1983-at írunk (persze, frappánsabb lenne 1984-et írni, de hát tények is vannak a világon, még ha – fichtei értelemben – egyre rosszabb is rájuk nézve). Elsős gimnazista vagyok, valami filmklubban ülök, és döbbenten meredek a villogó, szaggatott, fekete-fehér fényekre. Utána vagy három hétig rosszul alszom: egy aszott, görnyedt rémalakot látok kiemelkedni egy viharban hányódó hajó fedélzetén a ládák és hordók mögül, kezem a kormányhoz kötve (én magam kötöttem oda). A Nosferatut néztem, „a horror szimfóniáját”, Friedrich Murnau rémes némafilm-remekművét.

Két-három éve elterjedt a hír, hogy Elon Musk és sleppje a törcsvári Drakula-kastélyban tart halloweeni bulit. Utóbb kiderült, hogy maga Musk nem volt ott, de számos hasonszőrű figura, az online kapitalizmus vezéralakjai igen. Mindenesetre volt a hírben valami szimbolikus, hogy egy földrajzi térben jelenik meg a pre- és a posztmodern vérszívás két ikonikus figurája. Itt persze – gondoljunk megint csak Fichte és a tények kapcsolatára! – lényegtelen, hogy Murnau a ma szlovákiai Árva várában forgatott; az ír Bram Stoker 1897-ben megjelent regénye, a Drakula pedig Erdélybe telepítette át a 15. századi havasalföldi fejedelem, Vlad Țepeș koraújkori ponyvákból összeollózott rémalakját.

Ráadásul ahányszor Halloween van – amit minden üzletiessége mellett kedvelek, nálunk nincs Mindenszentek –, mivel nagyon szeretem a klasszikus horrorfilmeket, válogatok, mi lenne jó estére, és valahogy mindig a Nosferatunál kötök ki, 1983-as önmagamnál. Persze, modern és posztmodern idők: Nosferatuból is van (egyre bővülő) választék. Murnau alapfilmje mellett ott van Werner Herzog 1979-es újragondolt verziója (Nosferatu: Az éjszaka fantomja), és Elies Merhige sajátos metafilmje, A vámpír árnyéka (2000), ahol Murnau filmjének titokzatos főszereplőjére, a színész Max Schreckre (milyen szép beszélő név, pedig igazi!) fókuszál a kissé beteges humorú kamera.

Murnau 1922-es, máig döbbenetes erejű filmjében a Stoker örököseivel folytatott jogdíjvita miatt nem használhatta a Drakula nevet (na, ez a modernitás a pre- és a poszt- között), hőse így Orlok gróf: a kongó, kiüresedett, végtelenül embertelen rémség. Közömbös, mint egy lovecrafti öreg isten, mint a patkánypofájú pestis; zörögve szívja keresztül magát mindenkin, roppant korok óta túl van már minden humánumon, érzésen. A szó hagyományos értelmében nem gonosz, sokkal inkább más; a totális idegenség, egy expresszionista vízió arról a sötét iszapról, amit utóbb az egzisztencialisták húztak fel némi döbbenettel kollektív tudattalanunk legszutykosabb kútjának fenekéről, belenéztek, mint Nietzsche az örvénybe, és az iszap visszanézett rájuk.

Herzog Nosferatuja ezzel szemben saját sorsától gyötört, vívódó szörnyeteg, az ólmosan nyúló idő megtörte, véletlen áldozat. Dögvész ő maga is, de szenved ennek tudatától. A titokzatos Schreck helyett Klaus Kinski az antihős (alig volt szükség maszkmesterre). Murnau egyszerűen zárja le filmjét: a prédájától elvakított vámpírt elégeti a felkelő nap. Herzognál is ez történik, de a vámpírvadász Van Helsing professzor (a tudomány képviseletében) még – biztos, ami biztos alapon – karót döf a szívébe. És a végső csavar: az időközben vámpírrá fertőződött Jonathan Harker (Stoker eredeti regényének fő narrátora) belemosolyog a virradatba. Rajta csinos öltöny, tekintete optimista, egészséget sugároz. Éppen Van Helsing letartóztatását intézi gyilkosságért. Nem vívódik, mint az avétos, nyekergő Drakula: az új idők új vérszopója ő, a modern, felvilágosult vámpír. Nem kötik babonák, sötéten elomló várkastélyok dohos szele, ódon szokások, hosszú évszázadok. Mintha csak A kommunista kiáltvány sorait illusztrálná:

„A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt. Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hűbéri kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához fűzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli »készpénzfizetést«. A jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását az önző számítás jeges vizébe fojtotta. A személyi méltóságot csereértékké oldotta fel, és az oklevelekben biztosított, nehezen szerzett számtalan szabadság helyébe az egy lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot iktatta. Egyszóval, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást állította.”

A feudális Nosferatu ócska, nyikorgó teherhajón plántálta magát a paraszti-babonás Erdélyből a nyüzsgő, kapitalista Londonba; Elon Musk piros sportautót állított napkörüli pályára, hogy szimbóluma legyen univerzális igényű virtuális imperializmusának. A régi világ sírján digitális haláltáncot jár az új.

