Évvégi-éveleji könyvajánlónk utolsó részében is szerzőink és barátaink mutatnak be egy számukra fontos, a Mérce szellemiségéhez illő könyvet. Miért fáj a szerelem? Osztályváltó esszé, lopakodó személyi kultuszok és az érzelemtörténet tanulságai. Mit rontunk el az iskolában, és milyen lesz a következő forradalom?

Ilosvai Eszter:

Didier Eribon: Visszatérés Reimsbe

A 2024-es év felkapott irodalomkritikai kérdése volt, hogy miért tett szert az utóbbi pár évben nagy népszerűségre az autofikció és az önéletrajziság a kortárs magyar irodalomban. Didier Eribon esszéregényének olvasása választ adhat erre a kérdésre.

Eribon 1953-ban Reimsben született francia filozófus, szociológus – többek közt Michel Foucault-ról szóló biográfiájáról, a melegségről szóló elemzéseiről (pl. Réflexions sur la question gay) ismert. A francia gondolkodók azon új generációjába tartozik, akik gondolkodását főképp Foucault és Pierre Bourdieu, irodalmilag pedig Annie Ernaux életműve határozza meg. Mind hazájában, mind a nemzetközi színtéren nagy népszerűségnek örvend Geoffroy de Lagasnerie filozófussal és Édouard Louis íróval egyetemben.

Eribon Visszatérés Reimsbe című, 2009-ben publikált művében, mely magyarul tavaly jelent meg Fáber Ágoston fordításában, a Napvilág Kiadó gondozásában, szociológiai önelemzést végez. Ahogy James Baldwint idézve írja, a visszatérés a szülővárosába – hogy ott édesanyja elbeszéléséből és más emlékfragmentumokból újraértelmezze osztályváltásának és családjától való menekülésének történetét – az önmegértést segíti, és az életét adja vissza. Hasonló gyakorlatokra tett kísérletet a fiatal magyar próza és líra 2024-ben többek között Biró Zsombor Aurél, Kemény Lili, Rékai Anett, Locker Dávid és Kupihár Rebeka köteteivel.

Eribon a párizsi értelmiségi szilárd pozíciójából rakja össze utólag, a hozzá életútjukban és munkásságukban hasonló gondolkodók segítségével (Baldwin, Nizan, Foucault, Bourdieu), hogy tulajdonképpen mit is hajtott végre, amikor a 60-as években nemcsak térben menekült, a vidékről Párizsba, hanem egész habitusát megváltoztatta annak érdekében, hogy sorsa ne az egész életen át tartó, testileg és lelkileg megnyomorító gyári munka legyen, ahogy családja nagy részének.

Hogy ez az önelemzés miért több személyes terápiás munkánál, amit olvasóközönség nélkül is lehetne végezni? Azért, mert közösségi perspektívába helyezi saját életútját, és rávilágít azokra az ellentmondásokra, amelyek egész társadalmi rétegek lehetőségeit meghatározzák.

Miért nem szeretnek tanulni a szegény családok gyerekei, és hogyan veti ki őket magából az iskolarendszer? Hogyan lehet ennek ellenére megszeretni tanulni, és milyen következményei vannak, amikor az ember elkezd a takaróján túl nyújtózkodni? Mi az oka a munkásosztály jobbra tolódásának, és hogyan tudná a baloldal ezt ellensúlyozni? Hogyan formálja meg a környezetünk a férfi és női szerepeket, és milyen önmegteremtő lehetőségei vannak egy meleg férfinak ilyen környezetben?

Könyvének lényegét talán Bourdieu önelemzéséről szóló kritikája foglalja össze a legjobban: „Bourdieu nem ad magyarázatot arra […], hogyan maradt meg egy olyan világ falain belül, amelyet zsigerileg elutasított, ugyanakkor mindent meg is tett annak érdekében, hogy bent maradhasson. […] Ez az az ambivalencia, amelynek hatására azzá vált, aki végül lett, és amely később egész intellektuális projektjét és későbbi viselkedését meghatározta: a lázadás – a »csillapíthatatlan düh« – folytatása tudományos eszközökkel. Ezt nevezi Foucault »reflektált engedetlenségnek«”.

