Idősek kontra fiatalok

Herbert Hoover, az Egyesült Államok egykori elnöke mondta egyszer: „Az idős emberek indítanak háborút, de a fiataloknak kell harcolni és meghalni.” Az első világháborúra, amelynek sok ezer veteránjával Hoovernek foglalkoznia kellett, ez a megállapítás nagyon jól alkalmazható. A 84 éves I. Ferenc József nyomta meg az indítógombot 1914. július 28-án, egy hónappal azután, hogy szerb nacionalista fiatalok meggyilkolták Ausztria-Magyarország trónörökösét, Ferenc Ferdinándot.

A jelenlegi ukrajnai háborúért a fő felelősség azt terheli, aki elindította, tehát Vlagyimir Putyint, aki a 70. életévében volt, amikor 2022. február 24-én az Ukrajna elleni inváziót elindította. A mindkét oldalon fiatalon elesett katonák száma találgatások tárgya és az marad még nagyon sokáig. Egy ponton túl azonban felelősséggel tartoznak mindazok is, akik a politikai majd katonai adok-kapokban részt vettek, és döntöttek fiatal emberek (döntően férfiak) frontra küldéséről és az erőforrások felhasználásáról.

Joe Biden 82 éves, Donald Trump pedig elmúlt 78, aminek most éppen azért van jelentősége, mert novemberben a már távozófélben levő washingtoni kormány nyomást gyakorolt az ukrán vezetésre annak érdekében, hogy 25 évről 18-ra szállítsa le a hadkötelezettséget.

Nyersen fogalmazva: egy újabb generáció beáldozását szabták feltételül a további támogatáshoz, ami viszont január végétől már nem is rajtuk, hanem a következő adminisztráción fog múlni.

Biden a nyáron már nem volt elég friss ahhoz szellemileg, hogy újrainduljon az elnökségért, és nem volt elég ereje ahhoz sem, hogy a 75 éves Benjamin Netanyahu népirtó háborúját megállítsa. Ahhoz viszont elég friss és határozott volt novemberben (már a Trump győzelmét eredményező választások után), hogy engedélyezze a nagy hatósugarú rakéták kilövését a határtól távoli területekre, amire az oroszok egy új típusú hiperszonikus fegyver („Mogyoróbokor”) bemutatásával válaszoltak.

Az életkor és a háborús attitűd közötti összefüggés inkább statisztikai, és még véletlenül sem jelenti azt, hogy az idős emberek általában véve háborúpártibbak, mint a fiatalok. Változhat is egy politikus hozzáállása. Ronald Reagan 70 évesen csillagháborús fegyverkezési hajszát indított, majd a második ciklusában – tehát még idősebben –, már az enyhülés, a Szovjetunióval való békés tárgyalások hívévé vált. Ebből akkor sokan elméletet gyártottak, miszerint az elnökök első ciklusukban harciasabbak, a másodikban pedig – a politikusi örökségükre gondolva – inkább békülékenyek. Ez az, amit Joe Biden esetében már nem fogunk tudni tesztelni.

Az ukrán katonák körében az ősz folyamán megnőtt a dezertálások száma. A nyugati ifjúság sokáig lelkesen támogatta a háborút, de mintha ott is változás indult volna, főleg a fiatal férfiak körében. Az elmúlt időszakban választásokon megfigyelhető jobbra tolódás a fiatal férfiak körében (ld. pl. keleti német tartományok) egyre többször magyarázható azzal, hogy a fiatal férfiak tartanak a militarizációtól, attól, hogy esetleg visszatér a kötelező katonai szolgálat, és olyan háborúk frontvonalában találhatják magukat, amelynek értelmét a maguk részéről nem feltétlenül látják.

Átmenetek bizonytalanságai

Az orosz-ukrán háború majd három éve alatt számos döntés esetében azt láttuk, hogy a racionális mérlegelés kevéssé játszik szerepet, a háborús propaganda viszont annál inkább. A jelen időszakban viszont a legnagyobb problémát az okozza, hogy az Egyesült Államok átmeneti helyzetben van: már lezajlottak a választások, de az új vezetés még nincs a helyén.

Ilyen átmeneti helyzetekben a hivatalban levők általában tartózkodnak a nagy horderejű döntésektől. Mégpedig azért, mert a hatalmi vákuumban elmosódik a felelősség. Ha valami nagy baj történik, a hivatalban levők előre, az utánuk jövők visszafelé mutogathatnak. Ma a helyzet egyenesen robbanásveszélyes, hiszen nemcsak Washingtonban buktak meg a demokraták és Berlinben a szocdem—liberális—zöld koalíció („villanyrendőr”), hanem további országokban is kizökkent a politika.