(Mikor nomenklatúránk egy nacionalista népszínművé tupírozott 1956-ot vagy éppen 1848-at és más effélét ünnepel, ez a kép jut eszembe. A kivénhedt, meghasonlott, üres sosemvolt-szocializmus elbukott, elporladt a kapitalista nap kíméletlenül józan, éles fényében. Halálában is halott volt már, mikor sötét szívébe végül karót vertek. Már nem védekezett. De közben vámpírizmusa megfertőzte az Új Undokakat, akik szeretik magukat egykori vámpírvadásznak beállítani.

A mai Harkerekben már nincs semmi skrupulus, népjobbító ámítás, kehes kétség. Megörökölték az óbestia minden szörnyűségét, a telhetetlen vérszomjat, villognak acsargó szemfogaik. De többek is annál. Öntudatosabbak. Maguk lóbálják felénk a feszületet. Eljönnek értünk, nem kell őket behívni sem.

Éjszakára jobb, ha masszívan megépített koporsóinkba fekszünk, és gondosan magunkra húzzuk a koporsófedelet. Ne várjunk a kukorékolásra: kitekerték már kakasaink nyakát.)

Sokat gondolkodtam már rajta, hogy mi a legrémisztőbb Murnau filmjében, Herzog remake-jében. Azt hiszem, leginkább tényleg az elidegenedés. Rengetegen és rengeteget írtak az elidegenedésről, a társadalom lidérces mechanizmusairól. George A. Romero 1968-as filmje, Az élőhalottak éjszakája elég lazán és elég durván belevágta a képünkbe: érdekes, hogy a leghúzósabb társadalomkritikák nem a filozófia kifinomult tolvajnyelvén fogalmazódnak meg (már rég nem), hanem képekben, a retinánkba égő, kísérteni visszajáró, faék-egyszerűségű látványokban (Debord hogy örvendezett ennek, mikor az érzékek megcsalhatóságáról és a látás elsődleges fontosságáról írt!). Ez ugyanúgy áll Murnaura, mint Romeróra.

A fiatal Marx (akit oly sokáig próbáltak eltussolni az öreg Marx fáradt epigonjai) egyik központi tézise volt a külsővé-idegenné válás. Az idősödő kapitalizmus gyorsan eljutott oda, hogy alapvetően az egész, saját kibővített lényén túleső világ külsővé-idegenné vált a szemében – és ezt kommunikálja felénk. Ha úgy tetszik, ez az elsődleges ideológiája: hogy rajta kívül nincs, nem lehetséges semmi; ami mégis kívül esne, az zombi. Idegen. Tulajdonképpen nem valóságos, csupán reprezentáció.

Az elidegenedés (alienation) lényegét két szerző tudta igazán megragadni: maga Marx 1844-ben (hogy azután egy teljes, tartalmas életet töltsön önnön tézise értelmezésével, igazolásával, átgondolásával, megélésével, a meghaladásáról szőtt fantáziákkal), és Ridley Scott, 1979-ben. Az a pillanat, amikor John Hurtből (micsoda beszédes név ez is, pedig szintén igazi!) kirobban az Idegen (az Alien, a potyautas realitás), tökéletes illusztrációja a Gazdasági-filozófiai kéziratok lényegének: az elidegenedés végső soron saját magunk külsővé-idegenné válása (amit aztán Freud gonosz kis iddé, ösztön-énné konvertált). A tőkeviszony a világ kifordulása, a társadalom valóságos hamis tudata; az elidegenedés pedig akkor válik kézzelfoghatóvá, ha – miként exorcisták a démont – nevén nevezzük, sárga szemébe nézünk. Vagyis arról van szó, ami William S. Burroughs szerint maga a meztelen ebéd: „az a vérfagyasztó pillanat, amikor az ember megpillantja, hogy mi van a villája hegyén”. Önmaga és önmaga inverze; a kifordulás dialektikája.

Hogy mivé válik, hogyan cseperedik fel ez az elidegenedés, azt elolvashatjuk, ha – mondjuk – összehasonlítjuk Engels beszámolóját az 1845-ös angliai munkásosztályának helyzetéről valamilyen mai szociográfiával (vagy tapasztalással), de persze képekben, benyomásokban is megfoghatjuk. Herzog imperialista Harkerének posztindusztriális jövője az amúgy immár nyolcvanöt éves „fekete lovag”, az „igazságosztó” Batman. A túlpörgött szuperhős, a rend örök védelmezője, a neogótikus noir házmester, a féktelen, gáttalan, omnipotens zsaru, aki műdenevéri mivoltában és az átváltozás-kifordulás körkörös aktusában (és persze gazdag céges vállalkozóként) maga is kifejezetten vámpirisztikus formát ölt.

Ő az agyunkban élő őrök rendőr, hiszen minden korszak olyan pozitív hősöket teremt, amilyenekben önmagát csodálhatja meg, mint Hófehérke mostohája. A fogyasztói kapitalizmus hősei leginkább a kapitalista gonoszok, fogyasztható, kikeri csomagolásban.