A Visszatérés Reimsbe a 2024-es év egyik legfontosabb könyve, amely elérhetővé teszi a kortárs francia gondolkodás egy könnyen befogadható, mégis izgalmas művét a magyar olvasók számára.

Czabán Samu:

Mészáros György: „Jók leszünk!”. Hogyan formál társadalmi lénnyé az iskola?

A legtöbben jártunk suliba, ezért mindenkinek van tapasztalata az iskoláról, van az emlékében egy kedves, de szigorú Márti néni vagy egy cigiszagú tesitanár. Felbúg a nosztalgia, ha meghalljuk, hogy „Osztály vigyázz! Tanárnőnek tisztelettel jelentem”. Mészáros György „Jók leszünk!”. Hogyan formál társadalmi lénnyé az iskola? című könyvében mégis amellett érvel: nem biztos, hogy olyan jól ismerjük ezt az alapvető társadalmi intézményt, mint hisszük. 

A szerző eredetileg az iskolai szubkultúrákat és identitásokat vizsgálta, de az iskolai terepkutatásai során rájött, hogy az osztálydimenziók mélyebben meghatározzák az oktatást, mint bármi más. 2024-ben megjelent könyve egy pedagógiai etnográfiai munka, ami a természetesnek vélt iskolai folyamatokról rántja le a leplet, és mélyebb összefüggéseit mutatja meg az iskolai ethosznak, a tanárok-diákok viselkedésének.

Mint egy kulturális antropológus, aki együtt kezd élni a pápuai törzsekkel, és megpróbálja megérteni furcsa rituáléikat és szokásaikat, úgy ült be Mészáros a magyar iskolapadba, megérteni az iskola népének furcsa rituáléit és szokásait.

A kutatása alapja 3 éves terepmunka, amit egy középosztálybeli és egy szegregátumbeli iskolában töltött. A két intézmény két nagyon más társadalmi osztály iskolai életét mutatja meg.  A szegregátumbeli, nagyrészt roma diákokat oktató iskola kódneve a Kálvin  – a gettósuli. A középosztálybeli iskola kódneve a Petőfi – a fancysuli. Egyébként nem egy elit versenyistálló, hanem egy kisvárosi középiskola.

Bár elsőre a szegregációról az etnikai dimenzió jut eszünkbe, Mészáros elég meggyőzően érvel amellett, hogy a szegregáció osztályalapú, és ebben az értelemben a középosztálybeli iskolák is szegregáltak. Ami szintén közös, hogy mindkét iskola alapvetően humanista, liberális, és a középosztálybeli téveszméktől szenved, miközben csendben formálja a gyerekek habitusát és testét, előkészítve őket a termelés különböző módozataira. A mű fő kérdése az, hogy az ember társadalmivá nevelése jelenleg milyen gyakorlat (pedagógia), mögöttes emberkép (antropológia) és ideológiák mentén zajlik, és hogyan lehetne egy társadalmi változást elindító pedagógiát csinálni. Aki mítoszromboló olvasmányra vágyik, Mészáros könyvében nem fog csalódni.  

Fáber Ágoston:

Eva Illouz: Why Love Hurts. A Sociological Explanation 

„A kimondott szó rettenetes, ha egyszerre azt mondja ki,

amit a szív sokáig megengedett magának.”

(Johann Wolfgang Goethe: Vonzások és választások)

Párkapcsolati nehézségeink kezelésére soha korábban nem állt rendelkezésre annyi online vagy személyes jelenlétet igénylő szolgáltatás (blogok, tréningek, coachok, pszichológusok, párkapcsolati tanácsadók, önsegítő könyvek), mint ma, intim viszonyaink mégis egyre sérülékenyebbek, bizonytalanabbak, legalábbis Nyugat-Európában és Észak-Amerikában biztosan.