Az Ukrajna legnagyobb európai támogatójának számító Németországban szintén átmeneti helyzet van; a felmorzsolódott „villanyrendőr” koalíció, és februárban új választások lesznek. A német szavazók februárban választhatnak majd Scholz és Merz közül. Egyikük egy hivatalban levő miniszterelnök, aki az elmúlt három évben mindig a mérsékelt oldalon állt, és próbálta elkerülni az eszkalációt, a másik pedig a 72 éves kihívó, akitől sokan a kijevi kormány még hathatósabb támogatását várják.

Június óta a francia politika is eddig ismeretlen pályán halad. A centrista politika hanyatlása Macront improvizációra, ide-oda ugrálásra készteti. Tavasszal még lebegtette, hogy francia csapatokat küldene Ukrajnába, de ez idáig ettől tartózkodott. Szeptemberben kisebbségi kormány alakult Michel Barnier vezetésével, amely rekordidő alatt, december elején összeomlott.

Az Egyesült Királyság tűnik az egyetlennek, ahol nincs átmeneti helyzet és politikai bizonytalanság. Ennek következtében a miniszterelnök, Keir Starmer határozott neokonzervatív külpolitikát folytat, ingadozás nélkül:

erkölcsi és logisztikai támogatást nyújt a gázai népirtáshoz, eszkalálja az ukrajnai háborút a Storm Shadow rakéták hatósugarának kiterjesztésével, és ha alkalma van – mint a G20 fórum alkalmával – kioktatja a kínai elnököt is.

Az EU és a NATO felső szintjén nemrég zárult le a tisztségek újraosztása; az új vezetők helyüket keresik. Ami az EU-t illeti, az intézményi átmenetnek rutinszerűnek kellene lennie, de a háborús időszakban ez sem így van. A szélsőjobboldal megerősödése miatt az Európai Parlament sem az, ami korábban volt. Az EP nem volt elég erős ahhoz, hogy akár csak egy alkalmatlan biztosjelöltet visszadobjon, vagy legalább átszerkessze az Ursula von der Leyen által beterjesztett bizottsági szerkezetet.

Egy olyan időszakba léptünk, amelyben az Európai Parlament diszfunkcionális maradhat, ami aláássa az uniós jogalkotást és döntéshozatalt. Ursula pedig – a korábbi észt miniszterelnök Kaja Kallasszal karöltve – a militarizmusra próbálja ráhangolni az EU egész intézményrendszerét.

Ami pedig a legfontosabb, Ukrajnán belül is átmeneti a helyzet. Az elnök mandátuma lejárt májusban, de választások megtartása helyett inkább meghosszabbították; anélkül, hogy bárki tudná, mikor lesz lehetőség a voksolásra. Egy új Gallup-felmérés azt mutatta ki, hogy az ukránok körében nő a háború lezárása iránti igény. Ennek ellenére az átmeneti helyzet inkább hazardírozásra készteti a vezetést: augusztusban betörtek az Orosz Föderáció területére Kurszk megyénél, novemberben pedig Brjanszk megyébe lőttek ki rakétákat, miután az atlanti hatalmak azt engedélyezték.

Világháború – ameddig bírjuk

Zaluzsnij tábornok szerint – aki most Londonban Ukrajna nagykövete – már benne vagyunk a harmadik világháborúban. Márpedig amit Zaluzsnij mond, arra nagyon sokan odafigyelnek, már csak azért is, mert előbb-utóbb megrendezésre kerül az elnökválasztás, amelynek pillanatnyilag ő a toronymagas esélyese (ha indul). Ennek a novemberi kijelentésnek az ad alapot, hogy az ősz folyamán észak-koreai katonák jelentek meg Oroszországban.

Mivel az észak-koreaiak esetében reguláris alakulatról van szó, ez valóban új minőség, ugyanakkor az köztudott, hogy az ukrán oldalon kezdettől fogva nagy számban voltak jelen külföldiek: grúzok, lengyelek, britek, amerikaiak és valószínűleg még sok mindenki más is. Az ukrán oldalon egy nemzetközi hadsereg harcol, amelyben a gyalogság túlnyomó része az ukrán állampolgárok köréből kerül ki, de a fegyverek és a pénzügyi fedezetet érdemi részét az észak-atlanti közösség dobta össze. A háború csak addig tud tartani, amíg ez a támogatás fenn tud maradni. Emiatt Zaluzsnij előtt már sokan mások (pl. Emmanuel Todd francia történész) is úgy fogalmaztak, hogy világháború zajlik. Akik már eredendően is a globális kontextus relevanciáját hangoztatták, az Egyesült Államok és Kína közötti rendszerszintű rivalizálást tekintik olyan alapkonfliktusnak, amelyre minden más felépül (beleértve a helyi és regionális háborúkat).