Mindazonáltal afféle kapitalista főgonoszként Bruce Wayne legalábbis súlytalan. Denevérként eléggé vérszegény felidézése a kapitalizmus vérszívó természetéről (tovább gondolva: vámpirizmusáról) elterjedt tételeknek; ezeket mások korábban már jóval erőteljesebben ábrázolták. (Hiszen A tőke találóan rémes metaforájában maga Marx is a „megalvadt munka” uralmáról beszél az „élő munka” felett – vagyis a tőke totális, élőhalott prikulicsként esszenciálisan mégis azonos teremtményével és teremtőjével, áldozatával és üzemanyagával: a proletariátussal).

Hol van az összes Batman Murnau kiaszott, kongó, döghalálként terjedő Nosferatujához képest?!

Sokkal inkább a Herzog-féle Nosferatu végén feltűnő neovámpír ő, aki – miután legyőzte és megsemmisítette a szomorú, kiégett, szabadversenyes ősgonoszt – valójában magába olvasztotta az eredeti gonoszságot, hogy azután új, jéghideg mosolyú humanizmussá generálja azt. De valójában még ennél is érdektelenebb. A Fritz Lang-féle bombasztikusan naiv Metropolist wagneri kulisszává, grandiózus kertitörpe-expresszionizmussá ponyvásító Gotham Cityben skizoid házmester-ámokfutását végző Wayne/Batman mindkét személyiségében rendíthetetlenül rendpárti. Rendpártisága végtelenül kisszerű és unalmas is: ellenségeinek üdítő hübriszét rendre saját hi-tech szürkeségébe fojtja. A karizmát chipekkel helyettesíti, a rendteremtést örökölt és kizsákmányolásból szerzett vagyonából finanszírozza. Erősen doppingol, és küzdelmében túlteszi magát minden morális megfontoláson. Viszont kétségtelen, hogy neki van a környéken a legmenőbb kocsija, ebben még Elon Muskot is felülmúlja.

Ha már, akkor inkább az ellenségei a valódi szuperhősök – ő maga nem több a rendtermelés derék művezetőjénél, aki a tükör előtt állva fura jelmezeket próbál fel. A kapitalizmus változásait delejtűként követő Hollywood megteremtette korunk valódi szuperhős-ikonját: a beszívott, (újgazdag) ex-pedellust, aki izzadt, hálós atlétatrikóját képzeletében (?) időnként a nagybetűs Igazság szado-mazo hacukájára cseréli. Batman egy igazi seggfej. Egy közülünk, a hétmilliárdnyi igazi seggfej közül, és a Pokol mindig a másik Batman. Nézzük csak meg akár a NER rablólovagjait, vagy a környezetpusztító világcégeket, a népirtó államokat, vagy éppen saját mindennapi önfelmentő szertartásainkat, ha sok kis menetelő Batmant akarunk látni!

A kapitalizmus apoteózisának hollywoodi csúcspontja sokkal inkább az arcpirító Schindler listája, ahol – a cybergótikus kulisszákat übernaturál lágerekre cserélve – azt láthatjuk, hogy a kapitalizmus racionalitása, a termelés-kizsákmányolás kétszerkettős józansága (Radnótira éppúgy asszociálhatunk ebből, mint Orwellre) miként győzedelmeskedik a kapitalizmus irracionalitása, a pusztítás őrült, mindent (önmagát is) felemésztő hübrisze felett.

A hóhér – maga a kapitalizmus – így egyben a hős megmentő szerepében is tetszeleg, akinek természetesen semmi köze az elkövetett bűnökhöz, sőt, sőt: a mélységesen embertelen termelési rendszer saját racionalitását humanizmusként tálalja, ami kétségtelenül sajátos hazugság, pontosabban a valóság kiforgatása. A filmbéli Schindler (akiről lefoszlik a valóságos Schindler szinte összes ellentmondásossága) új vámpírként valóban legyőzi a dögletes és avítt náci Nosferatut, hogy mosolyogva, bizakodva tekinthessen a jövőbe. A jövőbe, ami a mi jövőt zabáló jelenünk. Ő a valódi kapitalista szuperhős, a közvetlen vonal Auschwitz alvilága és a szupermarketek mennyországa (Gilles Dauvé) között. Milyen kár, hogy nincsenek csinos denevérfülei!

Végül visszatérve a Nosferatuhoz: a franchise bővül, és nemsokára bemutatják Robert Eggers új feldolgozását. A kritikusok nagyon dicsérik. Ám nehezen tudom elképzelni, hogy bármiféle mozi előhozhatja még belőlem a Murnau-féle film elemi iszonyát, felidézheti a kongó vágyakozás és a sivár rettegés fekete-fehér sátáni színjátékát, az első világháború utó- és a második világháború előérzetét.

Tartok tőle, hogy mindez ma már bugyuta tündérmesének fog csak tűnni, vagy valami személyes történetnek, hogy megfeledkezzünk kicsit a külvilágról, a valóságról, az igazi vámpírokról, akikről – mivel hogy nem léteznek – inkább ne tétessen említés.