Eva Illouz francia-izraeli szociológus mára klasszikussá érett és a nem szakmabeli olvasó számára is érthető nyelven közzétett, tudományos szempontból mégis kiemelkedően fontos Why Love Hurts (‘Miért fáj a szerelem?’) című könyve ebből a paradox helyzetből indul ki akkor, amikor az intimitás viszonyainak pszichológiai megértése mellett – sőt vállaltan azon túl is – e viszonyaink szociológiai megközelítését javasolja.

Könyvéből – ahogy más munkáiból is – kiderül, hogy alapvetően nem azért bolyongunk olykor kilátástalanul az intimitás útvesztőjében, mert valamit rosszabbul csinálnánk, mint nagyszüleink vagy dédszüleink nemzedéke, ahogyan pszichológiai szempontból sem vagyunk kevésbé érettek a kapcsolatokra, mint korábban bármikor. Egyszerűen a világ és a párkapcsolatainkhoz fűződő elvárásrendszer változott meg oly módon, hogy képes mindennél nagyobb feszítőerőt gyakorolni a viszonyainkra.

Visszatérő pszichológiai magyarázat, miszerint párkapcsolati nehézségeinket – egyebek mellett – az elégtelen mennyiségű és minőségű kommunikáció, az érzelmi éretlenség, a szexuális problémák, a szülőkről való (anyagi és érzelmi) leválás elmaradása, a kötődésre való képtelenség vagy a partner iránti elköteleződés hiánya okozza. Ezzel szemben

a szociológiai megközelítés láthatóvá teszi, hogy mai nehézségeink jelentős részben abból adódnak, hogy míg a házasságok stabilitását korábban egy sor egymástól sem független tényező – a vallási és közösségi normák, a családi vagyon átörökítésének szempontja, a házasságkötéssel járó társadalmi státusz vagy a válás tilalma/a válással járó szégyenérzés – biztosította, mára ezek többé vagy kevésbé elpárologtak.

Míg régebben a házasság legfőbb szempontja annak tartóssága volt, manapság kapcsolatainkra egyre inkább a boldogságkeresés jellemző. Még egy-két évszázaddal ezelőtt is alig-alig merült fel szempontként, hogy vajon a házastársak boldogságban élnek-e, kielégítő-e a szexuális életük, pszichológiai szempontból összeillenek-e, vagy hogy megfelelően kommunikálnak-e egymással. Ez utóbbi szempontok viszont éppen akkor válnak mindennél fontosabbá, amikor a házassági piac radikálisan kibővül, és részben szexuális piaccá alakul át, ezzel párhuzamosan pedig a hagyományos integráló tényezők meggyengülnek vagy eltűnnek, ahogyan az érzelmi elköteleződést sem könnyíti meg manapság a felismerés (sőt statisztikai értelemben megalapozottnak tekinthető tudás), hogy egy házasság fennmaradásának statisztikai valószínűsége folyamatosan csökken.

Illouz megfogalmazásában: „A félelem, amelyet ezek a férfiak (és nők) éreznek, a tartós és elkötelezett párkapcsolat mint kulturális ideál és az ezen ideálok megvalósítását lehetővé tevő erőforrások szűkössége között tátongó szakadékból adódik.” De az internetes társkereső oldalak és applikációk rohamos terjedése is csak olaj annak az illúziónak a tüzére, amely szerint a kínálat szinte végtelen, az pedig, aki idejekorán elköteleződik, minden jóból kimarad.

Eva Illouz számos interjúra támaszkodva árnyaltan és empatikusan elemzi az intim viszonyainkban végbemenő változásokat, ezért a Why Love Hurts bátran ajánlható mindenkinek, aki hajlandó a társadalmi valóság mélyebb rétegeiből kiindulva vállalkozni a kapcsolati nehézségek feltárására.