A világháborús diskurzusnak olyan okai is vannak, mint az Afrikában lezajlott katonapolitikai változások (franciák elküldése Nigerből, Maliból, Csádból, Szenegálból). Ami még fontosabb: a nyugat-európai és az észak-amerikai diplomácia úgy tekint Kínára és Iránra, mint emelyek Oroszország háborús szövetségesei, hiszen vagy fegyvereket, vagy katonai célokat is szolgáló anyagokat szállítanak. Az amerikai politika az összefüggő orosz-kínai fenyegetésre hivatkozva emelte a készültség és koordináció szintjét Japánban, Ausztráliában és a Fülöp-szigeteken, és hasonló hivatkozással került be a NATO dokumentumaiba is a Kínával való szembenézés szükségessége.

Szíriában az Aszad elnök megbuktatására indított villámháború nem önmagában Szíriáról szól. A Törökország által támogatott terroristák diadalmenetét nagy valószínűséggel instabilitás, vagy akár káosz követheti. Annak a sok áldozat mellett mindig vannak haszonélvezői, ami ez esetben Törökország és Izrael, vesztese pedig Irán, amely a következő célpont lehet egy összehangolt akció esetén. Aszad távozása leértékeli Oroszországot a Közel-Keleten, és elválasztja egymástól a Hezbollahot és támogatóját, Iránt. Kérdés, hogy a Hamász legázolása, a Hezbollah semlegesítése és Aszad kiiktatása után még milyen fejezetek következhetnek. Vajon az, hogy Netanjahut július 25-én ováció fogadta a washingtoni Kongresszusban, csak a 2023. október 7-ére adott választ honorálta, vagy biztatást is akart adni további nagyobb feladatokhoz.

A legtöbben most annak adnának esélyt, hogy míg a Közel-Keleten mélyül a konfliktus és Kelet-Ázsiában mindenre fel kell készülni, addig Ukrajnában egyfajta végjáték közeleg. Ukrajnának a katonái fogynak el, viszont a többi hadviselő félnél pénzügyi problémák jelentkeznek. Oroszországban most kezd mutatkozni a háború kimerítő hatása: a rubel gyengülni kezdett, és hirtelenjében megugrott az infláció (az őszi hónapokban 10 százalék közelében járt).

A másik oldalon viszont azt kell látni, hogy mind a francia, mind pedig a német kormány a fiskális válság miatt omlott össze, és a költségvetés kezelhetetlenségét mindkét nagy országban a katonai kiadások és a gazdasági hadviselés költségei okozták. Ha pedig még többet akarnak hadügyekre költeni, azt nem lehet további eladósodásból megoldani; más közkiadásokat kell lefaragni, amiről viszont meg kell kérdezni a választókat, akik keresztkérdéseket tehetnek fel.

Európában is vannak olyan alsó középkategóriás hatalmak, mint Svédország, Lengyelország és Románia, amelyek Oroszország tartós meggyengülésétől a maguk gazdasági–politikai–katonai hegemóniájának kiterjesztését várják, elsősorban Belarusz, Ukrajna és Moldova irányában. Ezek az országok (az említettek közül is inkább a baltiak) többet hajlandók invesztálni a háborúba, és nehezebben is hajlanak kompromisszumokra. Elképzelhető emiatt, hogy az előttünk álló hónapokban majd elmélyül a vita az EU-tagok körében a maximalista és a költségérzékeny tábor között (tekintettel arra, hogy a maximalisták mások kontójára igyekeznek ragaszkodni maximális céljaikhoz).

Ukrajnában tehát a katonák száma és a lakosság hadviselő hajlandósága, Nyugat-Európában pedig a pénzügyi feszültségek jelentik azt a korlátot, amely a következő időszakban a háború végéhez, vagy legalább valamilyen fegyverszünethez elvezet. Ami azt is illusztrálja, hogy a háborúknak általában nem akkor van vége, amikor győz az igazság, hanem amikor a harcoló felek kimerülnek (vagy legalább az egyik). Szinte biztos, hogy mind az orosz, mind az ukrán oldalon úgy látják, nekik nem is állt érdekükben elkezdeni a háborút, viszont most azt kellene egyformán és egyidejűleg látniuk, hogy a vitáikat a meghozott áldozatok ellenére, sőt az áldozatokra való tekintettel inkább a tárgyalóasztalnál célszerű folytatni.