visszaesett a politikusok organikus elérése, pont olyan döntéssel, mint amelyek megágyaztak az algoritmizált lájkpolitikának. Kronosz felfalta saját gyermekét.

De nem csak a régi ellenzék pártjai szorultak vissza, hanem a mögöttük nyomokban még fellelhető eszmék, ideológiák, elvek, gondolatok is. A szélesen értett magyar liberalizmus, a ‘89 utáni évtizedek meghatározó, bár folyamatosan visszaszoruló ideológiája 2024-re végleg feloldódott az Orbán – nem Orbán dichotómiában. Ez a valaha közel hegemón eszmerendszer mára nem létezik. Ami átvette, az egyfelől Orbán minél hamarabbi leváltása, másrészt a technokrata mikromenedzsment.

Merre tovább?

Kezdjük az utóbbival: a technokrata menedzserszemlélet, ha nem is a liberalizmus, de mindenképpen annak ténylegesen létező neoliberális változatának patológiája. Lényegében ugyanis ide futott ki a történelem vége: az ideológiák harca helyett a felmerülő társadalmi problémák menedzsmentje válik a politika fő feladatává.

És bár a történelem mégsem ért véget, a neoliberális hegemónia egyre görcsösebben ragaszkodott ehhez a technokrata paradigmához.

A technokrata menedzserizmus egyfelől kiüresíti a politikát, másfelől eszmeileg (ha nem is ideológiailag) tartalmatlan, harmadrészt ugyanakkor bizonyos társadalmi csoportok érdekét szolgálja, mindezt rejtetten, magát kvázi-tudományos igazságnak állítva be.

A liberalizmusnak kizárólag addig szövetségese, ameddig ezek a társadalmi csoportok (a professzionális-menedzseri osztály, vagy legalábbis annak a felső rétegei, illetve a különböző tőkés érdekcsoportok) érdekeit a liberális hegemónia fenntartása szolgálja. Ez azonban ma már Magyarországon nincs így, amit remekül szemléltet egyfelől Kóka János pályaíve, másfelől pedig a technokrata menedzserizmus és a NER egymásra találása a tudomány magánosításában, ebben a szinte paradigmatikusan antiliberális közpolitikai reformban.

Mégis, a liberális értelmiség megmaradt abban a hiszemben, hogy ami Magyarországról hiányzik az a szakértők, azaz a technokrata menedzserek uralma. Erre kapcsolódik jól rá Magyar Péter, aki semmit sem állít, csak azt, hogy Magyarországon az állam rosszul működik, és azt meg kell javítani. Jó reggelt kívánok: ha nem tetszettek volna dogmatikusan államelleneseknek lenni, lehetett volna ezzel kampányolni egy évtizede. Az persze, hogy Magyar Péter technokratái erre mennyire lesznek alkalmasok, az kérdéses a Fővárosi Közgyűlésben nyújtott tragikomikus performansz fényében.

És épp itt a lényeg: a technokráciának nincs utópiája, de még politikai víziója sincs, annyit állít, hogy ha hozzáértő kezekbe kerülne az állam igazgatása, akkor az nyilván jobb minőségben történne. Ez pedig mindig a fennálló rendet szolgálja.

Mivel a liberális értelmiség meggyőzte magát, hogy a probléma itt a politikai elit személyi összetétele (erről szól az Orbán-ellenesség, de egyébként erről szól a Gyurcsány-ellenesség is: ha ez-vagy-az a személy nem lenne velünk, mindjárt minden jobbra fordulna): inkább lemond arról, hogy egy liberális országot építsen, csak valaki győzze le a Patásorbánt.

Szóval marad a NER és a saját maga által nevelt, a kormányzás minőségével joggal elégedetlen technokrata ellenzéke. Végül is, hasonló alakok kellettek a rendszerváltáshoz is – aztán persze mi lett belőle!

Ami hiányzik, az nem a jobb NER, hanem egy másik Magyarország víziója. És ez azért történhetett meg, mert a liberális értelmiségünk lemondott arról, hogy elképzelje. Ez az én baloldali nézőpontomból önmagában véve nem nagy kár: ő bajuk, ha nem szeretnének liberális létükre liberális országot építeni! Végül is, mi se azt szeretnénk!

Csakhogy a letűnő hegemón ezzel az önmagát megsemmisítő, nagy eszmei lemondással nem csak saját magát számolta fel, hanem kioltotta a reményt, hogy el tudjunk képzelni egy jobb világot. Ezzel nem csak saját magukat, de bármilyen baloldali alternatívát is jelentősen hátráltatnak. A Fidesz-uralom meggyengült, de a rendszer hegemóniája csak erősödött: immár véglegesen saját maga termeli ki az alternatíváját.

Köszönjük szépen, good riddance!