Varga Márton:

Murray Bookchin: A következő forradalom. Népi gyűlések és a közvetlen demokrácia ígérete.

Az elmúlt idők magyar országos politikai erőviszonyainak teljes átrendeződése, a 2026-ban várható országgyűlési választások mindannyiunkat érintő kérdések mentén késztet folytonos gondolkodásra. Soha jobb alkalmunk, hogy egy  olyan – magyarul először olvasható – szerző munkásságával ismerkedjünk meg, aki tévútnak tekint mindenféle lelki és gyakorlati befektetést a parlamentáris politikába – legkorább a felvilágosodás óta.

Az 1921-ben született Bookchin kilenc éves, amikor belép a New York-i Young Pioneers ifjúsági kommunista szervezetbe, majd a trockizmus és különféle ortodox marxista irányzatok farvizén evez, végül az anarchizmusnál köt ki. Főképp a kapitalizmus fékezhetetlen profitmaximalizálási elvének kritikája hajtja, azonban rendre csalódik a megfékezésére felesküdött társadalmi mozgalmakban. Sem az osztálystruktúrára kihegyezett (marxista) analízis felforgató erejében, sem pedig az egyéni (anarchista) megküzdési stratégiákban nem talál elég muníciót, ami képes lenne a társadalmi forradalom bázisául szolgálni, és megakadályozni az általa legégetőbb problémaként detektált bolygóméretű ökológiai katasztrófát.

Itt veszi kezdetét az a termékeny munka, ami számot vet a jelenre nézve problémásnak ítélt marxista és anarchista berögződésekkel, hogy egy új koncepciós kerettel és társadalmi vízióval szolgáljon az újbaloldalnak. Ezt a reális lehetőségként elképzelt társadalmat rekonstruálja a –  párizsi kommünt előképének tekintő – kommunalizmus:

„egy közvetlen demokráciát gyakorló, antikapitalista, ökológiai, az uralom minden formáját elvető társadalomét, amely a szabadságot a konföderatív módon egybekapcsolódó népi gyűléseken keresztül valósítja meg.”

Tamás Gáspár Miklóshoz hasonlóan a politikát nem az állam keretében ragadja meg: a görögökhöz nyúl vissza, és a poliszok önigazgatásában látja annak desztillált, követendő formáját. A mindenkori forradalmak városi jellegét hangsúlyozó fejtegetésein keresztül kalauzolja olvasóit, mígnem elérkezünk az önkormányzatiság étoszáig. Számára ez a tér alkalmas egyedül

„(…) a gondolatok és kreatív tevékenységek szabad cseréjén alapuló szövetkezésre, hogy így a tudatosságban rejlő képességeket a szabadság szolgálatába állítsa. (…) szem előtt tartva, hogy véget kell vetni mindazon környezeti, társadalmi és politikai sérüléseknek, amelyeket az osztályok és hierarchiák az emberiségnek és a bioszférának okoztak.”

Azonban hangsúlyozottan eltanácsolja az utópistákat a kommunalizmus projektjétől: következetesen racionális és a humanista fogalmi készletet reflexióban mozgató vállalkozásról ír. Különös módon az általa (biztosan) ismert racionalitás-fogalmat kritizáló szerzőkkel (frankfurti iskola) ellentétben nem lát veszélyt a humanizmus, immanensen rejtett, embert és technológiát a természettel uralmi viszonyba állító fogalmának diszkurzív, teremtő használatában.
Gyakorlati víziója a mostra nézve a választásokon megragadott önkormányzati hatalom, majd laza szövetségbe szerveződő radikáldemokratikus népgyűlések – ahol a javak ésszerű elosztása mentén építendő le a profitlogika, a technológia jótékony, emberléptékű optimalizálásával, folytonos diskurzus mentén szervezhető a közös élet. Ilyen értelemben a jelen antikapitalizmusára hangolt, a felvilágosodás által eredetileg zászlóra tűzött felszabadulás alternatív reálpolitikai vízióját tárja elénk.

Vas Máté:

Thomas Dixon: The History of Emotions. A Very Short Introduction. 

Mikor kezdtek el arról vitatkozni az emberek, hogy jó lenne, ha a férfiak is sírnának, a nők pedig kifejeznék a haragjukat? Az érzelemtörténet az említett kérdésekkel is foglalkozik, Thomas Dixon pedig a The History of Emotions (‘Az érzelmek története’) című kötetében arra próbál meg válaszolni, hogy miért és hogyan érdemes vizsgálni az érzelmek történeti beágyazottságát, koronként és kultúránként eltérő megjelenését.

A gyorstalpalónak szánt mű rendkívül olvasmányos, információgazdag, logikusan érvelő és áttekinthető módon szerkesztett. Mindazok számára megbízható kalauz lehet, akiket felcsigáz a kérdés, hogy a társadalmi folyamatok hogyan befolyásolták az érzelmekről való gondolkodást – ebből következően pedig azt, hogy emberként mit kezdünk velük, és nem utolsó sorban egymással.

A hat fejezet közül az első az érzelemtörténet általános témáival, a második a szomorúsággal, a harmadik a nyelvi problémákkal, a negyedik a boldogsággal, az ötödik a haraggal, a hatodik pedig a szeretettel foglalkozik.  Dixon 25 éve foglalkozik az érzelemtörténettel, amit nemcsak kutat, hanem oktat is. Vélhetően ennek köszönhető, hogy rendszerezett módon ír az alapfogalmakról, fontos esettanulmányokról, valamint a legfőbb dilemmákról is – beleértve a nyelvi kérdést, hiszen az érzelem egy modern fogalom, ami még a 16. századi Angliában is alig ismert, ezért korántsem mindegy, a kutató pontosan mit tekint érzelemnek, és hogy a korabeliek ehhez képest mit gondoltak annak.

Például az akédia a kora középkor során a magányosan élő szerzetesek, apácák levert, kétségbeesett állapotát jelölte, viszont a kifejezés mára kikopott a nyelvhasználatból, ezért az „elveszett érzelmek” sorát gyarapítja. Jóllehet, más fogalmak nem tűntek el, viszont a jelentésük módosult. „Szegény ember nosztalgiában halt meg” – írja egy egy katonaorvos 1861-ben, az amerikai polgárháború során. Világos, hogy ma már a nosztalgia nem számít orvosi terminusnak. Az I. világháború következményeként pedig  a hisztéria addigi jelentése billent ki a helyéről, mert egyre több katona produkálta ugyanazt a tünetegyüttest, amit korábban a nőkkel hoztak összefüggésbe, csakhogy a harctéri sokk miatt.

Ahogy ez a kötet is bizonyítja, a múlt elsősorban a korabeliek saját fogalmai mentén érthető meg, másképp hamiskás lesz az összkép, és pusztán a jelen önigazolásával „gazdagodunk”. A történettudomány pedig ideális esetben a múlt és jelen közötti párbeszéd, és kevésbé a jelen, és annak öröktől fogva létezőnek hitt viszonyai melletti védőbeszéd.

A múlt provokáció, ha a jelen elfordul tőle, és a saját pillanatába záródik. Ugyanis más kultúrák értelmezésekor félrevezetőnek bizonyult, amikor a tudósok a normativitás kezdetleges, hiányos változatát látták meg bennük. Így a múlt sem tárta fel számukra a valódi arcát, hiszen a jelen előfutárává maszkírozták azt.

Az érzelmekről való gondolkodás mindig is az önkép egyik eszközeként szolgált, elég csak a tudománytörténetet áttekinteni. Például Charles Darwin természettudósként 1872-ben amellett érvelt, hogy a „vadak” kevés önkontrollal rendelkeznek, szemben az önmérsékletben jeleskedő európaiakkal. Vagy említhetném Johan Huizinga történész 1919-es megállapítását, aki a középkoriakat úgy ábrázolta, mint akik sokkal érzelmesebbek, erőszakosabbak a modern európai emberhez képest. Norbert Elias szociológusként pedig 1939-ben fejtette ki, hogy a középkoriak vadabbak, kegyetlenebbek voltak, hiszen a szenvedélyeik jobban befolyásolták őket, még hiányzott belőlük a „civilizált ember” szuperegója. Mindhárom nézet egy olyan fejlődés-centrikus alapálláshoz kapcsolható, amely az emberi történelmet az önmérséklet felé való hosszú menetelésként írta le, ahol az érzelmeket éppúgy szabályozni kell, mint a medrükből kilépő folyókat. A felsorolt szerzők a saját polgári miliőjüköz képest a múltbeli, nem-európai társadalmakat gyermekinek, kezdetlegesnek látták.

Az említett irányzatot a néhány évtizedes múltra visszatekintő érzelemtörténet megkérdőjelezi, a vizsgálódás során pedig két alapterminussal dolgozik: az érzelmi rezsimmel és az érzelmi közösséggel. Az érzelmi rezsim azt jelöli, hogy bizonyos érzelmek kimutatását a társadalom kényszeríti ki. Hogyha például Jean-François Senault A szenvedélyek használata című teológiai művének a borítóját szemügyre vesszük, akkor jól látható, hogy az uralkodóként ábrázolt értelem, és az őt támogató isteni kegyelem előtt a szenvedélyek egymáshoz láncolt rabszolgákként jelennek meg.

Amíg a korban a rabszolgákat zabolátlan bűnösökként képzelték el, addig az uralkodáshoz azt a nézetet kapcsolták, hogy csak az képes másokat uralni, aki a saját szenvedélyeit is képes. Az pedig külön hangsúlyossá teszi ezt az üzenetet, hogy 1649-ben, tehát I. Károly angol király lefejezésének évében publikálták a mű angol fordítását. Az érzelmi rezsim szempontrendszere megvilágítja, hogy mit vártak el a rabszolgáktól – például a 19. századi USA-ban jól látható derűt –, vagy egy uralkodótól – a kora újkorban önmérsékletet.

Ezt a megközelítésmódot kiegészítve az érzelmi közösség fogalma arra összpontosít, hogy a különböző társadalmi csoportok – családok, szomszédságok, baráti körök, vallásos gyülekezetek, szakmák – mindig is közös nézeteket, gyakorlatokat dolgoztak ki egy-egy érzelemhez kötődően. Melyek az elfogadható és kerülendő érzelmek, hogyan és kiknek a körében mutathatóak ki, és miképpen érdemes reagálni rájuk? Így az érzelmi közösség nemcsak a kényszer, hanem az összetartozás felől is elemezhetővé teszi azokat a forrásokat, amik valamely egyénen túl társadalmi alrendszerekhez, speciális kulturális berendezkedésekhez is hozzákapcsolhatóak.

Összegzésként jegyzem meg, hogy a múlt minél hívebb megismerésén túl az érzelemtörténet úgy hasznosítható a leginkább, ha az érzelmeket túlságosan egyéniesítő, vagyis azokat a társadalmi, kulturális és történeti kontextusaikból kiemelő gyakorlatok irányába kihívást fogalmaz meg. A témáról hosszabban szerkesztőtársammal, Vida Kamillával, a Semmi kóla, a Partizán kultúrtörténeti podcastjának egyik adásában beszélgettünk.

Fenyvesi Balázs:

Egy vezérkultusz anatómiája

Apor Balázs: Láthatatlan tündöklés. Rákosi Mátyás kultusza a sztálinista Magyarországon (1945-1956).

Apor Balázsnak a Rákosi-kultuszt radikálisan újraértelmező monográfiája immár magyarul is olvasható Soproni András fordításában. A kötet a Jaffa Kiadó Modern Magyar Történelem sorozatában jelent meg, ami élen jár a 20. század kényes, tabusított kérdéseinek provokatív felvetésében, mítoszrombolásban: a trianoni békeszerződést övező tévhitektől, az 1945 utáni vidéki Magyarországon végigsöprő pogromokon át a nyilas mozgalomban tevékenykedő nőkig. Apor könyve a magyar jelenkortörténet egy hasonló kísértetéről rántja le a leplet.

A személyi kultusz fogalma összeforrt a köztudatban az államszocialista rendszerek bűneivel. Az említett kultuszokra sokféle magyarázat született, így Sztálin, majd az ő „legjobb hazai tanítványainak” személyes gőgje, a vizsgált társadalmak vélt „elmaradottsága”, lehetséges valláspótlék. Apor a jelenség megértésére egy másik utat választ. Kilép abból a megszokott megszólalási módból, hogy a közösségi küzdelmek egy portrén keresztüli megszemélyesítése kizárólag a kommunista-szocialista hagyomány sajátossága lenne. A szerző rámutat, hogy mind a nemzetépítés 19. századi aranykorában (nagy formátumú politikusok, művészek), mind azt megelőzően (szent életű királyok kultusza) léteztek olyan helyi és nemzetek feletti hagyományok, amikre ezek a későbbi politikai kultuszok építhettek.

Ennek fényében Rákosi-kultusza nem idegen, kizárólag Moszkvából erőltetett képződményként jelenik meg, hanem egy, a magyar előzményeket magába olvasztó, a körülményekhez alkalmazkodó jelenségként válik megragadhatóvá. A könyv nagy erénye, hogy minden fejezetet egy nemzetközi összehasonlítás nyit. Így a magyar, albán vagy csehszlovák esettanulmány nemcsak a nemzeti sajátosságokra, de az átfedésekre is rámutat. A II. világháborút követően szintet lépő kultuszok (sok későbbi párttitkárnak már az illegalitásban vagy emigrációban is volt egy szerényebb kultusza), így a magyar is, egy történeti folytonosságba igyekeztek beágyazni tárgyukat. Az így teremtett folytonosságban Rákosi és a magyar kommunista mozgalom Bocskai hajdúi, a kurucok vagy a ’48-as honvédek örököseiként jelentek meg, míg a párttitkár kultuszában Horthy, Kossuth vagy Szent István korábbi kultuszainak egyes elemei köszöntek vissza.

A könyv lapjain a korábban uralkodó leegyszerűsítő olvasatokkal szemben egy gazdag, többdimenziós kultusz képe rajzolódik ki, ami különféle Rákosi-olvasatokat gyártott le korra (pl. ifjúság), társadalmi csoportra (pl. munkásság, parasztok) vagy iskolázottságra (pl. értelmiség) való tekintettel. Ahogyan a társadalmi reakciók sem kizárólag a kritikátlan támogatásra vagy az elutasításra szűkűkültek, központi fogalommá válik az elemzésben a közöny.  A mű több szempont metszetében bontja ki a tárgyát, felvázolva a kultusz termelőit és az őket összefogó intézményeket, a kultusz eszmetörténeti-kulturális aspektusait és a társadalmi reakciók széles skáláját.

Apor könyve egy dinamikusan, a bel- és külpolitikai események mentén változó, a helyi viszonyokhoz igazodó, sokszínű kultuszt vett kritikailag szemügyre. A szerző által elemzett kultuszok ideje vélhetően leáldozott, de a „nagy egyének” kultusza továbbra is virágzik. A Láthatatlan tündöklés pedig arra készteti az olvasót, hogy elgondolkodjon saját korának lopakodó, csendesebben építkező kultuszairól is.